Hétlövet - Lomi, letöltendőért

Egy internetes oldalon kiszámolhatjuk, hányadikak vagyunk a gazdagsági össz-világranglistán.

Méghozzá könnyűszerrel: elég beírni az éves össz-jövedelmünket, s máris pörögnek a százalékok – kimondom a kerek perecet: én például az 1.188.940.117-ik leggazdagabb ember vagyok a Földön, simán a burzsoázia felső ötödében. Kiegészítőleg vagyonnyilatkozhatom a kalkulátor alapján még azt is, hogy 520.83 forintot kaparok össze óránként – kicsit mintha még túl is lennék tán értékelve. Ugyanitt, mint majd a továbbiakból kiderül, nyilván elgondolkodtatásul, elárulják azt is, hogy például egy zimbabwei embertársam ugyanezen óra alatt mindössze 77.75 forintot csipeget össze. Mondjuk... hogy kis híján hétszer annyit keresek, mint egy átlag zimbabwei, akár el is kápráztathatna – én valahogy mégis azt gondolom, ennél azért bonyolultabb kicsit a helyzet. Megpróbálom megvilágítani egy példával: sokszor hallottunk már a szerencsétlen, teszem azt egy dollárért egy munkanapot végigrobotoló kínai munkásnőkről, és az innen hallgatva tényleg nagyon megrázónak tűnik – ám amikor véletlenül elvetődtem Kínába, és kissé elképedve láttam, mennyibe kerül mondjuk a hántolt rizs a boltban, aztán kiszámoltam, mit is ér a szegény munkásnő napi egy, azaz havi harminc dollárja rizsben, majd az aránypárt változatlanul rizsben számolva átültettem magyar viszonyokra, és azt találtam, hogy egy honi varrónőnek, amennyiben még létezne ilyen, kétszázötvenezer forintot kéne keresnie, hogy ugyanolyan szerencsétlen lehessen, mint kínai sorstársa. Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy nem él valóban sok-sok millió szerencsétlen, nincstelen, éhező pária szerte a világon: sokkal inkább azt gondolom, lehet, hogy a mi zimbabwei emberünk 77.75-öt keres óránként – de úgy saccolom, a kiadása is kevesebb valamicskével, mint nekem: arra például egyenest mérget vennék, hogy a fűtési költsége kevesebb mint hetede az enyémnek...

Bűncselekmény lesz a lomizás, akár két évet is kaphat, aki hozzányúl az utcára kirakott holmikhoz.

A lomtalanításkor kirakott cuccok ugyanis az új törvény értelmében a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt., népszerű nevén a FŐKEFE tulajdonát képezik, attól a pillanattól, hogy az utcára kerülnek. Szerintem a vidéki lom is a FŐKEFÉ-é, külön pech, hogy nálunk az utcában speciel épp holnapután helyezik majd ki a konténert – már előre izgulok, nehogy valamelyik szomszéd kacsintós pénztárcát, Gazdálkodj okosan-táblát, netán csengős mozdonyt, vagy más kívánatos tárgyat dobjon ki, mert amilyen az én formám, tettenérnek, és visznek is íziben, kurta vasban. Nem szabad kockáztatni. Házmestereink rendet tartanak: ideje volt már valamit lépni ebben a súlyos kérdésben, értsétek meg, véreim: csak megsúgom, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a kormány újabb rétegek vagy unokatesók/keresztgyerekek jutifalathoz juttatását tűzte ki céljául: egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy hamarosan kiépül majd a Nemzeti Használtcikk-kereskedelmi Vállalat Zrt. országos hálózata, a boltokat a FŐKEFE látja majd el áruval. Nem mellékesen e tekintetben is példát mutathatunk a szakadék szélén tántorgó Nyugatnak: ha pár éven belül sikerül a lomishopokat világhálózattá fejleszteni, könnyedén megoldjuk az áruterítést – sólyomszárnyon repül kifelé, ami nekünk már nem kell. Épülhet tovább a nagy magyar vár: légből-szarból.

Lezárulni látszik a Nagy Generátorügy.

A dolog még júniusban kezdődött, amikor egy pechsorozatnak köszönhetően a motorom áramellátásáért felelős generátora elájult kissé. Kaptam egyet kölcsön a Gyuszától, azzal mentünk Ausztriába, második nap az is behalt. Kértem és kaptam egyet kölcsön a Vasitól, gyorsposta bevonásával, azzal nem lett semmi gond, hazajöttem vele és visszaadtam neki. Gondoltam, ideje vásárolnom egy újat: a neten rendeltem egyet, Németországból, én azt hittem, gyári eredetit, azaz Hitachit. Valamit mellényomtam idegességemben: egy utángyártott vadiúj érkezett postai úton, 190 euróért, na, sebaj, német portéka. Betettük a Körtével, eljutottam vele Érdig, meghalt. Hazahoztuk a motort, ügyesen kiszereltük a cuccot, két nap múlva visszaküldtem a cégnek, hamarosan írtak, gyári hibás volt, kérdezték, hogyan kárpótoljanak. Írtam, küldjenek inkább egy Hitachit. Visszaírtak, rendben, plusz 107 euró. Hm. Újra írtam nekik: mondom, egyrészt 28 euró volt a visszaposta, másrészt legyen 50 euró a motor hazaszállítása, 50 a plusz ki-beszerelgetés, az 128, nem kérem a 21 eurót, küldjék simán a gyári generátort. Hosszú levelezgetés végén annyit írtak, hogy a vállalati nagytanács engedélyezte a 28 eurós postaköltségem átvállalását, 79-et utaljak és indul a kárpótlás. Írtam, hogy zárjuk rövidre a dolgot, adják vissza a pénzem és slussz, nyelem a többit. Jött a válasz: nézzem át a netes szerződést, ők pénzt nem adnak vissza. Oké, srácok. Szeptemberben írtam a német fogyasztóvédelemnek, akik átvették az ügyem képviseletét. Gondoltam, innen sima a dolog – de hamarosan rá kellett jönnöm, egyszerűen vagy nem értik, mi a gondom, vagy nem akarják érteni: pár udvarias levelet írtak a cégnek, azok a végén duzzogva beleegyeztek, hogy visszautalják a vételárat, amit egyébként négy hónapon át voltak oly szívesek megőrizni számomra. Itt tart az ügy, és nem megyek feljebb: megvárom az utalást, és igyekszem felejteni, továbbá visszafogni magam, nehogy elinduljak Wismarba, személyesen, dalban köszönni meg az AL-Electric (csak hogy el tudjátok kerülni, ha belebotlanátok valahol) magyaros korrektségét, miután az összes portálüvegüket megkocogtattam egy húszkilós népszavával. (Bővebben: www.hetlovet.com)