Maya és a zongora

Alig egyéves volt akkor, első lépéseit gyakorolta, hol kúszva, hol talpon közlekedett, amikor egyszer épp a zongora alatt próbált meg lábra állni, és alaposan beverte a fejét.

Csodálatosképpen nem sírt. Inkább álmélkodott. Jól szemügyre vette a zongorából azt, ami látszott belőle - majd négy év is eltelt, mire újra rátalált.

A zongora egy régi, valamikor jómódú középparasztok lakta, hosszú házban állt. A házból később nyaraló lett, aztán újból lakás, de akkor már szépen átépítve. Körülötte a volt mezővárosból falu, majd ismét város lett, a porlepte, széles utcákból pedig aszfaltozott, parkosított utak.

Maya szüleivel és nagyapjával élt a zongora körül. A kissé kopott, bár nem túl öreg Yamaha a nagyapa révén került a házba, kevéssel Maya születése előtt, mondván: a gyereknek (a Gyereknek!) ezt is meg kell tanulnia.

Arra azonban senki nem számított, hogy a gyerek maga kezd ismerkedésbe a hangszerrel.

Anyja nyitva hagyta a billentyűzetet takaró fedelet portörlés után. Maya is odakeveredett a zongora mellé, orra éppen a számára varázslatosnak tűnő fekete-fehér mtázat fölé ért, és ahogy közelebbről is szemügyre akarta venni, orrával leütötte a G-t.

Halkan, bizonytalanul, gyorsan elenyészőn szállt ki a hang a fekete szekrényből.

Maya lenyűgözve figyelt. Még egy hangot ütött le az orrával, azután nyúlt csak kezével a billentyűzethez. Előbb össze-vissza, találomra próbálkozott, lábujjhegyen ágaskodva, aztán sajátos terv szerint kezdte ütögetni a billentyűket. Lihegő izgalommal játszotta végig a fehér, majd a fekete billentyűket.

Estére rátalált a ritmusra, az ütemekre, másnapra rövid dallamokat játszott, de addigra Maya elválaszthatatlan lett a zongorától. Hamarosan hallás után játszott dalokat, magától kipróbálva, hogyan szólnak a hangok egymás mellett, ösztönösen ráérezve a játékosan gyors és a mélázón lassú tempókra.

Anyja a zongorához akart ülni vele, de Maya türelmetlenül eltolta magától. Állva akart játszani és egyedül.

Apja próbálta elcsalogatni a hangszertől, azt gondolva, hogy korai még neki a zenetanulás, de rá oda se figyelt a gyerek. Nagyapja hallgatta csak csendben, háborgatás nélkül - és lassanként az öreg, zeneileg műveletlen fülnek is fel kellett fedeznie, hogy Maya: tehetség.

A kislány gyakorlatilag magától tanult meg zongorázni. Bár komikus látványt nyújtott, ahogyan a billentyűzet mellett néha ide-oda ugrálva, szökdécselve ütötte le a hangokat, nem tudván átfogni a megfelelő hangterjedelmet, de játéka egyre színesedett, egyre bonyolultabb dallamokat játszott le, az étkezések és az alvás idejét leszámítva reggeltől estig a zongora mellett állt, hol játszva, hol magába merülten gondolkozva.

Maya szárnyalt: egymás mellé, sőt, egymásba olvasztotta a melódiákat, új hangzásokat kitalálva. Maga költötte dallamokat vert végig sorban a billentyűzeten, halkan, majd fokozatosan felerősítve, hol csak a legmagasabb, hol a legmélyebb hangokon játszva, boldogan kipirulva, reggeltől estig, minden áldott nap.

A szülők zongoratanár mellett döntöttek, s a fővárosba vitték Mayát. Az idegen, furcsa szagú lakásból csak a zongora volt ismerős Mayának, a mély hangú, kopasz tanárt épp csak elviselte. Később sem barátkoztak össze. A férfi ellentmondást nem tűrőn ültette Mayát a zongorához, a megfelelő magasságba állítva a forgatható széket, és csak az általa előírt skálák és dallamok lejátszását engedélyezte a kislánynak, szigorúan visszaparancsolva őt a kötelező akkordokhoz.

Amilyen izgalommal ment el Maya az első zongoraleckére, olyan hamar szomorúságba, majd apátiába, később makacs ellenállásba süllyedt a hevület. Végül a gyerek csak ült a zongoraszéken, sem kérlelésre, sem parancsra nem játszott, ült, ölébe zárt kézzel, leszegett fejjel, válaszra se méltatva a tanárt.

Hónapig se járt Maya az órákra. Tanárnőhöz vitték, de nála már egyetlen hangot se ütött le. Otthon rá sem nézett a zongorára, leültetni hozzá végképp nem lehetett. Rokonok, barátok és vendégek sora próbálta rávenni Mayát arra, hogy játsszon, kápráztassa el őket, mint addig: hiába.

Szétesett a zene Maya fejében, és semmi remény nem mutatkozott, hogy valaha összerakják azt.

Nagyapja ugyan rendszeresen felhangoltatta a zongorát, hátha Mayának kedve támad hozzá újra, de a lány évekig zenét sem hallgatott.

Magától állt meg Maya a zongoránál egy kora délután, szórakozottan, tűnődve. Felemelte a fedelet, és egy kézzel, ahogyan a kopasz zongoratanár parancsolta, végigfutott néhány billentyűn. Fals és rekedt hangok törtek föl a hangszerből. Maya le se csukta, úgy hagyta ott. Napok múltán ismét megállt mellette, de csak nézte, hosszan, magába mélyülten. Máskor ismét leütött pár hangot.

Hónapokig tartott ez a küzdelem, míg hozzáidomította a benne tomboló zenét a hangszerhez s a külvilág hangjaihoz. Akkor újra játszani kezdett, egyre felszabadultabban - bár soha nem múlt el arcáról az a gyötrelem, amit az első tanártól szerzett. Maya nem zongorázott rendelésre, nem adott elő számokat, szerzeményeket.

Mindig ugyanazt a zenét játszotta, ami benne kezdődött el gyerekkorában, s ami percről percre és napról napra folytatódott, fejlődött, amit nem lehetett leállítani, újrakezdeni vagy megismételni, amiből képtelenség bemutatót tartani, és ami csak vele fog elmúlni. Földöntúlian bonyolult és lenyűgözően egyszerű zene volt ez, másoknak kiismerhetetlen, de mindenki számára összetéveszthetetlen Maya-zene.

Soha nem szerepelt zenekarban, vagy nagyobb közönség előtt. Csak ismerősöknek játszott. Rendszerint otthon, a magányos zongorán. Mayában zongorán szólt a zene.

Sokan kérdezték, miért nem lép fel? Micsoda tehetség! Világhírű lehetne.

Maya olyankor lecsukta a zongorát.

aya először alulról találkozott a zongorával.

Alig egyéves volt akkor, első lépéseit gyakorolta, hol kúszva, hol talpon közlekedett, amikor egyszer épp a zongora alatt próbált meg lábra állni, és alaposan beverte a fejét.

Csodálatosképpen nem sírt. Inkább álmélkodott. Jól szemügyre vette a zongorából azt, ami látszott belőle - majd négy év is eltelt, mire újra rátalált.

A zongora egy régi, valamikor jómódú középparasztok lakta, hosszú házban állt. A házból később nyaraló lett, aztán újból lakás, de akkor már szépen átépítve. Körülötte a volt mezővárosból falu, majd ismét város lett, a porlepte, széles utcákból pedig aszfaltozott, parkosított utak.

Maya szüleivel és nagyapjával élt a zongora körül. A kissé kopott, bár nem túl öreg Yamaha a nagyapa révén került a házba, kevéssel Maya születése előtt, mondván: a gyereknek (a Gyereknek!) ezt is meg kell tanulnia.

Arra azonban senki nem számított, hogy a gyerek maga kezd ismerkedésbe a hangszerrel.

Anyja nyitva hagyta a billentyűzetet takaró fedelet portörlés után. Maya is odakeveredett a zongora mellé, orra éppen a számára varázslatosnak tűnő fekete-fehér mintázat fölé ért, és ahogy közelebbről is szemügyre akarta venni, orrával leütötte a G-t.

Halkan, bizonytalanul, gyorsan elenyészőn szállt ki a hang a fekete szekrényből.

Maya lenyűgözve figyelt. Még egy hangot ütött le az orrával, azután nyúlt csak kezével a billentyűzethez. Előbb össze-vissza, találomra próbálkozott, lábujjhegyen ágaskodva, aztán sajátos terv szerint kezdte ütögetni a billentyűket. Lihegő izgalommal játszotta végig a fehér, majd a fekete billentyűket.

Estére rátalált a ritmusra, az ütemekre, másnapra rövid dallamokat játszott, de addigra Maya elválaszthatatlan lett a zongorától. Hamarosan hallás után játszott dalokat, magától kipróbálva, hogyan szólnak a hangok egymás mellett, ösztönösen ráérezve a játékosan gyors és a mélázón lassú tempókra.

Anyja a zongorához akart ülni vele, de Maya türelmetlenül eltolta magától. Állva akart játszani és egyedül.

Apja próbálta elcsalogatni a hangszertől, azt gondolva, hogy korai még neki a zenetanulás, de rá oda se figyelt a gyerek. Nagyapja hallgatta csak csendben, háborgatás nélkül - és lassanként az öreg, zeneileg műveletlen fülnek is fel kellett fedeznie, hogy Maya: tehetség.

A kislány gyakorlatilag magától tanult meg zongorázni. Bár komikus látványt nyújtott, ahogyan a billentyűzet mellett néha ide-oda ugrálva, szökdécselve ütötte le a hangokat, nem tudván átfogni a megfelelő hangterjedelmet, de játéka egyre színesedett, egyre bonyolultabb dallamokat játszott le, az étkezések és az alvás idejét leszámítva reggeltől estig a zongora mellett állt, hol játszva, hol magába merülten gondolkozva.

Maya szárnyalt: egymás mellé, sőt, egymásba olvasztotta a melódiákat, új hangzásokat kitalálva. Maga költötte dallamokat vert végig sorban a billentyűzeten, halkan, majd fokozatosan felerősítve, hol csak a legmagasabb, hol a legmélyebb hangokon játszva, boldogan kipirulva, reggeltől estig, minden áldott nap.

A szülők zongoratanár mellett döntöttek, s a fővárosba vitték Mayát. Az idegen, furcsa szagú lakásból csak a zongora volt ismerős Mayának, a mély hangú, kopasz tanárt épp csak elviselte. Később sem barátkoztak össze. A férfi ellentmondást nem tűrőn ültette Mayát a zongorához, a megfelelő magasságba állítva a forgatható széket, és csak az általa előírt skálák és dallamok lejátszását engedélyezte a kislánynak, szigorúan visszaparancsolva őt a kötelező akkordokhoz.

Amilyen izgalommal ment el Maya az első zongoraleckére, olyan hamar szomorúságba, majd apátiába, később makacs ellenállásba süllyedt a hevület. Végül a gyerek csak ült a zongoraszéken, sem kérlelésre, sem parancsra nem játszott, ült, ölébe zárt kézzel, leszegett fejjel, válaszra se méltatva a tanárt.

Hónapig se járt Maya az órákra. Tanárnőhöz vitték, de nála már egyetlen hangot se ütött le. Otthon rá sem nézett a zongorára, leültetni hozzá végképp nem lehetett. Rokonok, barátok és vendégek sora próbálta rávenni Mayát arra, hogy játsszon, kápráztassa el őket, mint addig: hiába.

Szétesett a zene Maya fejében, és semmi remény nem mutatkozott, hogy valaha összerakják azt.

Nagyapja ugyan rendszeresen felhangoltatta a zongorát, hátha Mayának kedve támad hozzá újra, de a lány évekig zenét sem hallgatott.

Magától állt meg Maya a zongoránál egy kora délután, szórakozottan, tűnődve. Felemelte a fedelet, és egy kézzel, ahogyan a kopasz zongoratanár parancsolta, végigfutott néhány billentyűn. Fals és rekedt hangok törtek föl a hangszerből. Maya le se csukta, úgy hagyta ott. Napok múltán ismét megállt mellette, de csak nézte, hosszan, magába mélyülten. Máskor ismét leütött pár hangot.

Hónapokig tartott ez a küzdelem, míg hozzáidomította a benne tomboló zenét a hangszerhez s a külvilág hangjaihoz. Akkor újra játszani kezdett, egyre felszabadultabban - bár soha nem múlt el arcáról az a gyötrelem, amit az első tanártól szerzett. Maya nem zongorázott rendelésre, nem adott elő számokat, szerzeményeket.

Mindig ugyanazt a zenét játszotta, ami benne kezdődött el gyerekkorában, s ami percről percre és napról napra folytatódott, fejlődött, amit nem lehetett leállítani, újrakezdeni vagy megismételni, amiből képtelenség bemutatót tartani, és ami csak vele fog elmúlni. Földöntúlian bonyolult és lenyűgözően egyszerű zene volt ez, másoknak kiismerhetetlen, de mindenki számára összetéveszthetetlen Maya-zene.

Soha nem szerepelt zenekarban, vagy nagyobb közönség előtt. Csak ismerősöknek játszott. Rendszerint otthon, a magányos zongorán. Mayában zongorán szólt a zene.

Sokan kérdezték, miért nem lép fel? Micsoda tehetség! Világhírű lehetne.

Maya olyankor lecsukta a zongorát.