Egy mítosz a sajtóról

Hetek óta olvashatják lapunkban fiatal, a rendszerváltás idején még szó szerint gyerekcipőben járó kollégáim által írt és válogatott visszatekintést a lap húsz évvel ezelőtti cikkeiből. Tanulságos és érdekes olvasmány.

Még érdekesebb, ami kimarad belőle - mert az újságban sem szerepelt. Nem valamiféle tiltás okán. A sajtó akkor az országgal foglalkozott, nem magával, miként jobbára a politikusok is ezt tették.

Ma (elsősorban a jobboldali média és a jobboldal politikusai révén) az a nézet uralkodott el, hogy a rendszerváltást legfőképpen egy bizonyos, fiatalokból álló párt végezte el, a teljes állampárttal és a teljes, a rendszerváltást ellenző, azt ma is akadályozó sajtóval szemben.

Ez mítosz. Nem létező, kitalált dolog. Önös érdekből terjesztett aljasság.

Terjesztésében politikusokon kívül újságírók is részt vesznek. Sokszor olyanok, akik annak idején az állampárt hűséges szolgái voltak. Megismétlem: szolgái voltak, nem önállóan gondolkodó, lehetőségeik határát feszegető, a rendszerváltást üdvözlő és támogató sajtómunkások. De erről később.

Ebben a mítoszban nem az a legnagyobb baj, hogy nem igaz. Az a fő baj vele, hogy - mivel hamis képet fest a társadalomról - rossz lépésekre ösztönöz. Pontatlan diagnózis alapján lehetetlen gyógyítani.

Olvassák a rendszerváltás sajtóját. Kiderül belőle, hogy milyen kínosan lassú, fájdalmas folyamat volt, mire az úgynevezett második nyilvánosság: az illegális újságok (Beszélő) szerzői és szereplői megjelenhettek az első nyilvánosságban: a hivatalos sajtóban.

Kezdetben csak politikusok útján. 1987. november 14-én az akkori Magyar Nemzetben megjelent interjújában Pozsgay Imre (az állampárt, az MSZMP legfelső vezető testületének tagja) beolvasta az 1956 utáni első ellenzéki párt, az MDF alapító nyilatkozatát. Majd rövid, rendőrségi hírek következtek, mint 1988. március 16-án, a Népszabadságban: A rendőrség illetékes szervei a március 15-i ünnepségek megzavarására irányuló magatartásuk miatt... előállították Molnár Tamás, Pálinkás Róbert, Nagy Jenő, Rácz Sándor, Gadó György, Solt Ottília, Haraszti Miklós budapesti lakosokat...

Ám 1988. november 14-én pedig (nyolc hónappal az imént idézett rendőrségi hír után) már szabályos tudósításban jelent meg a pártlap 5. oldalán, hogy megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége - amelynek alapítói közül többen a rendőrségi hír szereplői voltak...

Nyilvánvaló, hogy 1988. őszén fordulat következett be az egyeduralkodó pártban, a MSZMP-ben. Pozsgay, Nyers Rezső, Horn Gyula és Németh Miklós (az egy évvel később pártszakadással megalakuló MSZP első elnökségi tagjai) nagyobb befolyáshoz jutottak az állampártban.

Ez a befolyás-növekedés nem következhetett volna be politikai bázis nélkül. Ezt a bázist reformköröknek hívták. MSZMP-tagok alakították e köröket, amelyek nélkül a kicsiny, marginális, alig ismert ellenzéki mozgalmak aligha boldogulhattak volna a rendszerrel.

E körök 1988. őszén rendezett kecskeméti gyűlésükön nyilvánosan felkérték mozgalmuk vezetésére az MDF körül bábáskodó Pozsgay Imrét. Csakhogy ő ezt visszautasította. S nem azért, mert a követelményekhez képest kevésnek tartotta a reformköröket, hanem ellenkezőleg. Pozsgay még a Fejér Megyei Hírlapnak adott 1993-as interjújában is azt magyarázta, hogy attól félt: Moszkvában nem nézik jó szemmel a pártbeli reformkörök mozgalmát, aminek egy, az 1968-as csehszlovákiai bevonuláshoz hasonló következménye lehet.

Vissza lehet keresni a kor sajtójában, hogy az újságírók közül is kik és hogyan fordultak el az évek során az erkölcsi és gazdasági problémák megoldására alkalmatlannak bizonyuló pártvezetéstől. Elsősorban 1968 után - hiszen az ötvenhatosokat egyszerűen és drasztikusan eltiltották a közéleti szerepléstől. Hatvannyolctól viszont az előbb szűk körben, majd egyre hangosabban protestálók új nemzedéke lépett színre.

Még a DH-ban is voltak ennek rezdülései. 1979. november 13-án például a Dunaújvárosi Járási ÁFÉSZ elnökének a járási MSZMP-bizottság által erőltetett (a szövetkezeti törvényt sértő) leváltási kísérletéről jelent meg cikk a lap 3. oldalán: A vasárnapi adonyi küldöttgyűlésen csak elvszerűséget és igazságos határozatot kértek a tagok. Kár, hogy ezt kérni kell. 1988-ban a DH azon kevés sajtóorgánumok egyike volt, amely részletesen beszámolt a bős-nagymarosi vízerőmű építése körüli kérdőjelekről, a vízerőmű ellen tiltakozó ellenzéki mozgalmak érveiről.

A sajtó olvasottabb, hallgatottabb, nézettebb része egyértelműen a kezdetben reformnak, később rendszerváltásnak nevezett mozgalom mellett volt. Máig emlékezetes a Kossuth Rádió hír- és elemző műsorainak (a Krónikának, a 168 Órának) kiállása a változások mellett. Vagy a Magyar Televízió Híradójának és A Hét-nek milliók által követett műsorai, amelyek az 1989-es romániai forradalom élő, egyenes közvetítésében csúcsosodtak ki.

A Népszabadságnál, az MSZMP lapjánál 1989-ben az országban elsőként választott főszerkesztőt az újságírók közössége, maguk közül. (Eötvös Pál, a lap addigi belpolitikai rovatvezetője, ma a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke lett az új főnök, korszakot indítva.)

S a vidéki sajtó is kivette részét a változások támogatásából. A rendszerváltás politikusai senkik nem lennének, még ma sem, ha a sajtó nem csinálja meg őket: nem mutatja be személyüket, törekvéseiket, adott esetben akár vitatkozva is velük. A Fejér Megyei Hírlap kritikusan számolt be az MSZMP-MSZP 1989 őszi kongresszusáról, ahol a reformerek, az előbb említett négy politikussal elváltak Grósz Károlytól, a Kádár Jánost követő főtitkártól, és a változásokat az addigi, egypárti keretekbe kényszeríteni próbáló társaiktól - ám felemás módon rátenyereltek a pártvagyonra. Pozsgay akkor (írta az FMH) azzal a kijelentéssel zárta le az új párt, az MSZP programjáról folyó vitát, hogy hagyjátok, elvtársak, ezt majd mi megoldjuk - ami csak az akkori, mindent elsöprő reform-lelkesedésben volt elképzelhető.

Sajna, a rendszerváltás boldog hónapjai már rég elmúltak - és a végtelenségig lezüllött sajtóban olyanok mocskolják társaikat, akik a pártállamban a legvaskalaposabb kommunisták voltak.

A jobboldal által kettészakított országban már megint nem az a fontos, hogy igazat írjon az újság, hanem az, hogy a mi pártunknak adjon igazat . S ide mindegyik párt behelyettesíthető. Változás tán csak akkor lesz, ha majd a Magyar Nemzet kritikus kérdést tesz fel a mai parlamenti ellenzék vezérének, aki interjút ad a Népszabadságnak...

Ha a tanító a nemzet napszámosa, akkor az újságíró a proletárja: akinek nincs mit veszítenie. Természetesen nem számítjuk újságírónak a magukat televíziókban illegető médiapojácákat és a váteszként lobogó titkosszolgákat, továbbá az egykori-mai párt-propagandistákat.

Sokszor én is úgy érzem, nem történt meg a rendszerváltás. De nem azért, mert ma is a régi emberek ülnek az új elitben. Az emberek újak. De ők is a régi módszereket kedvelik. Jobb- és baloldalon egyaránt.Sokszor én is úgy érzem, nem történt meg a rendszerváltás - de nem azért, mert ma is a régi emberek ülnek az új elitben...