Mindenkinek kipostázzák az alkotmányt. Nagyszerű.

* Egy utahi kisvárosban bukkant fel a Nürnbergi Krónika egy példánya.



A félreértések elkerülése végett zárjuk gyorsan rövidre: nem a német nagyváros napilapjának egy múlt heti példányát találták meg  a korai könyvnyomtatás egyik leghíresebb remekéről van szó, amely 1493-ban jelent meg. A meglehetősen elhasználódott könyvet egy antikváriushoz vitte be egy férfi, akinek a padlásán évtizedek óta porosodott. A kötet elég ramaty állapotban van, ráadásul az egyik leggyakoribb XV. századi könyvnek számít  így aztán szakértők szerint nem érhet többet rongyos ötvenezer dollárnál (tökéleteshiánytalan állapotban a hússzorosát is megadnák érte): szinte már szánom a tulajdonost. Nürnbergi Krónika, Utahban... Újra és újra elképedek, miféle kincsek lapulnak szerte a világban, a legelképesztőbb helyeken  és azon is izgalmas végig-agytúrázni, milyen úton-utakon juthatott át a fél évezredes könyv az Újvilágba... Legkevésbé egyébként azt szoktam érteni, hogyan kerül elő mondjuk egy Brueghel-kép  egy másik alól, amit, teszem azt, a XVIII. században festettek rá. Vagyis szintén nem épp filléres cucc. Üldögél a boldog tulaj, nézegeti az ismeretlen németalföldi mester művét, aztán egy unalmas délutánon elkezdi kapargatni spaklival, ugyan, nézzük már meg, nincs-e véletlenül ez alatt a kép alatt egy másik? Azért ez elég hazardőr húzás, nem? Csak zárójelben: annak idején, lassan húsz éve, amikor még profi handlé is voltam, Dunaújvárosból, egy Római körúti Zala-bútor tetejéről is került már elő Vaszary-csendélet, ami azután rangos nemzetközi aukción kelt el... És szólnak legendák ugyancsak vasvárosi, a szürkénél is szürkébb panellakásokról, amikben nem három, meg nem is négy Csók-kép fityeg a falakon... Sajnos nem az én lakásomról van szó  bár igaz, nálam is akad pár kiváló kortárs, dunaújvárosi mű: ötszáz év múlva alighanem azokért is kap majd egy-két sarokházat az ükunokám...



* Mindenkinek kipostázzák az alkotmányt.



Nagyszerű. Ha valamire, hát erre van most szükség, méghozzá égető, leszámítva, hogy végre nem Moszkva tér a Moszkva tér tovább. Nesztek, kommerek! Harmincnyolc oldal, nevetséges nyolcmillió példányban  rossz az, aki rosszra gondol: én például most arra, melyik nyomda szolgálta meg ezt a megrendelést, mert hogy aki ezt megkapja, annak, ha végez vele, nem nagyon kell kinyitnia az idén, az fix. Na jó, ez túlzás  hozzáértő forrásom szerint ha nem háromszáz éves japán rizspapírra nyomják (amit persze azért szintén nem zárnék ki teljes mértékben), továbbá ha a 38 oldal A5-ös formátumban is elfér, a nettó nyomdaköltség megállhat akár olyan százmillió környékén is, akkor pedig már csak a postázás marad, azt meg nagyjából számolhatjuk olyan száz forintért pro Stück, vagyis az egész móka nem is kerül többe egymilliárdnál  egy kis bagatell. Lázár János (ha szabad elárulnom, több műfajban, sorozatosan szimpatikus megnyilvánulásai óta személyes kedvencem), a Fidesz frakcióvezetője a költségekre vonatkozó újságírói kekeckedésre elmondta: Ritkán fordul elő, hogy egy új alkotmányt fogad el az országgyűlés, ezért ebben az esetben a tájékozódáshoz való jog kivételesen fontosabb, mint az ország gazdasági helyzete. Nos, ez utóbbinál láthatóan lényegében minden más fontosabb  de hadd kérdezzem már meg udvariasan, nem elégíthetné-e ki tájékozódási igényeit az esetlegesen érdeklődő magyar állampolgár például az internetről (most próbáltam ki: tíz másodpercbe került, amíg eljutottam az autentikus forráshoz, még  azt hiszem  Kövér László házelnök szignóját is láttam, juj), lényegében ingyen? Vagy csak azért szükséges most minden háztartásba kiküldeni a vadiúj alaptörvényt, mert nyár elejére már kötelező lesz kiragasztani minden lakás és ház bejárati ajtajára is? Persze az se gond, meglesz  csak úgy kérdem.



* Három hónapon át közmunkásokat is foglalkoztat a Dunanett Kft.

Jó érzés látni, hogy a város egy-egy területe valósággal felfrissül a szabadcsapatok ténykedése nyomán  szemetet és csikket szednek, gereblyéznek, söpörnek. És nem csak úgy félvállról: alaposan megadják a módját, nem maszatolnak. Ahogyan azok sem, akik továbbra is  gondolom, állatbolgári-szemetelési jogaikkal élve  a sötét oldalon állnak és élnek. Mert mi mást is kéne gondolnom például arról a sok milliós autóban lazán terpeszkedő, kiemelten jól öltözött fiatalemberről, aki olyan mérnöki pontossággal rajzolt íven pöccinti ki az ablakrésen a csikket, amilyet rajzolni nem tudnék  a söprögető emberek húsz méterrel odébb szorgoskodnak, nyilván nem látja őket. Vagy de, és éppen azért. És nyilván otthon, a fotelből is így megy a pöcc a perzsára. És a Vasmű úton, másnap délután az a középkorú, konszolidált hölgy, aki a barátnőjével sétál, és érthetően ideges mozdulattal rázza le a kezéről a sztatikusan folyton rátapadó nejloncsomagolást  hova máshova, mint a frissen nyírt gyepre a parkban... Vetnek is utána egy megvető pillát mind a ketten, aztán tipegnek tovább, ez is érthető, nyilván teázni mennek egy harmadik hölgyhöz, egy tüchtig módon berendezett kis nappaliba, ahol összejönnek, és szörnyülködve beszélgetnek el róla, milyen elképesztő szemetes ez a hülye kis proliváros...