Állj meg a zebránál!

A maradék 28 százalék nem tapasztalja, mert már azt sem hallja, hogy nem hall. Félreértés ne essék, nem jövök elő a „bezzeg az én időmben...” kezdetű fajsúlyossal – legfeljebb azt mondhatnám, hogy bazeg az én időmben sajnos nem tudtam hozzájutni olyan eszközhöz, ami igazán hatékonyan károsíthatta volna a hallásomat, de ha mód lett volna rá, ezer százalék, hogy mindent elkövetek érte. Mert a Zeppelint, a Purple-t, a Stones-t, a Pink Floydot, a Rush-t vagy a Nazareth-et szerintem mind a mai napig lehetetlen/értelmetlen szépen, normálisan, félrefésült frizurával, kakaót szopogatva, kettes hangerőn csócsálni. Lehet, csak pont a lényeg marad el: azt hagyod ott, ami a rock, tágabb értelemben a zene lényege – a mindent feloldó, ellenállhatatlan érzékiséget; az ős-hangok elképesztő energiáját, a morajlást, dübörgést, sikítást; elvesztegeted az erőt, ami felvisz, magával ragad, eldob, ami simogat, tarkón vág, és mind egyformán jó... ehhez képest egy kis halláskárosodás semmiség. Hajrá, hőskor: érkezett a Metallica, a Deep Purple, a Manfred Mann, az AC/DC meg a Guns – ott voltam mindegyiken, de egyszerűen nem hittem el, hogy igaz lehet. Ha kaphattam volna jegyet a hangfalakba, legszívesebben ott hallgattam volna meg a bulit – de így se volt rossz. És, így a végére, ismét üzenem a brit kutatóintézeteknek, szabad vagyok, ráérek, szerény javadalmazás fejében nagyon szívesen vennék részt a tudományos munkában - mi lenne például, ha egyszerre vizsgálnám, százból vajon hány ember haja lobog motoron, továbbá nedves lesz-e esténként a sörtől az emberi torok... Tulajdonképpen már költségtérítésért is vállalnám... Hm?

Öt évet kaphat az a férfi, aki két éve agyonverte 11 éves kisfiát.

Öt évet. Ennyit ér ma Magyarországon egy élet – egy gyerek élete. Vagy valamit rosszul értelmezek? Az ügyben azt sikerült kideríteni, hogy nem gyilkosság, hanem halált okozó testi sértés történt – annak a büntetési tétele 2-8 év között van. A tévében nyilatkozik a sejthalmaz védőügyvédje, aki elmondja, kicsit erősnek is tartják az öt évet, mert tanúkkal sikerült igazolni, hogy soha máskor, ekkor először bántották a gyereket, kimondottan jó volt a viszonyuk, és a többi. Hm... kicsit különös vélekedés, nálam durvább emberek talán megkockáztatnák, orbitális, ordas hazugság... A gyerekgyilkost annak idején idegileg gyenge, agresszív, élete kudarcaiért a fiút okoló emberként jellemezte egy tapasztalt szakember is: persze megértem, eltelt közben két év, változnak a tények, és tessék, a magánzárkában nem is vert meg senkit, ez van. Az orvosi szakvélemény szerint viszont a gyereket ért ütések egyenként is életveszélyesek voltak – és félórán át záporoztak rá... Most ehhez mit szükséges hozzáfűzni? Mit kell bebizonyítani? Miről beszélünk? Milyenfajta mentség, miféle enyhítő körülmény jöhet itt egyáltalán szóba, tisztelt bíróság? És most azt szeretnék elérni, hogy szabadlábra helyezzék a gyilk... bocs... a halált okozó testi sértőt, mert az élettársa a közelmúltban elhunyt, egy 14 és egy 21 éves gyermeket hagyva hátra, így hát „olyan megoldást szeretnének találni, hogy munkát vállalhasson és el tudja látni csonkán maradt családját”. Na, itt van az a pillanat, amikor konkrétan azt érzem, hogy picit pattogni kezdenek az agyamban az apróbb kis erecskék – mi van??? Hogy tehát elméletileg ezzel két hónap múlva találkozhatok a HÉV-en, ha épp arra járok – ő hazafelé tart a munkából, siet összetartani a családot, este süt egy rántottát a 21 évesnek, megcukrozza a 14 éves tejberizsét, miután kikérdezte tőle a spártaiakat, asztalhoz ülnek, és kedélyesen megvacsoráznak, aztán mesél nekik... Ahogy nekünk is – némi ügyvédi segítséggel: egy súlyosan beteg ország újabb tanmeséjét.

Fokozott ellenőrzést tart a rendőrség a város gyalogátkelőinél, miután pár napja halálra gázoltak a zebrán egy férfit.

Soha nem találok mentő körülményt azoknak, akik sietősen elsuhannak mellettem, amikor megállok a gyalogátkelőhely előtt. Olyankor szeretném, ha arra járna egy rendőrautó, netán leskelődne egy járőr a parkban – önként lennék tanú, hogy tisztességes pénzbüntetéssel tegyenek jót azzal az idiótával, akinek oly sűrű az élete, hogy nincs tíz másodperce rá, hogy elengedje a gyalogost. A múlt héten egyébként – nyilván véletlen egybeesés, de azért elég érdekes – három fiatal, jól szituált, szép autóban ülő, jobb sorsra érdemes hölgy került képbe a „zebrázás” kapcsán: az egyik mellettem döngölt el, a babakocsis anyuka szerencsére még észrevette, hozzáfűzöm, motorral voltam, nem igaz, hogy nem látta, utánamentem, szépen tagoltan, csendesen elmondtam neki. Ugyanígy járt két nappal később Boda jr., azzal az apró különbséggel, hogy mögötte haladt a hölgy, aki egy laza sávváltásos elôzéssel mutatta be a zebrán, milyen fontos ember – és látványosan ügyet se vetett rá, hogy Boda jr. szerette volna, ugyancsak kulturáltan elmondani neki, nem a jó irányba tart. És két nappal később a Körte is elmesélt egy hajszálra ilyet, csak ő autóval volt... Ifjú, szép autójú, kedves hölgyeim! És persze mindenki más... Adjunk egy kis esélyt másoknak is – szánjunk fél perccel többet az életünkből a Dózsa György út leküzdésére, és engedjük át, akit lehet: akár egy mosolyt is megereszthetünk közben, és nem csak hogy életben maradhatunk, de talán jobban is fogunk élni. Egy próbát megér.