Hétvége

2007.07.07. 02:28

Buborékban

- Te nem idevaló vagy. - Dehogynem. Látod: ők a szüleim. Az ott az öcsém. Mellette a nagybátyám. A többiek is vagy a rokonaim, vagy a barátaim. Minde ...

Szabó Szabolcs

- Te nem idevaló vagy.

- Dehogynem. Látod: ők a szüleim. Az ott az öcsém. Mellette a nagybátyám. A többiek is vagy a rokonaim, vagy a barátaim. Mindet ismerem. Itt születtem.

- Az lehet. Mégis úgy tűnik, mintha a Holdból csöppentél volna ide. Semmi közöd hozzájuk. Nem idevaló vagy. Nem közéjük való.

- Ugyan már! Miért ne lennék?

- Van rajtad valami más, ami nem olyan, mint az övék.

- Semmi más nincs rajtam. A ruhát is tőlük kaptam.

- Talán a nézésed. Nem tudom. Olyan... Olyan álmodozó. Mintha mindig máshová néznél. A szemed rajta van valamin, de nem azt látod. Mit látsz?

- Amit nézek. Most téged.

- Vagyis: mit látsz?

- Egy aranyos hülyét. Aki próbál jópofa lenni. Érdekeseket mondani. De összevissza beszél. Egyébként szemtengely-ferdülésem van, egy kicsit bandzsítok a bal szememmel. Néha ezért hordok szemüveget.

- Aha. Szóval, ezért ez az álmodozó, fókuszálatlan tekintet.

- Honnan jöttél?

- Egy házból, aminek nincs ablaka.

- Akkor hogyan látsz ki belőle?

- A teteje üveg. Az eget látom. Ami nekem fontos, az ott van.

- Unalmas lehet.

- Dehogy. Csak ember lehet unalmas. A szeplőid is valamilyen orvosi tünet részei?

- Mire fogsz még rákérdezni?

- Legszívesebben mindent megkérdeznék, ami látszik belőled, meg azt is, ami nem látszik. Megkérdezném, hogy milyenek a részeid, és hogy igazán olyanok-e?

- Most azt kellene mondanom, hogy győződj meg róla magad?

- Rájöttem!

- Hogy milyen vagyok? Milyenek a részeim?

- Olyan vagy, mint én.

- Csak pár évvel fiatalabb...

- Nem a te koroddal van baj, és nem is az enyémmel, hanem a kettő közötti különbséggel. Mégis olyan vagy, mint én. Magányos. Ordít rólad a magány.

- Most mutattam meg neked a szüleimet, a rokonaimat és a barátaimat. Még több is van belőlük, mint másnak.

- Ezt éreztem meg rajtad. Rád égett a magány. A magányosak szagról, nem, inkább árnyékról megismerik egymást. Más az árnyékuk. Az árnyékaik. A szemed alatt is mások az árnyékok, mint másnak. Itt ül egy karcsú, hosszú kezű, hosszú lábú lány, hosszú a haja is, az arca gyönyörű, de mindene fáj: magányos.

- Ha akarom, mindig van, aki hazakísérjen.

- És olyan van, aki otthonról elkísér?

- Mit akarsz? Tegyük össze a magányunkat?

- Nem lehet. A magányos egy másik magányossal is egyedül marad. Tudom.

- Akkor minek jöttél ide?

- Te hívtál. Nem emlékszel?

- Udvariasságból. Ha már meghívtam azokat, akik téged ismernek, neked is el kellett jönnöd. De ide, hozzám, mellém miért jöttél? Maradhattál volna a terem másik végében is. Egy magányosnak mindegy, nem?

- Meg akartam nézni, mi olyan ismerős rajtad. Most már tudom: csak kérdéseid vannak, válaszod egy se, és még kérdezni sincs kitől. Nincs kivel beszélni. Nem értik. Nem is hallják. Nézd csak: percek óta beszélgetünk, de senki nem fordítja erre a fejét. Nem létezünk. Egy buborékban ülünk.

- A zene miatt van. Üvölt a szaxofon.

- Egy buborékban ülünk, és senki nem hall minket. Lehet, hogy nem is látnak. Ki kellene próbálni.

- Vegyem le a ruhámat? Csalódni fogsz: kicsi a mellem.

- Nem baj. Ezt nem értik a nők: mindegy, hogy mekkora van nekik. Nem számít. A lábuk se érdekes. Legalábbis, mint láb. Egyenes, vagy görbe, mindegy. Vagy, hogy lapos a fenekük. Ha érezni, hogy ő valamilyen, mindegy milyen, de valamilyen, ha lehet szeretni vagy gyűlölni, akkor jó, akkor szeretni fogják és gyűlölni, a mellét, a lábát, a fenekét is. Neki csak választania kell.

- Én azt szeretném, ha nem bántanának.

- Az kevés. Azzal bántanak a legjobban. Mert nem törődnek veled. Inkább üssenek.

- Még soha nem ütöttek meg.

- És néha már hiányzik. A legszívesebben üvöltenél, toporzékolnál, földhöz vernéd magad, legalább rúgjanak már beléd! Hát nem látnak? Hát nem látod?

- Olyan furcsa a szemed... Belenézek, mégsem látlak. Magamat látom.

- Mondom, hogy egyformák vagyunk.

- Mintha ráégett volna az arcképem a szembogaradra.

- Az a magány.

- Én vagyok a magány? A magányod?

- Szervusz.

- Dehogynem. Látod: ők a szüleim. Az ott az öcsém. Mellette a nagybátyám. A többiek is vagy a rokonaim, vagy a barátaim. Mindet ismerem. Itt születtem.

- Az lehet. Mégis úgy tűnik, mintha a Holdból csöppentél volna ide. Semmi közöd hozzájuk. Nem idevaló vagy. Nem közéjük való.

- Ugyan már! Miért ne lennék?

- Van rajtad valami más, ami nem olyan, mint az övék.

- Semmi más nincs rajtam. A ruhát is tőlük kaptam.

- Talán a nézésed. Nem tudom. Olyan... Olyan álmodozó. Mintha mindig máshová néznél. A szemed rajta van valamin, de nem azt látod. Mit látsz?

- Amit nézek. Most téged.

- Vagyis: mit látsz?

- Egy aranyos hülyét. Aki próbál jópofa lenni. Érdekeseket mondani. De összevissza beszél. Egyébként szemtengely-ferdülésem van, egy kicsit bandzsítok a bal szememmel. Néha ezért hordok szemüveget.

- Aha. Szóval, ezért ez az álmodozó, fókuszálatlan tekintet.

- Honnan jöttél?

- Egy házból, aminek nincs ablaka.

- Akkor hogyan látsz ki belőle?

- A teteje üveg. Az eget látom. Ami nekem fontos, az ott van.

- Unalmas lehet.

- Dehogy. Csak ember lehet unalmas. A szeplőid is valamilyen orvosi tünet részei?

- Mire fogsz még rákérdezni?

- Legszívesebben mindent megkérdeznék, ami látszik belőled, meg azt is, ami nem látszik. Megkérdezném, hogy milyenek a részeid, és hogy igazán olyanok-e?

- Most azt kellene mondanom, hogy győződj meg róla magad?

- Rájöttem!

- Hogy milyen vagyok? Milyenek a részeim?

- Olyan vagy, mint én.

- Csak pár évvel fiatalabb...

- Nem a te koroddal van baj, és nem is az enyémmel, hanem a kettő közötti különbséggel. Mégis olyan vagy, mint én. Magányos. Ordít rólad a magány.

- Most mutattam meg neked a szüleimet, a rokonaimat és a barátaimat. Még több is van belőlük, mint másnak.

- Ezt éreztem meg rajtad. Rád égett a magány. A magányosak szagról, nem, inkább árnyékról megismerik egymást. Más az árnyékuk. Az árnyékaik. A szemed alatt is mások az árnyékok, mint másnak. Itt ül egy karcsú, hosszú kezű, hosszú lábú lány, hosszú a haja is, az arca gyönyörű, de mindene fáj: magányos.

- Ha akarom, mindig van, aki hazakísérjen.

- És olyan van, aki otthonról elkísér?

- Mit akarsz? Tegyük össze a magányunkat?

- Nem lehet. A magányos egy másik magányossal is egyedül marad. Tudom.

- Akkor minek jöttél ide?

- Te hívtál. Nem emlékszel?

- Udvariasságból. Ha már meghívtam azokat, akik téged ismernek, neked is el kellett jönnöd. De ide, hozzám, mellém miért jöttél? Maradhattál volna a terem másik végében is. Egy magányosnak mindegy, nem?

- Meg akartam nézni, mi olyan ismerős rajtad. Most már tudom: csak kérdéseid vannak, válaszod egy se, és még kérdezni sincs kitől. Nincs kivel beszélni. Nem értik. Nem is hallják. Nézd csak: percek óta beszélgetünk, de senki nem fordítja erre a fejét. Nem létezünk. Egy buborékban ülünk.

- A zene miatt van. Üvölt a szaxofon.

- Egy buborékban ülünk, és senki nem hall minket. Lehet, hogy nem is látnak. Ki kellene próbálni.

- Vegyem le a ruhámat? Csalódni fogsz: kicsi a mellem.

- Nem baj. Ezt nem értik a nők: mindegy, hogy mekkora van nekik. Nem számít. A lábuk se érdekes. Legalábbis, mint láb. Egyenes, vagy görbe, mindegy. Vagy, hogy lapos a fenekük. Ha érezni, hogy ő valamilyen, mindegy milyen, de valamilyen, ha lehet szeretni vagy gyűlölni, akkor jó, akkor szeretni fogják és gyűlölni, a mellét, a lábát, a fenekét is. Neki csak választania kell.

- Én azt szeretném, ha nem bántanának.

- Az kevés. Azzal bántanak a legjobban. Mert nem törődnek veled. Inkább üssenek.

- Még soha nem ütöttek meg.

- És néha már hiányzik. A legszívesebben üvöltenél, toporzékolnál, földhöz vernéd magad, legalább rúgjanak már beléd! Hát nem látnak? Hát nem látod?

- Olyan furcsa a szemed... Belenézek, mégsem látlak. Magamat látom.

- Mondom, hogy egyformák vagyunk.

- Mintha ráégett volna az arcképem a szembogaradra.

- Az a magány.

- Én vagyok a magány? A magányod?

- Szervusz.

- Dehogynem. Látod: ők a szüleim. Az ott az öcsém. Mellette a nagybátyám. A többiek is vagy a rokonaim, vagy a barátaim. Mindet ismerem. Itt születtem.

- Az lehet. Mégis úgy tűnik, mintha a Holdból csöppentél volna ide. Semmi közöd hozzájuk. Nem idevaló vagy. Nem közéjük való.

- Ugyan már! Miért ne lennék?

- Van rajtad valami más, ami nem olyan, mint az övék.

- Semmi más nincs rajtam. A ruhát is tőlük kaptam.

- Talán a nézésed. Nem tudom. Olyan... Olyan álmodozó. Mintha mindig máshová néznél. A szemed rajta van valamin, de nem azt látod. Mit látsz?

- Amit nézek. Most téged.

- Vagyis: mit látsz?

- Egy aranyos hülyét. Aki próbál jópofa lenni. Érdekeseket mondani. De összevissza beszél. Egyébként szemtengely-ferdülésem van, egy kicsit bandzsítok a bal szememmel. Néha ezért hordok szemüveget.

- Aha. Szóval, ezért ez az álmodozó, fókuszálatlan tekintet.

- Honnan jöttél?

- Egy házból, aminek nincs ablaka.

- Akkor hogyan látsz ki belőle?

- A teteje üveg. Az eget látom. Ami nekem fontos, az ott van.

- Unalmas lehet.

- Dehogy. Csak ember lehet unalmas. A szeplőid is valamilyen orvosi tünet részei?

- Mire fogsz még rákérdezni?

- Legszívesebben mindent megkérdeznék, ami látszik belőled, meg azt is, ami nem látszik. Megkérdezném, hogy milyenek a részeid, és hogy igazán olyanok-e?

- Most azt kellene mondanom, hogy győződj meg róla magad?

- Rájöttem!

- Hogy milyen vagyok? Milyenek a részeim?

- Olyan vagy, mint én.

- Csak pár évvel fiatalabb...

- Nem a te koroddal van baj, és nem is az enyémmel, hanem a kettő közötti különbséggel. Mégis olyan vagy, mint én. Magányos. Ordít rólad a magány.

- Most mutattam meg neked a szüleimet, a rokonaimat és a barátaimat. Még több is van belőlük, mint másnak.

- Ezt éreztem meg rajtad. Rád égett a magány. A magányosak szagról, nem, inkább árnyékról megismerik egymást. Más az árnyékuk. Az árnyékaik. A szemed alatt is mások az árnyékok, mint másnak. Itt ül egy karcsú, hosszú kezű, hosszú lábú lány, hosszú a haja is, az arca gyönyörű, de mindene fáj: magányos.

- Ha akarom, mindig van, aki hazakísérjen.

- És olyan van, aki otthonról elkísér?

- Mit akarsz? Tegyük össze a magányunkat?

- Nem lehet. A magányos egy másik magányossal is egyedül marad. Tudom.

- Akkor minek jöttél ide?

- Te hívtál. Nem emlékszel?

- Udvariasságból. Ha már meghívtam azokat, akik téged ismernek, neked is el kellett jönnöd. De ide, hozzám, mellém miért jöttél? Maradhattál volna a terem másik végében is. Egy magányosnak mindegy, nem?

- Meg akartam nézni, mi olyan ismerős rajtad. Most már tudom: csak kérdéseid vannak, válaszod egy se, és még kérdezni sincs kitől. Nincs kivel beszélni. Nem értik. Nem is hallják. Nézd csak: percek óta beszélgetünk, de senki nem fordítja erre a fejét. Nem létezünk. Egy buborékban ülünk.

- A zene miatt van. Üvölt a szaxofon.

- Egy buborékban ülünk, és senki nem hall minket. Lehet, hogy nem is látnak. Ki kellene próbálni.

- Vegyem le a ruhámat? Csalódni fogsz: kicsi a mellem.

- Nem baj. Ezt nem értik a nők: mindegy, hogy mekkora van nekik. Nem számít. A lábuk se érdekes. Legalábbis, mint láb. Egyenes, vagy görbe, mindegy. Vagy, hogy lapos a fenekük. Ha érezni, hogy ő valamilyen, mindegy milyen, de valamilyen, ha lehet szeretni vagy gyűlölni, akkor jó, akkor szeretni fogják és gyűlölni, a mellét, a lábát, a fenekét is. Neki csak választania kell.

- Én azt szeretném, ha nem bántanának.

- Az kevés. Azzal bántanak a legjobban. Mert nem törődnek veled. Inkább üssenek.

- Még soha nem ütöttek meg.

- És néha már hiányzik. A legszívesebben üvöltenél, toporzékolnál, földhöz vernéd magad, legalább rúgjanak már beléd! Hát nem látnak? Hát nem látod?

- Olyan furcsa a szemed... Belenézek, mégsem látlak. Magamat látom.

- Mondom, hogy egyformák vagyunk.

- Mintha ráégett volna az arcképem a szembogaradra.

- Az a magány.

- Én vagyok a magány? A magányod?

- Szervusz.

- Az lehet. Mégis úgy tűnik, mintha a Holdból csöppentél volna ide. Semmi közöd hozzájuk. Nem idevaló vagy. Nem közéjük való.

- Ugyan már! Miért ne lennék?

- Van rajtad valami más, ami nem olyan, mint az övék.

- Semmi más nincs rajtam. A ruhát is tőlük kaptam.

- Talán a nézésed. Nem tudom. Olyan... Olyan álmodozó. Mintha mindig máshová néznél. A szemed rajta van valamin, de nem azt látod. Mit látsz?

- Amit nézek. Most téged.

- Vagyis: mit látsz?

- Egy aranyos hülyét. Aki próbál jópofa lenni. Érdekeseket mondani. De összevissza beszél. Egyébként szemtengely-ferdülésem van, egy kicsit bandzsítok a bal szememmel. Néha ezért hordok szemüveget.

- Aha. Szóval, ezért ez az álmodozó, fókuszálatlan tekintet.

- Honnan jöttél?

- Egy házból, aminek nincs ablaka.

- Akkor hogyan látsz ki belőle?

- A teteje üveg. Az eget látom. Ami nekem fontos, az ott van.

- Unalmas lehet.

- Dehogy. Csak ember lehet unalmas. A szeplőid is valamilyen orvosi tünet részei?

- Mire fogsz még rákérdezni?

- Legszívesebben mindent megkérdeznék, ami látszik belőled, meg azt is, ami nem látszik. Megkérdezném, hogy milyenek a részeid, és hogy igazán olyanok-e?

- Most azt kellene mondanom, hogy győződj meg róla magad?

- Rájöttem!

- Hogy milyen vagyok? Milyenek a részeim?

- Olyan vagy, mint én.

- Csak pár évvel fiatalabb...

- Nem a te koroddal van baj, és nem is az enyémmel, hanem a kettő közötti különbséggel. Mégis olyan vagy, mint én. Magányos. Ordít rólad a magány.

- Most mutattam meg neked a szüleimet, a rokonaimat és a barátaimat. Még több is van belőlük, mint másnak.

- Ezt éreztem meg rajtad. Rád égett a magány. A magányosak szagról, nem, inkább árnyékról megismerik egymást. Más az árnyékuk. Az árnyékaik. A szemed alatt is mások az árnyékok, mint másnak. Itt ül egy karcsú, hosszú kezű, hosszú lábú lány, hosszú a haja is, az arca gyönyörű, de mindene fáj: magányos.

- Ha akarom, mindig van, aki hazakísérjen.

- És olyan van, aki otthonról elkísér?

- Mit akarsz? Tegyük össze a magányunkat?

- Nem lehet. A magányos egy másik magányossal is egyedül marad. Tudom.

- Akkor minek jöttél ide?

- Te hívtál. Nem emlékszel?

- Udvariasságból. Ha már meghívtam azokat, akik téged ismernek, neked is el kellett jönnöd. De ide, hozzám, mellém miért jöttél? Maradhattál volna a terem másik végében is. Egy magányosnak mindegy, nem?

- Meg akartam nézni, mi olyan ismerős rajtad. Most már tudom: csak kérdéseid vannak, válaszod egy se, és még kérdezni sincs kitől. Nincs kivel beszélni. Nem értik. Nem is hallják. Nézd csak: percek óta beszélgetünk, de senki nem fordítja erre a fejét. Nem létezünk. Egy buborékban ülünk.

- A zene miatt van. Üvölt a szaxofon.

- Egy buborékban ülünk, és senki nem hall minket. Lehet, hogy nem is látnak. Ki kellene próbálni.

- Vegyem le a ruhámat? Csalódni fogsz: kicsi a mellem.

- Nem baj. Ezt nem értik a nők: mindegy, hogy mekkora van nekik. Nem számít. A lábuk se érdekes. Legalábbis, mint láb. Egyenes, vagy görbe, mindegy. Vagy, hogy lapos a fenekük. Ha érezni, hogy ő valamilyen, mindegy milyen, de valamilyen, ha lehet szeretni vagy gyűlölni, akkor jó, akkor szeretni fogják és gyűlölni, a mellét, a lábát, a fenekét is. Neki csak választania kell.

- Én azt szeretném, ha nem bántanának.

- Az kevés. Azzal bántanak a legjobban. Mert nem törődnek veled. Inkább üssenek.

- Még soha nem ütöttek meg.

- És néha már hiányzik. A legszívesebben üvöltenél, toporzékolnál, földhöz vernéd magad, legalább rúgjanak már beléd! Hát nem látnak? Hát nem látod?

- Olyan furcsa a szemed... Belenézek, mégsem látlak. Magamat látom.

- Mondom, hogy egyformák vagyunk.

- Mintha ráégett volna az arcképem a szembogaradra.

- Az a magány.

- Én vagyok a magány? A magányod?

- Szervusz.

- Az lehet. Mégis úgy tűnik, mintha a Holdból csöppentél volna ide. Semmi közöd hozzájuk. Nem idevaló vagy. Nem közéjük való.

- Ugyan már! Miért ne lennék?

- Van rajtad valami más, ami nem olyan, mint az övék.

- Semmi más nincs rajtam. A ruhát is tőlük kaptam.

- Talán a nézésed. Nem tudom. Olyan... Olyan álmodozó. Mintha mindig máshová néznél. A szemed rajta van valamin, de nem azt látod. Mit látsz?

- Amit nézek. Most téged.

- Vagyis: mit látsz?

- Egy aranyos hülyét. Aki próbál jópofa lenni. Érdekeseket mondani. De összevissza beszél. Egyébként szemtengely-ferdülésem van, egy kicsit bandzsítok a bal szememmel. Néha ezért hordok szemüveget.

- Aha. Szóval, ezért ez az álmodozó, fókuszálatlan tekintet.

- Honnan jöttél?

- Egy házból, aminek nincs ablaka.

- Akkor hogyan látsz ki belőle?

- A teteje üveg. Az eget látom. Ami nekem fontos, az ott van.

- Unalmas lehet.

- Dehogy. Csak ember lehet unalmas. A szeplőid is valamilyen orvosi tünet részei?

- Mire fogsz még rákérdezni?

- Legszívesebben mindent megkérdeznék, ami látszik belőled, meg azt is, ami nem látszik. Megkérdezném, hogy milyenek a részeid, és hogy igazán olyanok-e?

- Most azt kellene mondanom, hogy győződj meg róla magad?

- Rájöttem!

- Hogy milyen vagyok? Milyenek a részeim?

- Olyan vagy, mint én.

- Csak pár évvel fiatalabb...

- Nem a te koroddal van baj, és nem is az enyémmel, hanem a kettő közötti különbséggel. Mégis olyan vagy, mint én. Magányos. Ordít rólad a magány.

- Most mutattam meg neked a szüleimet, a rokonaimat és a barátaimat. Még több is van belőlük, mint másnak.

- Ezt éreztem meg rajtad. Rád égett a magány. A magányosak szagról, nem, inkább árnyékról megismerik egymást. Más az árnyékuk. Az árnyékaik. A szemed alatt is mások az árnyékok, mint másnak. Itt ül egy karcsú, hosszú kezű, hosszú lábú lány, hosszú a haja is, az arca gyönyörű, de mindene fáj: magányos.

- Ha akarom, mindig van, aki hazakísérjen.

- És olyan van, aki otthonról elkísér?

- Mit akarsz? Tegyük össze a magányunkat?

- Nem lehet. A magányos egy másik magányossal is egyedül marad. Tudom.

- Akkor minek jöttél ide?

- Te hívtál. Nem emlékszel?

- Udvariasságból. Ha már meghívtam azokat, akik téged ismernek, neked is el kellett jönnöd. De ide, hozzám, mellém miért jöttél? Maradhattál volna a terem másik végében is. Egy magányosnak mindegy, nem?

- Meg akartam nézni, mi olyan ismerős rajtad. Most már tudom: csak kérdéseid vannak, válaszod egy se, és még kérdezni sincs kitől. Nincs kivel beszélni. Nem értik. Nem is hallják. Nézd csak: percek óta beszélgetünk, de senki nem fordítja erre a fejét. Nem létezünk. Egy buborékban ülünk.

- A zene miatt van. Üvölt a szaxofon.

- Egy buborékban ülünk, és senki nem hall minket. Lehet, hogy nem is látnak. Ki kellene próbálni.

- Vegyem le a ruhámat? Csalódni fogsz: kicsi a mellem.

- Nem baj. Ezt nem értik a nők: mindegy, hogy mekkora van nekik. Nem számít. A lábuk se érdekes. Legalábbis, mint láb. Egyenes, vagy görbe, mindegy. Vagy, hogy lapos a fenekük. Ha érezni, hogy ő valamilyen, mindegy milyen, de valamilyen, ha lehet szeretni vagy gyűlölni, akkor jó, akkor szeretni fogják és gyűlölni, a mellét, a lábát, a fenekét is. Neki csak választania kell.

- Én azt szeretném, ha nem bántanának.

- Az kevés. Azzal bántanak a legjobban. Mert nem törődnek veled. Inkább üssenek.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!