Fortunato jó volt hozzá - Gerner Csaba az idei Vörösmarty-gyűrűs

Kezdetben kisebb karakterszerepekben láthattuk a Vörösmarty Színházban, később a nagyobb feladatokkal is megtalálták: s ő tudott élni a lehetőségekkel... Mindez kivívta a kollégái megbecsülését is. A Vörösmarty Gyűrű-díjat - amit évente, titkos szavazással a társulat ítél oda - most, az évad végén, a Chioggiai csetepaté egyik előadása előtt adták át ünnepélyesen a színpadon. Gerner Csabának zavarában elállt a szava.

- Nagyon meglepődött?

- Rettenetesen. Azt sem sejtettem, hogy aznap van a díjátadás. Amikor megérkeztem a színházba, már itt volt a két unokatestvérem, akik meg akarták nézni az előadást. Gondoltam, fél hétig kicsit gardírozom őket. Ám a művészeti titkár szólt: nekem is meg kéne jelennem a díjátadáson. Jó, beláttam, nem illik ilyenkor távolmaradni... Otthagytam hát a vendégeimet, és bementem a színpadra, ahol - teljesen váratlanul - kimondták a nevemet. Villámcsapásként ért a hír - ezért nem voltam képes megszólalni. Valahogy sosem gondolok a díjakra, elismerésekre - szavaztam én is, persze, de soha nem ez volt központi kérdés, ha a színházra gondoltam.

- Érzi, hogy becsülik, szeretik a kollégái?

- Azért nagy boldogság, jóleső érzés elnyerni ezt a díjat: mert a társulat adja, azok a kollégáim, akikre a barátaimként gondolok. Fantasztikus dolog, hogy ők ezzel az elismeréssel nemcsak szakmai értelemben értékeltek engem, hanem a szeretetüket is kifejezték... Persze, azóta gondolkoztam én ezen: lehet, hogy egy kicsit szerencsém is volt? Hiszen éppen az évad utolsó nagyszínházi produkciójában játszhattam el egy ilyen kiváló szerepet, mint amilyen Fortunato figurája. Így ez az előadás jobban élt mindenki emlékezetében...

- Azért több szerepben volt alkalma megmutatnia magát már korábban is. Melyek a kedvencei?

- Nagyon jó évadot zárok, hiszen kiváló szerepeket kaptam: szívemhez közel áll a már említett Fortunato, meg A gát Jimje is. De szerettem azokat a produkciókat is, amiknek ugyan a korábbi évadban volt a bemutatójuk, de a színház műsoron tartotta azokat. Igen kedves számomra a Piszkavasból Pato Dooly figurája, vagy az Aidában Zoser szerepe.

- Ez utóbbi nagysikerű musical, amiben énekel is. Úgy tudom, eredetileg énekesként indult. Hogyan lett mégis színész?

- Régen volt egy nagyon jó kis rockzenekarunk, ennek révén keveredtem a színház világába. Ezzel a zenekarral készítettünk egy rockjátékot, amit eredetileg a 60-as, 70-es években egy afféle - félillegalitásban működő - ifjúsági közösség hozott létre, de nagyon poros volt a zenéje. Ezt mi teljesen felfrissítettük. A korán elhunyt, rendkívül sokoldalú Soltis Lajos színész, rendező - akit mesteremnek tekintek - hallotta a zenekarunkat, és azt mondta nekünk: Gyerekek, én szívesen megrendezem a rockjátékot... Úgy emlékszem, az volt a címe: Az utolsó 24 óra - és arról szólt, hogy atomtámadás fenyeget, minden elpusztul, de addig még van 24 óra. A fiatalok pedig összefognak, és ebben a 24 órában még megpróbálnak valami olyasmit tenni, ami méltó az emberiséghez. Én voltam a zenekar énekese, és Soltis az előadás rendezőjeként azt mondta nekem: színészetet kellene tanulnod... Ő indított el egy iskolát Békéscsabán: alapítványi keretek között, főiskolaként működött. Csakhogy közben óriási huzavona kezdődött, nem kapta meg az akkreditációt a képzés, így végül négy év után nem adhattak nekünk színészdiplomát, csak színész I. minősítést. Én viszont Békéscsabán, a Jókai Színházban már elkezdtem dolgozni, két évig voltam a társulat tagja, de szabadúszóként is rengeteget játszottam: kicsit, nagyot, prózait, zenést, klasszikust és kortárs darabot... Jó iskola volt az is.

- Nem szeretne újból társulathoz tartozni?

- Nyolc éve vagyok szabadúszó, ezalatt az ország szinte minden vidéki színházában megfordultam már egy-egy szerepre szerződve. Hat éve kezdtem el játszani a Vörösmarty Színházban, közben fokozatosan megismertem, megszerettem a várost, a kollégákat, egyre többet vagyok itt. Így elmondhatom, hogy ma már érzelmileg a Vörösmarty Színház társulatához tartozom. Nekem a társulati lét emberi kapcsolatokat és nem jogviszonyt jelent. Ugyanakkor a békéscsabai színházhoz is kötődöm, hiszen ott is rendszeresen játszottam, játszom.

- Mik a nyári tervei?

- A szabadúszó-lét egyetlen nehézsége az, hogy nyáron a kőszínházakban szünet van. De mi négyen, a kollégáimmal - Várfi Sándorral, Juhász Illéssel, Janklovics Péterrel - színre visszük Verebes István Üzenet című vígjátékát, amely négy irodakukacról szól. A jövő hónapban, július 31-én mutatjuk be a produkciót az Öreghegyi Közösségi Házban. Én rendezem a darabot, vagy inkább: én leszek a játékmester - tanodásokkal már egyszer színpadra állítottam. Közben akadnak fellépések a Velencei-tó környékén is.

- Azért nyáron a pihenésre, a családra is jut idő?

- Persze, kicsit nyaralni is szeretnék, talán lesz erre is lehetőségem. Ami pedig a családot illeti: van egy nyolcéves kisfiam és egy hároméves kislányom. A feleségem pedig író, színházesztétikát is tanult, többek között éppen Csiszár Imrétől, a Chioggiai csetepaté rendezőjétől. A feleségem a legfőbb kritikusom: mindig nagyon pontosan, érvekkel alátámasztva mondja el, szerinte hol kellene javítani... A legtöbbször el is fogadom a véleményét.

- A következő évadban láthatjuk önt Fehérváron?

- Úgy tűnik, igen. Nem tudom, ez mennyire publikus, de talán annyit elárulhatok, hogy már az évad elején színpadra lépek itt, egy nagyobb szerepben. A feleségem a legfőbb kritikusom: legtöbbször elfogadom a véleményét