Az alapokat próbálja újra lerakni, ezzel nagy fába vágta a fejszéjét

Virág Roland a céljai eléréséért több helyen is tanult, amit most a saját klubjában kamatoztat. Az egyesületet magáról nevezte el, de ez sajnos nem azt jelenti, hogy a jelentős magánvagyonából finanszírozhatja a zavartalan munkát. Bőségben csak a sportszeretete dolgában van. 
Ami a sportpályafutását illeti, a Dunaferrben kezdte, ahol ifista koráig kapott szerepet. A tanulmányait a TF-en végezte, közben több csapatban is játszott. Jelenleg felnőtt játékosként az NB II-es Kalocsán találta meg a helyét. 

– Itt a klubunkban, ahogy Dunavecsén is, két edzőkollégám, Sárosi Gábor és Varga Zsuzsanna segíti a munkámat. Ott is elkezdtük toborozni a gyerekeket, és kisebb korosztályokkal már folyik a munka. A saját játékosaim szerencsére szeretik ezt a helyzetet, és azt is, hogy látszik rajtam a sportágunk szeretete. Élek-halok érte, ahogy az egy edzőtől általában is elvárható. Nagyon jó a kapcsolatom a fiúkkal. Jelenleg mintegy harminc U15-ös és serdülő korosztályú gyereket edzek itt a városunkban, Dunavecsén pedig mára már összeállt egy tizenöt fős csoport. Számukra az a lehetőség nyílik, ha már az alapokat megtanulták, akkor a városi csapatunk szárnyai alatt megkezdhetik a versenyzést is. Mellettük a szivacskézilabdában mozognak nálunk első, második osztályosok is. Amennyiben bővülne a létszámunk, bármelyik korosztályban szívesen belefognánk a képzésükbe – kezdte a beszélgetést. 
Amikor a célokról faggattuk, így válaszolt: – Nagyon sajnálom, hogy Dunaújvárosban megszűnt a férfikézilabda, mint mérvadó sportág. Az én tervem az, hogy segítsem az újraélesztését és az előremenetelét. Ezért látható a címerünkben a főnixmadár, mint az újjáéledés jelképe. 
Gyakori dilemma a szülők életében, vajon milyen testi adottsággal érdemes a férfikézilabdával foglalkozni? Erről így vélekedik: – Azt gondolom, hogy a későbbi eredményesség elsősorban nem méretfüggő. Persze azt nem szabad elfelejteni, hogy kétméteres, százöt kilós embert nem könnyű megállítani, de a legutóbbi hazai Eb-n a hollandok megmutatták, hogy átlagos testalkattal is le lehet mosni az ellenfelet a pályáról. A lényeg az, ahhoz minden méretben, eltökélt, kőkemény munkára lesz szükségük a fiataloknak. 

A legjobb játékosok már bekerültek a különböző kézilabda akadémiákra

Ami pedig a továbblépés lehetőségét illeti, 2017-ben tízévesen vette át a gyermekeket, most értek el az iskola­választó életkorba. Ezután fog kiderülni, hogy maradnak a városban, vagy vidéken folytatják a tanulmányaikat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy közülük jó néhányra már szemet vetettek a tehetősebb egyesületek. Ilyen például a Nemzeti Kézilabda Akadémia, és a veszprémi Éles József Kézilabda Iskola. Olyanok is vannak, akiket már el is vittek, és az új klubjukban játszanak. Ezért úgy látja, az eddigi munkájuk annyira sikeres, hogy nem kell továbbgondolni a terveiket és, „csak” az utánpótlás-korosztályokat viszik a jövőben is. 

Hogy dől-e az igazolásokért cserében a „lé”? 
– Nálam az egy alapszabály, hogy a gyerek legyen az első. A legfontosabb, hogy megfelelő előmenetelt biztosítson számára a következő klubja. Nyilván én is szeretnék majd egyszer egy rangos felnőttcsapatot, és ezért fáj a szívem, mivel a legtehetségesebbek elkerülnek tőlünk, de nagyon örülök, hogy neves klubok jelentkeznek be értük. A mi sikerünknek is érzem a fölemelkedésüket. A szövetség egyébként meghatározta, hogy egy ilyen fiatal játékosért mekkora összeget kell fizetni, amiből ugyan nem leszünk milliomosok, de biztosabbá válhat tőle a működésünk. 
Aztán rátérünk mesterére, Kolics Jánosra, akiről ekképpen beszélt: – Ő egy igazi példakép, és abban az időszakban, amikor a kalocsai csapat edzője volt, együtt jártunk le az edzésekre és a mérkőzésekre is. Volt időnk megismerni egymást emberi és edzői szempontból is. A tanítása, majd a tanácsai miatt is sokat köszönhetek neki. Emellett fontosnak tartom, hogy a saját személyiségemet is beleépítsem a munkámba – jegyezte meg az ikonikus dunaújvárosi szakemberről. 

Egyébként nehéz lenne megszámolni, hogy hány tehetség köszönhette a karrierjét Kolics Jánosnak, aki a néhai Dunaferr SE csapatának is karizmatikus mestere volt. Persze, hogy rátalált a legújabb szakágbeli kincskeresőkre is. Erről magát a mestert kérdeztük. 
– Igaz, hogy túl az ötvenen, és néhány komoly gyógykezelésen is, de még mindig igyekszem a kedvenc sportágamban segédkezni. Az elmúlt tizenkét év Kalocsához kötött, ahol az elmúlt szezon végén kaptam egy örök életre szóló edzői felkérést, amit egy műtét miatt sajnos nem tölthettem ki. A kispadon ugyan nem én ülök, de amiben lehetséges, változatlanul, napi szinten támogatom őket. A jelenlegi egészségügyi állapotom mélyebb szerepvállalást nem tesz lehetővé – mondta Kolics János. 
– A pályafutásom során a sportágunkban mindig találtam motivációt, nem égtem ki. Jelenleg tizenkét éves körüli kislányokkal foglalkozok Hartán, ami hihetetlen nagy örömöt okoz a számomra. Ha most a régi Kolics Janira gondol, akkor megnyugtatom, hogy sokkal szelídebben bánok velük, mint egykoron a fiúkkal, bár lehet, hogy még így is egy kicsit szigorú vagyok – tette hozzá 

A magyar Európa-bajnoki szereplésről - Kolics János így látja a januári Eb-n fölmerülő problémákat. – Évek óta hirdetem (még el is tiltottak, mert kinyilatkoztam a bajai tv-nél) hogy „rohadtul” nem értek egyet azzal, sok külföldi foglalja el fiataljaink helyét. Pedig a Veszprémben és a Szegedben, ahogy egykor a Dunaferrben, nekik kellene edződni, akkor az Eb-n is többre lettek volna képesek. Az adottságaink megvannak, azok alapján fel tudnánk venni a versenyt a legjobbakkal, de bebizonyosodott, mára már nem elég, ha valaki kétméteres és százharminc kiló. A meccseket látva sokkal gyorsabb játékra van szükség, mint amit produkálni tudtunk. Mindenkor a kollektív játéknak voltam a híve, s a miénk nem az volt. A legnagyobb bajt abban látom, a válogatott koncepció nélkül küzdött. Egy fiatal csapatnak kottából kéne játszania. Erőlködtünk, de az említett hiányosságok miatt nem vezethetett eredményre. Nem bántanám a játékosokat, mert edzőként mindig vállaltam az eredményeink miatti felelősséget. Ők azt csinálják, amit megkövetelnek tőlük. Olyan szövetségi kapitányi posztot viszont nem vállalnék, ahol nem én mondom meg, mikor mi történik a pályán, vagy az előkészületek során. 

Felvetettük, azzal, hogy Virág Rolandot a tanítványa volt, visszatalált a dunaújvárosi kézilabdához is. – Nem történt semmi rendkívüli dolog, hiszen az újvárosiak vezetője, Virág Roland Kalocsán a játékosom volt, és ezért heti három-négy alkalommal utaztunk le a helyszínre. Így aztán bőven volt időm megismerni az elképzeléseit és az eredményeiket is. Ő egy nagyon lelkes és jó képességű edző. Mellette ki kell emelnem, hogy igazi „kamikaze” típusú vezető, aki a sportszakmai feladatok mellett a klub elnöke, a szertárosa és minden felmerülő feladat megoldója is egy személyben. Az ilyen sportvezetők bizony sokkal nagyobb elismerést érdemelnének meg mindenkitől, mint ami jelenleg jut a számukra. Észrevette, hogy mekkora veszteség a város férfikézilabda életének a megszakadása, és erősen dolgozik a megalapozásán. A segítség elvárható lenne a Magyar Kézilabda Szövetségtől, a városunk társadalmi közegétől és a sportszakmai vezetésétől is. 

Bízik a sikerükben? – tettük fel a kérdést. – A kezdetiek már megvannak. Az általa végzett szisztematikus munka már látszódik, hiszen a legjobb játékosai már bekerültek a különböző kézilabda akadémiákra és magasabb szintű csapatokban, jobb körülmények között folytatják a képzésüket. Egy ilyen utánpótlásképző csapatnak ez lehet a célja. Arra, hogy lesz még országosan sikeres férfikézilabda Dunaújvárosban, erre jelenleg nagyon kevés esélyt látok, de nagyon szeretném. Ehhez legelőször is össze kéne fogni a jelenleg itt és a környéken dolgozó csapatoknak, a DAC-nak, a Rácalmásnak és Roland utánpótlás-nevelő csapatának. Őket pedig meg kellene erősíteni az előbb említett szervezeteknek és magánszemélyeknek. Ezek hiánya mellett azzal is szembe kell nézni, hogy a mi időnkhöz képest annak a létszámnak talán az egyharmada vállalja a rendszeres sportolás nehézségeit a fiatalok közül.