Nem alamizsnát adunk!

Aki ismeri egy kicsit is Kovács Lajost, a Dunapapír Szakszervezet elnökét, az tudja, nem az a konfliktushelyzetekből kihátráló, meghunnyászkodó típus. Ami a szívén az a száján.

- Megtagadta a munkát a szocialista érában, amikor a társadalom munkakerülő bélyeget ragasztott az állástalanokra.

- A vegyi üzemben - ahogy mi neveztük a kazánban - dolgoztam operátorként és át akartak tirányítani máshová. De nem a fahordással volt a gondom. A főnökömnek az nem tetszett, hogy tartom magam az előírásokhoz. Kitiltottak, egyebek. Tamási István volt a szakszervezeti vezető akkor, minden segítséget megadott és bizonyítani tudtam az igazamat. Karakán ember volt, tőle tanultam mindent, ami szakszervezet.

- Megfordult a világ körülöttünk azóta. A városban egyetlen szakszervezeti vezető sem bírta a tempót, kicserélődött a garnitúra az évek során, ön viszont maradt.

- Mindennek oka van. De nem akarok másokra mutogatni. Négy évvel ezelőtt bejegyeztettük magunkat önálló szakszervezetként, mert elég volt a származtatott jogi személy helyzetből. Megvédjük magunkat, nem másoktól várjuk ezt el. Helyi érdekeket csak így lehet megfelelően képviselni. A partnerségen is nagyon sok múlik. Például sokan nem értik, hogyan lehetett elérni, hogy a szabadidőpark, a szauna is megmaradjon és a dolgozók majdnem ingyen pihenhessenek, fejlesztésekre is legyen pénz. A szakszervezet dolga ma már nem a csomagosztás. Mert ha a dolgozó valamit nem tud megvenni a boltban, az azt jelenti, hogy kevés a fizetése. Ami engem minősítene. Nem alamizsnát adunk, hanem segítséget. Túlzás nélkül mondhatom például, hogy a parkon keresztül úgy támogatja a Dunapack a várost, a közösségeket, ahogyan egyetlen cég sem.

- Szokott segítséget kérni?

- Soha. Nem vagyok rászorulva. Az ismerőseim, barátaim persze nagyon sokat segítenek , vagyis ilyen szempontból én is kérem mások segítségét. De nem magamnak, hanem a szakszervezetnek.

- Tulajdonosváltások szülte kényszerhelyzetek, átszervezések, elbocsátások után állt be a dolgozói létszám a jelenlegi szintre. Sokan kerültek az utcára a papírgyárból, mégsem volt nagy ajtócsapkodás, hangoskodás, sztrájkhelyezt. Miért?

- Kétezernégyszázan dolgoztak a gyárban, amikor én ide kerültem, privatizáció után ez a felére csökkent, majd még tovább. Ma már csak hatszázan-hatszázötvenen dolgoznak a Dunapacknál, a Dunafinnél, a celgyárnál együttvéve, és további ezren a kiszolgáló egységekben. A szervezettségünk hetvennyolc százalékos...

- Hetvennyolc százalékos? Nem mondja komolyan!

- Hihetetlenül hangzik, de igaz. Kimagasló ez azért is, mert az országos átlag jóval ötven százalék alatt van, ha jól tudom. Nekünk van úgynevezett külsős részünk is. Bárki tagunk lehet, aki tudomásul veszi, elfogadja a szervezeti és működési szabályzatunkat. Körülbelül százan, százhúszan tartoznak így hozzánk.

- Képviselné az én érdekeimet is, ha megkérném?

- Természetesen, ha elfogadja az SZMSZ-t. Hozzám fordultak az Aikawa dolgozói annak idején. Egy szórakozóhelyen jöttek össze vagy százan, mert az üzembe nem engedtek be minket. De megalakítottuk a szakszervezetet.

- Elnöksége alatt tapasztalta bármikor is, hogy valakit a szakszervezeti tagsága miatt üldözött a főnöke?

- A Dunapacknál szóba sem jöhet ilyesmi. Sőt, a többi egységnél sem tapasztaltam, hogy bárkit megfenyegettek, vagy felmondásra szólítottak volna fel a tagsága miatt. Nincs üldöztetés. Olyan eset természetesen nem egy akadt, amikor védeni kellett valamelyik tagunkat, mert rendkívüli felmondással el akarták távolítani. Ennek öt-hat éve - és azóta is a gyárban dolgozik. Tény és való, hogy a követeléseket sehol a világon nem nézik jó szemmel. A Mondi vagy a Neusiedler időszakában nagyon sok gond volt a kollektív szerződéssel, juttatásokkal, mert Szolnokon voltak a munkáltatói jogkört gyakorlók. Sok bírósági ügyem volt akkoriban. De a perek közben más területen úgy folytattuk a tárgyalásokat, mintha mi sem történne a másik vonalon. A gyárat már eladták, bérben dolgoztak az emberek, amikor az utolsó bírósági végzést kézhez kaptam. Ez érdekes történet: a munkáltató hadakozott az üzemi tanács ellen, próbálta megosztani az erőviszonyokat, de a szolnokiakkal megállapodtunk és megalakítottuk az üzemi tanácsot. Mint a bíróság tavalyi ítéletéből - utólag - kiderült, jogosan.

- A munkáltatók többsége próbálja legyűrni, térdre kényszeríteni a szakszervezetet. Ön hogyan tud talpon maradni?

- Minden vezető a Munka Törvénykönyve szintjére, a minimumra akarja csökkenteni a béreket, a juttatásokat. A mi dolgunk, hogy megakadályozuk ebben. Nekem a Dunapack elleni első harcom az etalon. Az állami tulajdonrész eladásakor olyan tulajdonosi szerződést sikerült kötni, illetve kollektív szerződést elfogadtatni - bár ez évekbe került -, amiből nem engedek sehol. Minden tárgyalásra alaposan felkészülök. A kollégáim sem tudják mennyi szabadidőt és energiát emészt ez fel. De nem szabad felületesnek lenni, mert az első gyenge pontra lecsapnak és hátrányba kerülök. Jogászokkal, szakértőkkel dolgozom együtt évek óta. Most például az elmúlt időszak legjobb megállapodását sikerült megkötni a Dunafinnel. Olyan ez, mint a sakkjátszma, három lépéssel előre ismerni kell nemcsak a saját lehetséges lépéseimet, hanem az ellenfélét is.

- Elbocsátást lehet úgy levezényelni, hogy abból az érdekvédelem jól jöjjön ki?

- Abból jól nem lehet kijönni. Megkaptam és megkapom ma is, hogy nem teszünk meg mindent. Számtalan fórumot szervezek, beszélgetek az emberekkel, vitassuk meg szemtől szemben az ügyeket, mert lehet, hogy jogos a kritika. Nálunk a teljes tagság választ elnököt és én hetven százalékban húztam meg a határt. Ennél kevesebb szavazattal nem vállalnám az érdekvédelmet, hiszen nem mondhatnám el azt, amit most, hogy a dolgozói többséget képviselem.

Aki ismeri egy kicsit is Kovács Lajost, a Dunapapír Szakszervezet elnökét, az tudja, nem az a konfliktushelyzetekből kihátráló, meghunnyászkodó típus. Ami a szívén az a száján.

- Megtagadta a munkát a szocialista érában, amikor a társadalom munkakerülő bélyeget ragasztott az állástalanokra.

- A vegyi üzemben - ahogy mi neveztük a kazánban - dolgoztam operátorként és át akartak tirányítani máshová. De nem a fahordással volt a gondom. A főnökömnek az nem tetszett, hogy tartom magam az előírásokhoz. Kitiltottak, egyebek. Tamási István volt a szakszervezeti vezető akkor, minden segítséget megadott és bizonyítani tudtam az igazamat. Karakán ember volt, tőle tanultam mindent, ami szakszervezet.

- Megfordult a világ körülöttünk azóta. A városban egyetlen szakszervezeti vezető sem bírta a tempót, kicserélődött a garnitúra az évek során, ön viszont maradt.

- Mindennek oka van. De nem akarok másokra mutogatni. Négy évvel ezelőtt bejegyeztettük magunkat önálló szakszervezetként, mert elég volt a származtatott jogi személy helyzetből. Megvédjük magunkat, nem másoktól várjuk ezt el. Helyi érdekeket csak így lehet megfelelően képviselni. A partnerségen is nagyon sok múlik. Például sokan nem értik, hogyan lehetett elérni, hogy a szabadidőpark, a szauna is megmaradjon és a dolgozók majdnem ingyen pihenhessenek, fejlesztésekre is legyen pénz. A szakszervezet dolga ma már nem a csomagosztás. Mert ha a dolgozó valamit nem tud megvenni a boltban, az azt jelenti, hogy kevés a fizetése. Ami engem minősítene. Nem alamizsnát adunk, hanem segítséget. Túlzás nélkül mondhatom például, hogy a parkon keresztül úgy támogatja a Dunapack a várost, a közösségeket, ahogyan egyetlen cég sem.

- Szokott segítséget kérni?

- Soha. Nem vagyok rászorulva. Az ismerőseim, barátaim persze nagyon sokat segítenek , vagyis ilyen szempontból én is kérem mások segítségét. De nem magamnak, hanem a szakszervezetnek.

- Tulajdonosváltások szülte kényszerhelyzetek, átszervezések, elbocsátások után állt be a dolgozói létszám a jelenlegi szintre. Sokan kerültek az utcára a papírgyárból, mégsem volt nagy ajtócsapkodás, hangoskodás, sztrájkhelyezt. Miért?

- Kétezernégyszázan dolgoztak a gyárban, amikor én ide kerültem, privatizáció után ez a felére csökkent, majd még tovább. Ma már csak hatszázan-hatszázötvenen dolgoznak a Dunapacknál, a Dunafinnél, a celgyárnál együttvéve, és további ezren a kiszolgáló egységekben. A szervezettségünk hetvennyolc százalékos...

- Hetvennyolc százalékos? Nem mondja komolyan!

- Hihetetlenül hangzik, de igaz. Kimagasló ez azért is, mert az országos átlag jóval ötven százalék alatt van, ha jól tudom. Nekünk van úgynevezett külsős részünk is. Bárki tagunk lehet, aki tudomásul veszi, elfogadja a szervezeti és működési szabályzatunkat. Körülbelül százan, százhúszan tartoznak így hozzánk.

- Képviselné az én érdekeimet is, ha megkérném?

- Természetesen, ha elfogadja az SZMSZ-t. Hozzám fordultak az Aikawa dolgozói annak idején. Egy szórakozóhelyen jöttek össze vagy százan, mert az üzembe nem engedtek be minket. De megalakítottuk a szakszervezetet.

- Elnöksége alatt tapasztalta bármikor is, hogy valakit a szakszervezeti tagsága miatt üldözött a főnöke?

- A Dunapacknál szóba sem jöhet ilyesmi. Sőt, a többi egységnél sem tapasztaltam, hogy bárkit megfenyegettek, vagy felmondásra szólítottak volna fel a tagsága miatt. Nincs üldöztetés. Olyan eset természetesen nem egy akadt, amikor védeni kellett valamelyik tagunkat, mert rendkívüli felmondással el akarták távolítani. Ennek öt-hat éve - és azóta is a gyárban dolgozik. Tény és való, hogy a követeléseket sehol a világon nem nézik jó szemmel. A Mondi vagy a Neusiedler időszakában nagyon sok gond volt a kollektív szerződéssel, juttatásokkal, mert Szolnokon voltak a munkáltatói jogkört gyakorlók. Sok bírósági ügyem volt akkoriban. De a perek közben más területen úgy folytattuk a tárgyalásokat, mintha mi sem történne a másik vonalon. A gyárat már eladták, bérben dolgoztak az emberek, amikor az utolsó bírósági végzést kézhez kaptam. Ez érdekes történet: a munkáltató hadakozott az üzemi tanács ellen, próbálta megosztani az erőviszonyokat, de a szolnokiakkal megállapodtunk és megalakítottuk az üzemi tanácsot. Mint a bíróság tavalyi ítéletéből - utólag - kiderült, jogosan.

- A munkáltatók többsége próbálja legyűrni, térdre kényszeríteni a szakszervezetet. Ön hogyan tud talpon maradni?

- Minden vezető a Munka Törvénykönyve szintjére, a minimumra akarja csökkenteni a béreket, a juttatásokat. A mi dolgunk, hogy megakadályozuk ebben. Nekem a Dunapack elleni első harcom az etalon. Az állami tulajdonrész eladásakor olyan tulajdonosi szerződést sikerült kötni, illetve kollektív szerződést elfogadtatni - bár ez évekbe került -, amiből nem engedek sehol. Minden tárgyalásra alaposan felkészülök. A kollégáim sem tudják mennyi szabadidőt és energiát emészt ez fel. De nem szabad felületesnek lenni, mert az első gyenge pontra lecsapnak és hátrányba kerülök. Jogászokkal, szakértőkkel dolgozom együtt évek óta. Most például az elmúlt időszak legjobb megállapodását sikerült megkötni a Dunafinnel. Olyan ez, mint a sakkjátszma, három lépéssel előre ismerni kell nemcsak a saját lehetséges lépéseimet, hanem az ellenfélét is.

- Elbocsátást lehet úgy levezényelni, hogy abból az érdekvédelem jól jöjjön ki?

- Abból jól nem lehet kijönni. Megkaptam és megkapom ma is, hogy nem teszünk meg mindent. Számtalan fórumot szervezek, beszélgetek az emberekkel, vitassuk meg szemtől szemben az ügyeket, mert lehet, hogy jogos a kritika. Nálunk a teljes tagság választ elnököt és én hetven százalékban húztam meg a határt. Ennél kevesebb szavazattal nem vállalnám az érdekvédelmet, hiszen nem mondhatnám el azt, amit most, hogy a dolgozói többséget képviselem.

- Megtagadta a munkát a szocialista érában, amikor a társadalom munkakerülő bélyeget ragasztott az állástalanokra.

- A vegyi üzemben - ahogy mi neveztük a kazánban - dolgoztam operátorként és át akartak tirányítani máshová. De nem a fahordással volt a gondom. A főnökömnek az nem tetszett, hogy tartom magam az előírásokhoz. Kitiltottak, egyebek. Tamási István volt a szakszervezeti vezető akkor, minden segítséget megadott és bizonyítani tudtam az igazamat. Karakán ember volt, tőle tanultam mindent, ami szakszervezet.

- Megfordult a világ körülöttünk azóta. A városban egyetlen szakszervezeti vezető sem bírta a tempót, kicserélődött a garnitúra az évek során, ön viszont maradt.

- Mindennek oka van. De nem akarok másokra mutogatni. Négy évvel ezelőtt bejegyeztettük magunkat önálló szakszervezetként, mert elég volt a származtatott jogi személy helyzetből. Megvédjük magunkat, nem másoktól várjuk ezt el. Helyi érdekeket csak így lehet megfelelően képviselni. A partnerségen is nagyon sok múlik. Például sokan nem értik, hogyan lehetett elérni, hogy a szabadidőpark, a szauna is megmaradjon és a dolgozók majdnem ingyen pihenhessenek, fejlesztésekre is legyen pénz. A szakszervezet dolga ma már nem a csomagosztás. Mert ha a dolgozó valamit nem tud megvenni a boltban, az azt jelenti, hogy kevés a fizetése. Ami engem minősítene. Nem alamizsnát adunk, hanem segítséget. Túlzás nélkül mondhatom például, hogy a parkon keresztül úgy támogatja a Dunapack a várost, a közösségeket, ahogyan egyetlen cég sem.

- Szokott segítséget kérni?

- Soha. Nem vagyok rászorulva. Az ismerőseim, barátaim persze nagyon sokat segítenek , vagyis ilyen szempontból én is kérem mások segítségét. De nem magamnak, hanem a szakszervezetnek.

- Tulajdonosváltások szülte kényszerhelyzetek, átszervezések, elbocsátások után állt be a dolgozói létszám a jelenlegi szintre. Sokan kerültek az utcára a papírgyárból, mégsem volt nagy ajtócsapkodás, hangoskodás, sztrájkhelyezt. Miért?

- Kétezernégyszázan dolgoztak a gyárban, amikor én ide kerültem, privatizáció után ez a felére csökkent, majd még tovább. Ma már csak hatszázan-hatszázötvenen dolgoznak a Dunapacknál, a Dunafinnél, a celgyárnál együttvéve, és további ezren a kiszolgáló egységekben. A szervezettségünk hetvennyolc százalékos...

- Hetvennyolc százalékos? Nem mondja komolyan!

- Hihetetlenül hangzik, de igaz. Kimagasló ez azért is, mert az országos átlag jóval ötven százalék alatt van, ha jól tudom. Nekünk van úgynevezett külsős részünk is. Bárki tagunk lehet, aki tudomásul veszi, elfogadja a szervezeti és működési szabályzatunkat. Körülbelül százan, százhúszan tartoznak így hozzánk.

- Képviselné az én érdekeimet is, ha megkérném?

- Természetesen, ha elfogadja az SZMSZ-t. Hozzám fordultak az Aikawa dolgozói annak idején. Egy szórakozóhelyen jöttek össze vagy százan, mert az üzembe nem engedtek be minket. De megalakítottuk a szakszervezetet.

- Elnöksége alatt tapasztalta bármikor is, hogy valakit a szakszervezeti tagsága miatt üldözött a főnöke?

- A Dunapacknál szóba sem jöhet ilyesmi. Sőt, a többi egységnél sem tapasztaltam, hogy bárkit megfenyegettek, vagy felmondásra szólítottak volna fel a tagsága miatt. Nincs üldöztetés. Olyan eset természetesen nem egy akadt, amikor védeni kellett valamelyik tagunkat, mert rendkívüli felmondással el akarták távolítani. Ennek öt-hat éve - és azóta is a gyárban dolgozik. Tény és való, hogy a követeléseket sehol a világon nem nézik jó szemmel. A Mondi vagy a Neusiedler időszakában nagyon sok gond volt a kollektív szerződéssel, juttatásokkal, mert Szolnokon voltak a munkáltatói jogkört gyakorlók. Sok bírósági ügyem volt akkoriban. De a perek közben más területen úgy folytattuk a tárgyalásokat, mintha mi sem történne a másik vonalon. A gyárat már eladták, bérben dolgoztak az emberek, amikor az utolsó bírósági végzést kézhez kaptam. Ez érdekes történet: a munkáltató hadakozott az üzemi tanács ellen, próbálta megosztani az erőviszonyokat, de a szolnokiakkal megállapodtunk és megalakítottuk az üzemi tanácsot. Mint a bíróság tavalyi ítéletéből - utólag - kiderült, jogosan.

- A munkáltatók többsége próbálja legyűrni, térdre kényszeríteni a szakszervezetet. Ön hogyan tud talpon maradni?

- Minden vezető a Munka Törvénykönyve szintjére, a minimumra akarja csökkenteni a béreket, a juttatásokat. A mi dolgunk, hogy megakadályozuk ebben. Nekem a Dunapack elleni első harcom az etalon. Az állami tulajdonrész eladásakor olyan tulajdonosi szerződést sikerült kötni, illetve kollektív szerződést elfogadtatni - bár ez évekbe került -, amiből nem engedek sehol. Minden tárgyalásra alaposan felkészülök. A kollégáim sem tudják mennyi szabadidőt és energiát emészt ez fel. De nem szabad felületesnek lenni, mert az első gyenge pontra lecsapnak és hátrányba kerülök. Jogászokkal, szakértőkkel dolgozom együtt évek óta. Most például az elmúlt időszak legjobb megállapodását sikerült megkötni a Dunafinnel. Olyan ez, mint a sakkjátszma, három lépéssel előre ismerni kell nemcsak a saját lehetséges lépéseimet, hanem az ellenfélét is.

- Elbocsátást lehet úgy levezényelni, hogy abból az érdekvédelem jól jöjjön ki?

- Abból jól nem lehet kijönni. Megkaptam és megkapom ma is, hogy nem teszünk meg mindent. Számtalan fórumot szervezek, beszélgetek az emberekkel, vitassuk meg szemtől szemben az ügyeket, mert lehet, hogy jogos a kritika. Nálunk a teljes tagság választ elnököt és én hetven százalékban húztam meg a határt. Ennél kevesebb szavazattal nem vállalnám az érdekvédelmet, hiszen nem mondhatnám el azt, amit most, hogy a dolgozói többséget képviselem.

- Megtagadta a munkát a szocialista érában, amikor a társadalom munkakerülő bélyeget ragasztott az állástalanokra.

- A vegyi üzemben - ahogy mi neveztük a kazánban - dolgoztam operátorként és át akartak tirányítani máshová. De nem a fahordással volt a gondom. A főnökömnek az nem tetszett, hogy tartom magam az előírásokhoz. Kitiltottak, egyebek. Tamási István volt a szakszervezeti vezető akkor, minden segítséget megadott és bizonyítani tudtam az igazamat. Karakán ember volt, tőle tanultam mindent, ami szakszervezet.

- Megfordult a világ körülöttünk azóta. A városban egyetlen szakszervezeti vezető sem bírta a tempót, kicserélődött a garnitúra az évek során, ön viszont maradt.

- Mindennek oka van. De nem akarok másokra mutogatni. Négy évvel ezelőtt bejegyeztettük magunkat önálló szakszervezetként, mert elég volt a származtatott jogi személy helyzetből. Megvédjük magunkat, nem másoktól várjuk ezt el. Helyi érdekeket csak így lehet megfelelően képviselni. A partnerségen is nagyon sok múlik. Például sokan nem értik, hogyan lehetett elérni, hogy a szabadidőpark, a szauna is megmaradjon és a dolgozók majdnem ingyen pihenhessenek, fejlesztésekre is legyen pénz. A szakszervezet dolga ma már nem a csomagosztás. Mert ha a dolgozó valamit nem tud megvenni a boltban, az azt jelenti, hogy kevés a fizetése. Ami engem minősítene. Nem alamizsnát adunk, hanem segítséget. Túlzás nélkül mondhatom például, hogy a parkon keresztül úgy támogatja a Dunapack a várost, a közösségeket, ahogyan egyetlen cég sem.

- Szokott segítséget kérni?

- Soha. Nem vagyok rászorulva. Az ismerőseim, barátaim persze nagyon sokat segítenek , vagyis ilyen szempontból én is kérem mások segítségét. De nem magamnak, hanem a szakszervezetnek.

- Tulajdonosváltások szülte kényszerhelyzetek, átszervezések, elbocsátások után állt be a dolgozói létszám a jelenlegi szintre. Sokan kerültek az utcára a papírgyárból, mégsem volt nagy ajtócsapkodás, hangoskodás, sztrájkhelyezt. Miért?

- Kétezernégyszázan dolgoztak a gyárban, amikor én ide kerültem, privatizáció után ez a felére csökkent, majd még tovább. Ma már csak hatszázan-hatszázötvenen dolgoznak a Dunapacknál, a Dunafinnél, a celgyárnál együttvéve, és további ezren a kiszolgáló egységekben. A szervezettségü