Nem dekoráció!

Nem volt nagyon egyszerű interjú - alanyához néhány percenként fordultak különféle világnyelveken különféle, különböző mértékben izgatott képzőművészek, akik a pénteki kiállításhoz igényelték - a teljesség igénye nélkül, s ha jól vettem ki - az alábbiakat: fénymásolás, nagy méretben; öt perccel később ugyanez, de egyúttal színesben; szöveg- és képletöltés; információ, merre van Pakson a Szent István park; információ, jó lesz-e a kép ott, ahol van; telefonos ügyintézés a, b, c... q ügyekben; vámügyintézési űrlap kitöltése; túróstáskák és kakaók beszerzése és felszolgálása. Ja, mindezek közben pedig még ott voltam én, magyarul, interjúvolási céllal.

- Még jó, hogy már nem vagy a KMI igazgatója... jó látni ezt a nagy nyugalmat...

- Csak a szokásos, semmi extra - két nappal egy kiállítás megnyitása előtt ez van, szerintem elég edzettek vagyunk mindannyian.

- Mesélj egy kicsit erről a különleges tárlatról...

- A kiállítás alapötlete Hock Beától származik: annak idején, 2007 elején, talán van még, aki emlékszik, együtt rendeztük az 1/4 magyar című kiállítást. Ami a mostani anyagot illeti, lényegesnek tartom, hogy nemzetközi pályázaton is jelentős támogatást nyert el. Egyébként pedig egy hosszabb munkafolyamat előzte meg, számos környező országban jártunk az elmúlt fél évben. Nem kizárólag műtárgyakat, hanem eset- és akciódokumentumokat állítottunk ki. A vezérfonalunk az volt, hogy az úgynevezett ellenkultúra az államszocializmus idején gyakran kapta meg a provokáció címkét - s ennek voltak bizonyos következményei. Például az is, hogy a művészet, ami elvileg azzal volt elfoglalva, hogy a saját határait feszegesse, egyre jobban radikalizálódott, rendszerkritikussá vált. A művészek alternatív helyszínekre vonultak, illetve - a másik végponton - megjelent az öncenzúra. Mi azt vizsgáltuk, milyen hasonlóságok és különbségek voltak az egyes országokban e téren. Hiszen természetes, hogy másfajta cenzúra működött Tito Jugoszláviájában, mint a párbeszédre kevésbé fogékony Ceausescu alatt - vagy épp a kompromisszumok, egérutak, trükkök Magyarországán.

- Gyönyörű sztorikra bukkantatok...

- Ó, igen... Lengyelországban például a Narancs Alternatíva a Szolidaritás farvizén evezett be - ők igyekeztek happeninggé formálni a tüntetéseket: volt, hogy Isten áldja a szocializmust! feliratú táblákat tartottak fel, vagy készítettek például méretes graffitiket is, mondjuk azt festették a falra: Világ proletárjai, bocsássatok meg! Na most, a rendőrség fehérrel mázolta le ezeket a lázító szövegeket, mire ők a szép fehér alapra bohócsipkás törpéket festettek. Ezzel elég nehéz volt mit kezdenie a hatalomnak, az emberek viszont pontosan tudták, mit is jelképeznek a törpék... Vagy a The Yes Men csoport, Amerikában, hogy a másik oldalról is hozzunk példát - ők készítettek egy weblapot, teljesen olyat, mint a Világkereskedelmi Szövetségé, és megoldották azt is, hogy hozzájuk érkezzenek be a levelek, meghívók. Amikor aztán különféle konferenciákra hívták a WTO szakembereit, ők szépen elfogadták a nevükben a meghívást, mi több, meg is tartották az előadást - egy ilyenen például elmondták, hogy Afrika problémáira az lehetne a megoldás, ha újra bevezetnék a rabszolgaság intézményét: azért érdekes volt látni a kissé hümmögő, de azért tulajdonképpen egyetértő résztvevők arcát... De ezek csak apróbb érdekességei az egész anyagnak - a lényeg mélyebben van, a tapasztalatok, példák, magatartásminták bemutatásában: én azt látom, hogy magunkban visszük tovább a totalitárius rendszereket; amíg úgy gondolkodunk, ahogy; amíg nem a problémák megoldását keressük, csak kerülgetjük őket, addig legfeljebb a felszín változik... ezért is fontos ezeket a példákat alaposan megvizsgálni.

- Utazik-e tovább a kiállítás? Láthatják máshol is?

- Klasszikus értelemben nem lesz utazó kiállítás: egy weboldalon viszont közzéteszünk egy tágabb anyagot, ami kikölcsönözhető lesz bárhol a világon - igény esetén erre építhetünk egy néhány napos workshopot is.

- Hadd kérdezzelek a pályamódosítás ürügyén is: milyen tapasztalatokat gyűjtöttél nálunk a három és fél év alatt?

- Az volt a tapasztalatom, hogy nagyon sok felvetésünkre jött visszajelzés: ötletek, kezdeményezések a városlakók részéről is szép számmal merültek fel. Ilyen értelemben is sikeresek a KMI kiállításai, egyéb programjai. Fontos referenciapont az intézet - noha meg kell mondani, országos és nemzetközi megítélése, illetve helyi megbecsültsége nagyon eltér egymástól. Hosszú évek óta ugyanazokat a köröket futja az intézet: vannak pillanatok, amikor mindenki elégedett - aztán hirtelen feketén-fehéren megkérdőjelezik a puszta létünket is. Pedig tévedés azt gondolni, hogy a KMI valami zárvány - nem alakult volna ki, ha nincsenek itt, helyben inspiráló szereplők. És nem kéne elfelejteni, hogy a művészet nem dekoráció, hanem, ha elhisszük, ha nem, a valóság nélkülözhetetlen része. Gondoljunk azokra az alkotókra, akik a város alapítása óta itt élnek.

- Mit viszel magaddal Dunaújvárosból?

- Egyszerűen szeretek itt lenni. Nagyon szépnek látom ezt a várost, egy élhető helynek érzem. Mégis úgy látom, mintha a városnak még mindig nem lenne önképe. Passzív a város vezetése, gyengék a kezdeményezések: sokkal jobban el kéne adnia önmagát - lényegesen több van itt, mint amennyit pillanatnyilag kínál. A városra jellemző dolgokra kéne építeni... Feketén-fehéren megkérdőjelezik a puszta létünket is...

- Még jó, hogy már nem vagy a KMI igazgatója... jó látni ezt a nagy nyugalmat...

- Csak a szokásos, semmi extra - két nappal egy kiállítás megnyitása előtt ez van, szerintem elég edzettek vagyunk mindannyian.

- Mesélj egy kicsit erről a különleges tárlatról...

- A kiállítás alapötlete Hock Beától származik: annak idején, 2007 elején, talán van még, aki emlékszik, együtt rendeztük az 1/4 magyar című kiállítást. Ami a mostani anyagot illeti, lényegesnek tartom, hogy nemzetközi pályázaton is jelentős támogatást nyert el. Egyébként pedig egy hosszabb munkafolyamat előzte meg, számos környező országban jártunk az elmúlt fél évben. Nem kizárólag műtárgyakat, hanem eset- és akciódokumentumokat állítottunk ki. A vezérfonalunk az volt, hogy az úgynevezett ellenkultúra az államszocializmus idején gyakran kapta meg a provokáció címkét - s ennek voltak bizonyos következményei. Például az is, hogy a művészet, ami elvileg azzal volt elfoglalva, hogy a saját határait feszegesse, egyre jobban radikalizálódott, rendszerkritikussá vált. A művészek alternatív helyszínekre vonultak, illetve - a másik végponton - megjelent az öncenzúra. Mi azt vizsgáltuk, milyen hasonlóságok és különbségek voltak az egyes országokban e téren. Hiszen természetes, hogy másfajta cenzúra működött Tito Jugoszláviájában, mint a párbeszédre kevésbé fogékony Ceausescu alatt - vagy épp a kompromisszumok, egérutak, trükkök Magyarországán.

- Gyönyörű sztorikra bukkantatok...

- Ó, igen... Lengyelországban például a Narancs Alternatíva a Szolidaritás farvizén evezett be - ők igyekeztek happeninggé formálni a tüntetéseket: volt, hogy Isten áldja a szocializmust! feliratú táblákat tartottak fel, vagy készítettek például méretes graffitiket is, mondjuk azt festették a falra: Világ proletárjai, bocsássatok meg! Na most, a rendőrség fehérrel mázolta le ezeket a lázító szövegeket, mire ők a szép fehér alapra bohócsipkás törpéket festettek. Ezzel elég nehéz volt mit kezdenie a hatalomnak, az emberek viszont pontosan tudták, mit is jelképeznek a törpék... Vagy a The Yes Men csoport, Amerikában, hogy a másik oldalról is hozzunk példát - ők készítettek egy weblapot, teljesen olyat, mint a Világkereskedelmi Szövetségé, és megoldották azt is, hogy hozzájuk érkezzenek be a levelek, meghívók. Amikor aztán különféle konferenciákra hívták a WTO szakembereit, ők szépen elfogadták a nevükben a meghívást, mi több, meg is tartották az előadást - egy ilyenen például elmondták, hogy Afrika problémáira az lehetne a megoldás, ha újra bevezetnék a rabszolgaság intézményét: azért érdekes volt látni a kissé hümmögő, de azért tulajdonképpen egyetértő résztvevők arcát... De ezek csak apróbb érdekességei az egész anyagnak - a lényeg mélyebben van, a tapasztalatok, példák, magatartásminták bemutatásában: én azt látom, hogy magunkban visszük tovább a totalitárius rendszereket; amíg úgy gondolkodunk, ahogy; amíg nem a problémák megoldását keressük, csak kerülgetjük őket, addig legfeljebb a felszín változik... ezért is fontos ezeket a példákat alaposan megvizsgálni.

- Utazik-e tovább a kiállítás? Láthatják máshol is?

- Klasszikus értelemben nem lesz utazó kiállítás: egy weboldalon viszont közzéteszünk egy tágabb anyagot, ami kikölcsönözhető lesz bárhol a világon - igény esetén erre építhetünk egy néhány napos workshopot is.

- Hadd kérdezzelek a pályamódosítás ürügyén is: milyen tapasztalatokat gyűjtöttél nálunk a három és fél év alatt?

- Az volt a tapasztalatom, hogy nagyon sok felvetésünkre jött visszajelzés: ötletek, kezdeményezések a városlakók részéről is szép számmal merültek fel. Ilyen értelemben is sikeresek a KMI kiállításai, egyéb programjai. Fontos referenciapont az intézet - noha meg kell mondani, országos és nemzetközi megítélése, illetve helyi megbecsültsége nagyon eltér egymástól. Hosszú évek óta ugyanazokat a köröket futja az intézet: vannak pillanatok, amikor mindenki elégedett - aztán hirtelen feketén-fehéren megkérdőjelezik a puszta létünket is. Pedig tévedés azt gondolni, hogy a KMI valami zárvány - nem alakult volna ki, ha nincsenek itt, helyben inspiráló szereplők. És nem kéne elfelejteni, hogy a művészet nem dekoráció, hanem, ha elhisszük, ha nem, a valóság nélkülözhetetlen része. Gondoljunk azokra az alkotókra, akik a város alapítása óta itt élnek.

- Mit viszel magaddal Dunaújvárosból?

- Egyszerűen szeretek itt lenni. Nagyon szépnek látom ezt a várost, egy élhető helynek érzem. Mégis úgy látom, mintha a városnak még mindig nem lenne önképe. Passzív a város vezetése, gyengék a kezdeményezések: sokkal jobban el kéne adnia önmagát - lényegesen több van itt, mint amennyit pillanatnyilag kínál. A városra jellemző dolgokra kéne építeni... Feketén-fehéren megkérdőjelezik a puszta létünket is...

- Még jó, hogy már nem vagy a KMI igazgatója... jó látni ezt a nagy nyugalmat...

- Csak a szokásos, semmi extra - két nappal egy kiállítás megnyitása előtt ez van, szerintem elég edzettek vagyunk mindannyian.

- Mesélj egy kicsit erről a különleges tárlatról...

- A kiállítás alapötlete Hock Beától származik: annak idején, 2007 elején, talán van még, aki emlékszik, együtt rendeztük az 1/4 magyar című kiállítást. Ami a mostani anyagot illeti, lényegesnek tartom, hogy nemzetközi pályázaton is jelentős támogatást nyert el. Egyébként pedig egy hosszabb munkafolyamat előzte meg, számos környező országban jártunk az elmúlt fél évben. Nem kizárólag műtárgyakat, hanem eset- és akciódokumentumokat állítottunk ki. A vezérfonalunk az volt, hogy az úgynevezett ellenkultúra az államszocializmus idején gyakran kapta meg a provokáció címkét - s ennek voltak bizonyos következményei. Például az is, hogy a művészet, ami elvileg azzal volt elfoglalva, hogy a saját határait feszegesse, egyre jobban radikalizálódott, rendszerkritikussá vált. A művészek alternatív helyszínekre vonultak, illetve - a másik végponton - megjelent az öncenzúra. Mi azt vizsgáltuk, milyen hasonlóságok és különbségek voltak az egyes országokban e téren. Hiszen természetes, hogy másfajta cenzúra működött Tito Jugoszláviájában, mint a párbeszédre kevésbé fogékony Ceausescu alatt - vagy épp a kompromisszumok, egérutak, trükkök Magyarországán.

- Gyönyörű sztorikra bukkantatok...

- Ó, igen... Lengyelországban például a Narancs Alternatíva a Szolidaritás farvizén evezett be - ők igyekeztek happeninggé formálni a tüntetéseket: volt, hogy Isten áldja a szocializmust! feliratú táblákat tartottak fel, vagy készítettek például méretes graffitiket is, mondjuk azt festették a falra: Világ proletárjai, bocsássatok meg! Na most, a rendőrség fehérrel mázolta le ezeket a lázító szövegeket, mire ők a szép fehér alapra bohócsipkás törpéket festettek. Ezzel elég nehéz volt mit kezdenie a hatalomnak, az emberek viszont pontosan tudták, mit is jelképeznek a törpék... Vagy a The Yes Men csoport, Amerikában, hogy a másik oldalról is hozzunk példát - ők készítettek egy weblapot, teljesen olyat, mint a Világkereskedelmi Szövetségé, és megoldották azt is, hogy hozzájuk érkezzenek be a levelek, meghívók. Amikor aztán különféle konferenciákra hívták a WTO szakembereit, ők szépen elfogadták a nevükben a meghívást, mi több, meg is tartották az előadást - egy ilyenen például elmondták, hogy Afrika problémáira az lehetne a megoldás, ha újra bevezetnék a rabszolgaság intézményét: azért érdekes volt látni a kissé hümmögő, de azért tulajdonképpen egyetértő résztvevők arcát... De ezek csak apróbb érdekességei az egész anyagnak - a lényeg mélyebben van, a tapasztalatok, példák, magatartásminták bemutatásában: én azt látom, hogy magunkban visszük tovább a totalitárius rendszereket; amíg úgy gondolkodunk, ahogy; amíg nem a problémák megoldását keressük, csak kerülgetjük őket, addig legfeljebb a felszín változik... ezért is fontos ezeket a példákat alaposan megvizsgálni.

- Utazik-e tovább a kiállítás? Láthatják máshol is?

- Klasszikus értelemben nem lesz utazó kiállítás: egy weboldalon viszont közzéteszünk egy tágabb anyagot, ami kikölcsönözhető lesz bárhol a világon - igény esetén erre építhetünk egy néhány napos workshopot is.

- Hadd kérdezzelek a pályamódosítás ürügyén is: milyen tapasztalatokat gyűjtöttél nálunk a három és fél év alatt?

- Az volt a tapasztalatom, hogy nagyon sok felvetésünkre jött visszajelzés: ötletek, kezdeményezések a városlakók részéről is szép számmal merültek fel. Ilyen értelemben is sikeresek a KMI kiállításai, egyéb programjai. Fontos referenciapont az intézet - noha meg kell mondani, országos és nemzetközi megítélése, illetve helyi megbecsültsége nagyon eltér egymástól. Hosszú évek óta ugyanazokat a köröket futja az intézet: vannak pillanatok, amikor mindenki elégedett - aztán hirtelen feketén-fehéren megkérdőjelezik a puszta létünket is. Pedig tévedés azt gondolni, hogy a KMI valami zárvány - nem alakult volna ki, ha nincsenek itt, helyben inspiráló szereplők. És nem kéne elfelejteni, hogy a művészet nem dekoráció, hanem, ha elhisszük, ha nem, a valóság nélkülözhetetlen része. Gondoljunk azokra az alkotókra, akik a város alapítása óta itt élnek.

- Mit viszel magaddal Dunaújvárosból?

- Egyszerűen szeretek itt lenni. Nagyon szépnek látom ezt a várost, egy élhető helynek érzem. Mégis úgy látom, mintha a városnak még mindig nem lenne önképe. Passzív a város vezetése, gyengék a kezdeményezések: sokkal jobban el kéne adnia önmagát - lényegesen több van itt, mint amennyit pillanatnyilag kínál. A városra jellemző dolgokra kéne építeni... Feketén-fehéren megkérdőjelezik a puszta létünket is...

- Még jó, hogy már nem vagy a KMI igazgatója... jó látni ezt a nagy nyugalmat...

- Csak a szokásos, semmi extra - két nappal egy kiállítás megnyitása előtt ez van, szerintem elég edzettek vagyunk mindannyian.

- Mesélj egy kicsit erről a különleges tárlatról...

- A kiállítás alapötlete Hock Beától származik: annak idején, 2007 elején, talán van még, aki emlékszik, együtt rendeztük az 1/4 magyar című kiállítást. Ami a mostani anyagot illeti, lényegesnek tartom, hogy nemzetközi pályázaton is jelentős támogatást nyert el. Egyébként pedig egy hosszabb munkafolyamat előzte meg, számos környező országban jártunk az elmúlt fél évben. Nem kizárólag műtárgyakat, hanem eset- és akciódokumentumokat állítottunk ki. A vezérfonalunk az volt, hogy az úgynevezett ellenkultúra az államszocializmus idején gyakran kapta meg a provokáció címkét - s ennek voltak bizonyos következményei. Például az is, hogy a művészet, ami elvileg azzal volt elfoglalva, hogy a saját határait feszegesse, egyre jobban radikalizálódott, rendszerkritikussá vált. A művészek alternatív helyszínekre vonultak, illetve - a másik végponton - megjelent az öncenzúra. Mi azt vizsgáltuk, milyen hasonlóságok és különbségek voltak az egyes országokban e téren. Hiszen természetes, hogy másfajta cenzúra működött Tito Jugoszláviájában, mint a párbeszédre kevésbé fogékony Ceausescu alatt - vagy épp a kompromisszumok, egérutak, trükkök Magyarországán.

- Gyönyörű sztorikra bukkantatok...

- Ó, igen... Lengyelországban például a Narancs Alternatíva a Szolidaritás farvizén evezett be - ők igyekeztek happeninggé formálni a tüntetéseket: volt, hogy Isten áldja a szocializmust! feliratú táblákat tartottak fel, vagy készítettek például méretes graffitiket is, mondjuk azt festették a falra: Világ proletárjai, bocsássatok meg! Na most, a rendőrség fehérrel mázolta le ezeket a lázító szövegeket, mire ők a szép fehér alapra bohócsipkás törpéket festettek. Ezzel elég nehéz volt mit kezdenie a hatalomnak, az emberek viszont pontosan tudták, mit is jelképeznek a törpék... Vagy a The Yes Men csoport, Amerikában, hogy a másik oldalról is hozzunk példát - ők készítettek egy weblapot, teljesen olyat, mint a Világkereskedelmi Szövetségé, és megoldották azt is, hogy hozzájuk érkezzenek be a levelek, meghívók. Amikor aztán különféle konferenciákra hívták a WTO szakembereit, ők szépen elfogadták a nevükben a meghívást, mi több, meg is tartották az előadást - egy ilyenen például elmondták, hogy Afrika problémáira az lehetne a megoldás, ha újra bevezetnék a rabszolgaság intézményét: azért érdekes volt látni a kissé hümmögő, de azért tulajdonképpen egyetértő résztvevők arcát... De ezek csak apróbb érdekességei az egész anyagnak - a lényeg mélyebben van, a tapasztalatok, példák, magatartásminták bemutatásában: én azt látom, hogy magunkban visszük tovább a totalitárius rendszereket; amíg úgy gondolkodunk, ahogy; amíg nem a problémák megoldását keressük, csak kerülgetjük őket, addig legfeljebb a felszín változik... ezért is fontos ezeket a példákat alaposan megvizsgálni.

- Utazik-e tovább a kiállítás? Láthatják máshol is?

- Klasszikus értelemben nem lesz utazó kiállítás: egy weboldalon viszont közzéteszünk egy tágabb anyagot, ami kikölcsönözhető lesz bárhol a világon - igény esetén erre építhetünk egy néhány napos workshopot is.

- Hadd kérdezzelek a pályamódosítás ürügyén is: milyen tapasztalatokat gyűjtöttél nálunk a három és fél év alatt?

- Az volt a tapasztalatom, hogy nagyon sok felvetésünkre jött visszajelzés: ötletek, kezdeményezések a városlakók részéről is szép számmal merültek fel. Ilyen értelemben is sikeresek a KMI kiállításai, egyéb programjai. Fontos referenciapont az intézet - noha meg kell mondani, országos és nemzetközi megítélése, illetve helyi megbecsültsége nagyon eltér egymástól. Hosszú évek óta ugyanazokat a köröket futja az intézet: vannak pillanatok, amikor mindenki elégedett - aztán hirtelen feketén-fehéren megkérdőjelezik a puszta létünket is. Pedig tévedés azt gondolni, hogy a KMI valami zárvány - nem alakult volna ki, ha nincsenek itt, helyben inspiráló szereplők. És nem kéne elfelejteni, hogy a művészet nem dekoráció, hanem, ha elhisszük, ha nem, a valóság nélkülözhetetlen része. Gondoljunk azokra az alkotókra, akik a város alapítása óta itt élnek.

- Mit viszel magaddal Dunaújvárosból?

- Egyszerűen szeretek itt lenni. Nagyon szépnek látom ezt a várost, egy élhető helynek érzem. Mégis úgy látom, mintha a városnak még mindig nem lenne önképe. Passzív a város vezetése, gyengék a kezdeményezések: sokkal jobban el kéne adnia önmagát - lényegesen több van itt, mint amennyit pillanatnyilag kínál. A városra jellemző dolgokra kéne építeni... F