Hétvége

2011.06.25. 02:29

Aki az űrből látta hazáját - interjú Farkas Bertalannal

A fehérvári repülés kilencvenöt éves történetét bemutató tárlat megnyitójára érkezett Farkas Bertalan nyugalmazott dandártábornok a megyeszékhelyre. Az első magyar űrhajós 1980. május 26-án hagyta el a Föld légkörét a Szojuz-36 fedélzetén, hogy 7 napot, 20 órát és 45 percet töltsön a világűrben.

Lovász Lilla

 

- Gyerekként sohasem űrhajós, mindig is futballista szerettem volna lenni, de ez nem sikerült. A nyíregyházi repülőtéren szerettem meg a repülést, amiről nem tudott később senki lebeszélni: jelentkeztem a repülőtiszti főiskolára. Vadászpilóta lettem, s végül eljutottam a világűrig, ami talán minden repülős álma. Eddig mindössze 521 ember járt az űrben, ezek egyikének lenni nagyon jó érzés.

- Gondolt-e arra a felkészülés során, hogy nem kellett volna belevágni a kalandba ?

- Óriási kihívás minden kiválasztott számára, hogy megfeleljen a követelményeknek. Én úgy indultam neki, hogy bármilyen nehézséget vállalok azért, hogy sikeres legyen az űrutazásom. A kétéves felkészítés alatt számomra a legnehezebb a fekete-tengeri túlélési gyakorlat volt. Hiába gyújtottunk rakétákat a vízbe kerülve, nem indultak a mentésünkre, hiszen a szó szoros értelmében túlélési próbáról volt szó. De a csapatunk nagyon jó volt, segítettük egymást, így könnyen vettem az akadályokat.

- Óriási kihívás minden kiválasztott számára, hogy megfeleljen a követelményeknek. Én úgy indultam neki, hogy bármilyen nehézséget vállalok azért, hogy sikeres legyen az űrutazásom. A kétéves felkészítés alatt számomra a legnehezebb a fekete-tengeri túlélési gyakorlat volt. Hiába gyújtottunk rakétákat a vízbe kerülve, nem indultak a mentésünkre, hiszen a szó szoros értelmében túlélési próbáról volt szó. De a csapatunk nagyon jó volt, segítettük egymást, így könnyen vettem az akadályokat.

 

 

- Mit szólt a családja, hogy ön az űrbe készül?

- Az űrhajósfeleségek azt szokták mondani, a világűrbe szívesen engedik a férjüket, mert tudják, ott jó helyen van... Egyébként feleségem, Anikó jól érezte magát Csillagvárosban, sok barátunk lett, akikkel a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Az űrutazás előtt született egy lányunk, utána pedig két fiú következett. Így hatott a magyar űrhajósra a kozmikus sugárzás: csak fiaink születtek...

- Hogyan viselte a kozmoszbéli körülményeket?

- A súlytalanság fantasztikus élmény, olyan, amire nem lehet igazán felkészülni a Földön, bármennyit gyakorol az ember. Talán genetikai tényezők is közrejátszanak, ki hogy tűri a lebegést. Nem könnyű megszokni például az alvást: volt, aki a plafonon, én a falon feküdtem hálózsákban, és sokszor ébredtem arra, hogy az orromhoz ütődnek tárgyak, amelyeket nem rögzítettünk - egy fényképezőgép vagy egy lemezvágó olló... Érdekes volt az étkezés is: vittem fel jó magyar disznósajtot, s amikor kibontottuk a konzervet, rögtön elrepült a zselé.

- Babonásak az űrhajósok?

- Azt tartják például, a világűr nem szereti a bajuszt. A szovjet-bolgár repülés során nem sikerült összekapcsolódni az űrállomással - a bolgár űrhajós pedig bajuszos volt... Kubaszovék rá akartak venni, vágjuk le a bajszomat, de nem engedtem. Azt mondtam, ha bajusszal indultam el, úgy is kell hazamennem, különben senki se hiszi el, hogy valóban én voltam, aki az űrben járt.

- Létezhet rajtunk kívül is élet a világegyetemben?

- Egyelőre egyetlen űrhajós sem találkozott senkivel, sem zöldekkel, sem kékekkel. Ha léteznek, lehetséges, hogy sokkal magasabb kultúrával rendelkeznek, mint mi, az is lehet, hogy kísérleteznek valakikkel közülünk, vagy hogy egyáltalán nem érdekli őket a mi kis Földünk. Az az egy biztos: a világegyetem végtelen.

- Került odafent életveszélyes helyzetbe?

- Az űrállomástól való szétkapcsolódás veszélyes, hiszen egyetlen lehetőség van a biztonságos visszatérésre: ha gond van a hajtóművel, ez nem sikerül. A szétkapcsolódást szerencsésen végrehajtottuk, ám leszállásunkkor egy műszaki meghibásodás miatt közel 50 G-vel értünk földet. Ez annyit jelent, hogy az embernek a testsúlya ötvenszeresét kell elviselnie, azaz nekem nagyjából négyezer kilogrammot. Túléltük, de nem mondom, hogy könnyű volt. A mellkasi izmaim óriási traumát kaptak, a tüdőkapacitásom teljesen lecsökkent. A társamnál, Kubaszovnál tavaly jelentkezett ez a túlterhelés: gerincbajai lettek. Én szerencsére jól vagyok.

- Mire emlékszik legszívesebben az űrben töltött időből?

- Soha le nem írható és talán el sem képzelhető az, amit akkor éreztem, amikor először megláttam odaföntről Magyarországot, a hazámat.

- Szeretne ismételten űrutazást tenni?

- Úgy gondolom, ez már a fiatalok feladata.

- Mi a véleménye az egyre népszerűsödő űrturizmusról?

- Egyedülálló az emberiség történetében, hogy milyen hatalmas lépésekkel haladt a repülés fejlesztése terén. Hiszen mindössze néhány évtized telt el az első repülés és az űrutazás között. Támogatom, hogy minél több, különféle szakterületekről érkező, eltérő világnézetű ember jusson ki a kozmoszba. Az emberiség természetes vágya, hogy minél messzebbre merészkedjen, s ha drága is, nem csoda, hogy akik megengedhetik maguknak, áldoznak rá. Én személyesen segítettem Charles Simonyinak a felkészülésben, és büszke vagyok arra, hogy ő is magyar származású.

- Miért fontos egy olyan tárlat, mint a most megnyílt fehérvári repüléstörténeti kiállítás?

- A magyar repülésben mindig fantasztikus dolgok történtek. Egy Fejér megyéhez kötődő példát mondok: nemrégiben látogattam meg azt a Bicskétől nem messze lévő emlékművet, amely Endresz Györgynek és Magyar Sándornak állít mementót. Az első két magyarnak, akik átrepülték az Atlanti-óceánt, s végül éppen ott tették le gépüket. A székesfehérvári repüléstörténet közel száz esztendős, és erre nagyon büszkének kell lenni.

- Mit szólt a családja, hogy ön az űrbe készül?

- Az űrhajósfeleségek azt szokták mondani, a világűrbe szívesen engedik a férjüket, mert tudják, ott jó helyen van... Egyébként feleségem, Anikó jól érezte magát Csillagvárosban, sok barátunk lett, akikkel a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Az űrutazás előtt született egy lányunk, utána pedig két fiú következett. Így hatott a magyar űrhajósra a kozmikus sugárzás: csak fiaink születtek...

- Hogyan viselte a kozmoszbéli körülményeket?

- A súlytalanság fantasztikus élmény, olyan, amire nem lehet igazán felkészülni a Földön, bármennyit gyakorol az ember. Talán genetikai tényezők is közrejátszanak, ki hogy tűri a lebegést. Nem könnyű megszokni például az alvást: volt, aki a plafonon, én a falon feküdtem hálózsákban, és sokszor ébredtem arra, hogy az orromhoz ütődnek tárgyak, amelyeket nem rögzítettünk - egy fényképezőgép vagy egy lemezvágó olló... Érdekes volt az étkezés is: vittem fel jó magyar disznósajtot, s amikor kibontottuk a konzervet, rögtön elrepült a zselé.

- Babonásak az űrhajósok?

- Azt tartják például, a világűr nem szereti a bajuszt. A szovjet-bolgár repülés során nem sikerült összekapcsolódni az űrállomással - a bolgár űrhajós pedig bajuszos volt... Kubaszovék rá akartak venni, vágjuk le a bajszomat, de nem engedtem. Azt mondtam, ha bajusszal indultam el, úgy is kell hazamennem, különben senki se hiszi el, hogy valóban én voltam, aki az űrben járt.

- Létezhet rajtunk kívül is élet a világegyetemben?

- Egyelőre egyetlen űrhajós sem találkozott senkivel, sem zöldekkel, sem kékekkel. Ha léteznek, lehetséges, hogy sokkal magasabb kultúrával rendelkeznek, mint mi, az is lehet, hogy kísérleteznek valakikkel közülünk, vagy hogy egyáltalán nem érdekli őket a mi kis Földünk. Az az egy biztos: a világegyetem végtelen.

- Került odafent életveszélyes helyzetbe?

- Az űrállomástól való szétkapcsolódás veszélyes, hiszen egyetlen lehetőség van a biztonságos visszatérésre: ha gond van a hajtóművel, ez nem sikerül. A szétkapcsolódást szerencsésen végrehajtottuk, ám leszállásunkkor egy műszaki meghibásodás miatt közel 50 G-vel értünk földet. Ez annyit jelent, hogy az embernek a testsúlya ötvenszeresét kell elviselnie, azaz nekem nagyjából négyezer kilogrammot. Túléltük, de nem mondom, hogy könnyű volt. A mellkasi izmaim óriási traumát kaptak, a tüdőkapacitásom teljesen lecsökkent. A társamnál, Kubaszovnál tavaly jelentkezett ez a túlterhelés: gerincbajai lettek. Én szerencsére jól vagyok.

- Mire emlékszik legszívesebben az űrben töltött időből?

- Soha le nem írható és talán el sem képzelhető az, amit akkor éreztem, amikor először megláttam odaföntről Magyarországot, a hazámat.

- Szeretne ismételten űrutazást tenni?

- Úgy gondolom, ez már a fiatalok feladata.

- Mi a véleménye az egyre népszerűsödő űrturizmusról?

- Egyedülálló az emberiség történetében, hogy milyen hatalmas lépésekkel haladt a repülés fejlesztése terén. Hiszen mindössze néhány évtized telt el az első repülés és az űrutazás között. Támogatom, hogy minél több, különféle szakterületekről érkező, eltérő világnézetű ember jusson ki a kozmoszba. Az emberiség természetes vágya, hogy minél messzebbre merészkedjen, s ha drága is, nem csoda, hogy akik megengedhetik maguknak, áldoznak rá. Én személyesen segítettem Charles Simonyinak a felkészülésben, és büszke vagyok arra, hogy ő is magyar származású.

- Miért fontos egy olyan tárlat, mint a most megnyílt fehérvári repüléstörténeti kiállítás?

- A magyar repülésben mindig fantasztikus dolgok történtek. Egy Fejér megyéhez kötődő példát mondok: nemrégiben látogattam meg azt a Bicskétől nem messze lévő emlékművet, amely Endresz Györgynek és Magyar Sándornak állít mementót. Az első két magyarnak, akik átrepülték az Atlanti-óceánt, s végül éppen ott tették le gépüket. A székesfehérvári repüléstörténet közel száz esztendős, és erre nagyon büszkének kell lenni.

- Mit szólt a családja, hogy ön az űrbe készül?

- Az űrhajósfeleségek azt szokták mondani, a világűrbe szívesen engedik a férjüket, mert tudják, ott jó helyen van... Egyébként feleségem, Anikó jól érezte magát Csillagvárosban, sok barátunk lett, akikkel a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Az űrutazás előtt született egy lányunk, utána pedig két fiú következett. Így hatott a magyar űrhajósra a kozmikus sugárzás: csak fiaink születtek...

- Hogyan viselte a kozmoszbéli körülményeket?

- A súlytalanság fantasztikus élmény, olyan, amire nem lehet igazán felkészülni a Földön, bármennyit gyakorol az ember. Talán genetikai tényezők is közrejátszanak, ki hogy tűri a lebegést. Nem könnyű megszokni például az alvást: volt, aki a plafonon, én a falon feküdtem hálózsákban, és sokszor ébredtem arra, hogy az orromhoz ütődnek tárgyak, amelyeket nem rögzítettünk - egy fényképezőgép vagy egy lemezvágó olló... Érdekes volt az étkezés is: vittem fel jó magyar disznósajtot, s amikor kibontottuk a konzervet, rögtön elrepült a zselé.

- Babonásak az űrhajósok?

- Azt tartják például, a világűr nem szereti a bajuszt. A szovjet-bolgár repülés során nem sikerült összekapcsolódni az űrállomással - a bolgár űrhajós pedig bajuszos volt... Kubaszovék rá akartak venni, vágjuk le a bajszomat, de nem engedtem. Azt mondtam, ha bajusszal indultam el, úgy is kell hazamennem, különben senki se hiszi el, hogy valóban én voltam, aki az űrben járt.

- Létezhet rajtunk kívül is élet a világegyetemben?

- Egyelőre egyetlen űrhajós sem találkozott senkivel, sem zöldekkel, sem kékekkel. Ha léteznek, lehetséges, hogy sokkal magasabb kultúrával rendelkeznek, mint mi, az is lehet, hogy kísérleteznek valakikkel közülünk, vagy hogy egyáltalán nem érdekli őket a mi kis Földünk. Az az egy biztos: a világegyetem végtelen.

- Került odafent életveszélyes helyzetbe?

- Az űrállomástól való szétkapcsolódás veszélyes, hiszen egyetlen lehetőség van a biztonságos visszatérésre: ha gond van a hajtóművel, ez nem sikerül. A szétkapcsolódást szerencsésen végrehajtottuk, ám leszállásunkkor egy műszaki meghibásodás miatt közel 50 G-vel értünk földet. Ez annyit jelent, hogy az embernek a testsúlya ötvenszeresét kell elviselnie, azaz nekem nagyjából négyezer kilogrammot. Túléltük, de nem mondom, hogy könnyű volt. A mellkasi izmaim óriási traumát kaptak, a tüdőkapacitásom teljesen lecsökkent. A társamnál, Kubaszovnál tavaly jelentkezett ez a túlterhelés: gerincbajai lettek. Én szerencsére jól vagyok.

- Mire emlékszik legszívesebben az űrben töltött időből?

- Soha le nem írható és talán el sem képzelhető az, amit akkor éreztem, amikor először megláttam odaföntről Magyarországot, a hazámat.

- Szeretne ismételten űrutazást tenni?

- Úgy gondolom, ez már a fiatalok feladata.

- Mi a véleménye az egyre népszerűsödő űrturizmusról?

- Egyedülálló az emberiség történetében, hogy milyen hatalmas lépésekkel haladt a repülés fejlesztése terén. Hiszen mindössze néhány évtized telt el az első repülés és az űrutazás között. Támogatom, hogy minél több, különféle szakterületekről érkező, eltérő világnézetű ember jusson ki a kozmoszba. Az emberiség természetes vágya, hogy minél messzebbre merészkedjen, s ha drága is, nem csoda, hogy akik megengedhetik maguknak, áldoznak rá. Én személyesen segítettem Charles Simonyinak a felkészülésben, és büszke vagyok arra, hogy ő is magyar származású.

- Miért fontos egy olyan tárlat, mint a most megnyílt fehérvári repüléstörténeti kiállítás?

- A magyar repülésben mindig fantasztikus dolgok történtek. Egy Fejér megyéhez kötődő példát mondok: nemrégiben látogattam meg azt a Bicskétől nem messze lévő emlékművet, amely Endresz Györgynek és Magyar Sándornak állít mementót. Az első két magyarnak, akik átrepülték az Atlanti-óceánt, s végül éppen ott tették le gépüket. A székesfehérvári repüléstörténet közel száz esztendős, és erre nagyon büszkének kell lenni.

- Mit szólt a családja, hogy ön az űrbe készül?

- Az űrhajósfeleségek azt szokták mondani, a világűrbe szívesen engedik a férjüket, mert tudják, ott jó helyen van... Egyébként feleségem, Anikó jól érezte magát Csillagvárosban, sok barátunk lett, akikkel a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Az űrutazás előtt született egy lányunk, utána pedig két fiú következett. Így hatott a magyar űrhajósra a kozmikus sugárzás: csak fiaink születtek...

- Hogyan viselte a kozmoszbéli körülményeket?

- A súlytalanság fantasztikus élmény, olyan, amire nem lehet igazán felkészülni a Földön, bármennyit gyakorol az ember. Talán genetikai tényezők is közrejátszanak, ki hogy tűri a lebegést. Nem könnyű megszokni például az alvást: volt, aki a plafonon, én a falon feküdtem hálózsákban, és sokszor ébredtem arra, hogy az orromhoz ütődnek tárgyak, amelyeket nem rögzítettünk - egy fényképezőgép vagy egy lemezvágó olló... Érdekes volt az étkezés is: vittem fel jó magyar disznósajtot, s amikor kibontottuk a konzervet, rögtön elrepült a zselé.

- Babonásak az űrhajósok?

- Azt tartják például, a világűr nem szereti a bajuszt. A szovjet-bolgár repülés során nem sikerült összekapcsolódni az űrállomással - a bolgár űrhajós pedig bajuszos volt... Kubaszovék rá akartak venni, vágjuk le a bajszomat, de nem engedtem. Azt mondtam, ha bajusszal indultam el, úgy is kell hazamennem, különben senki se hiszi el, hogy valóban én voltam, aki az űrben járt.

- Létezhet rajtunk kívül is élet a világegyetemben?

- Egyelőre egyetlen űrhajós sem találkozott senkivel, sem zöldekkel, sem kékekkel. Ha léteznek, lehetséges, hogy sokkal magasabb kultúrával rendelkeznek, mint mi, az is lehet, hogy kísérleteznek valakikkel közülünk, vagy hogy egyáltalán nem érdekli őket a mi kis Földünk. Az az egy biztos: a világegyetem végtelen.

- Került odafent életveszélyes helyzetbe?

- Az űrállomástól való szétkapcsolódás veszélyes, hiszen egyetlen lehetőség van a biztonságos visszatérésre: ha gond van a hajtóművel, ez nem sikerül. A szétkapcsolódást szerencsésen végrehajtottuk, ám leszállásunkkor egy műszaki meghibásodás miatt közel 50 G-vel értünk földet. Ez annyit jelent, hogy az embernek a testsúlya ötvenszeresét kell elviselnie, azaz nekem nagyjából négyezer kilogrammot. Túléltük, de nem mondom, hogy könnyű volt. A mellkasi izmaim óriási traumát kaptak, a tüdőkapacitásom teljesen lecsökkent. A társamnál, Kubaszovnál tavaly jelentkezett ez a túlterhelés: gerincbajai lettek. Én szerencsére jól vagyok.

- Mire emlékszik legszívesebben az űrben töltött időből?

- Soha le nem írható és talán el sem képzelhető az, amit akkor éreztem, amikor először megláttam odaföntről Magyarországot, a hazámat.

- Szeretne ismételten űrutazást tenni?

- Úgy gondolom, ez már a fiatalok feladata.

- Mi a véleménye az egyre népszerűsödő űrturizmusról?

- Egyedülálló az emberiség történetében, hogy milyen hatalmas lépésekkel haladt a repülés fejlesztése terén. Hiszen mindössze néhány évtized telt el az első repülés és az űrutazás között. Támogatom, hogy minél több, különféle szakterületekről érkező, eltérő világnézetű ember jusson ki a kozmoszba. Az emberiség természetes vágya, hogy minél messzebbre merészkedjen, s ha drága is, nem csoda, hogy akik megengedhetik maguknak, áldoznak rá. Én személyesen segítettem Charles Simonyinak a felkészülésben, és büszke vagyok arra, hogy ő is magyar származású.

- Miért fontos egy olyan tárlat, mint a most megnyílt fehérvári repüléstörténeti kiállítás?

- A magyar repülésben mindig fantasztikus dolgok történtek. Egy Fejér megyéhez kötődő példát mondok: nemrégiben látogattam meg azt a Bicskétől nem messze lévő emlékművet, amely Endresz Györgynek és Magyar Sándornak állít mementót. Az első két magyarnak, akik átrepülték az Atlanti-óceánt, s végül éppen ott tették le gépüket. A székesfehérvári repüléstörténet közel száz esztendős, és erre nagyon büszkének kell lenni.

- Mit szólt a családja, hogy ön az űrbe készül?

- Az űrhajósfeleségek azt szokták mondani, a világűrbe szívesen engedik a férjüket, mert tudják, ott jó helyen van... Egyébként feleségem, Anikó jól érezte magát Csillagvárosban, sok barátunk lett, akikkel a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Az űrutazás előtt született egy lányunk, utána pedig két fiú következett. Így hatott a magyar űrhajósra a kozmikus sugárzás: csak fiaink születtek...

- Hogyan viselte a kozmoszbéli körülményeket?

- A súlytalanság fantasztikus élmény, olyan, amire nem lehet igazán felkészülni a Földön, bármennyit gyakorol az ember. Talán genetikai tényezők is közrejátszanak, ki hogy tűri a lebegést. Nem könnyű megszokni például az alvást: volt, aki a plafonon, én a falon feküdtem hálózsákban, és sokszor ébredtem arra, hogy az orromhoz ütődnek tárgyak, amelyeket nem rögzítettünk - egy fényképezőgép vagy egy lemezvágó olló... Érdekes volt az étkezés is: vittem fel jó magyar disznósajtot, s amikor kibontottuk a konzervet, rögtön elrepült a zselé.

- Babonásak az űrhajósok?

- Azt tartják például, a világűr nem szereti a bajuszt. A szovjet-bolgár repülés során nem sikerült összekapcsolódni az űrállomással - a bolgár űrhajós pedig bajuszos volt... Kubaszovék rá akartak venni, vágjuk le a bajszomat, de nem engedtem. Azt mondtam, ha bajusszal indultam el, úgy is kell hazamennem, különben senki se hiszi el, hogy valóban én voltam, aki az űrben járt.

- Létezhet rajtunk kívül is élet a világegyetemben?

- Egyelőre egyetlen űrhajós sem találkozott senkivel, sem zöldekkel, sem kékekkel. Ha léteznek, lehetséges, hogy sokkal magasabb kultúrával rendelkeznek, mint mi, az is lehet, hogy kísérleteznek valakikkel közülünk, vagy hogy egyáltalán nem érdekli őket a mi kis Földünk. Az az egy biztos: a világegyetem végtelen.

- Került oda

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!