Vas János huszonegy éve szerepel a felnőttek válogatottjában

Kassától harminc kilométerre északra, a Tarca folyó partján fekszik Eperjes, a közel százezres város gyakran játszott szerepet a magyar történelemben. A jelenben azonban már nem beszélnek magyarul. A város új büszkesége a hokicsapat, ami hosszú szünet után szerepel ismét az élvonalban, a belül szépen felújított Ice Arena Presov névre keresztelt létesítményben. Tizenöt éve jártam itt utoljára, akkoriban Dusan Kapusta volt a vezetőedző, azóta nagy változásokon ment át a létesítmény. Belül a kopottas zöld székeket tűzpirosra cserélték, új a tető, a piros mellett az acélszürke és a hófehér dominál a megszépült létesítményben. A korábbi években a HC 07 Detva, azaz a Gyetva együttesét az élvonalba vezető, elszánt klubtulajdonos, Robert Luptak csapata licenszét vitte át Eperjesre, és kezdett komoly építkezésbe. Négy hónapja kergeti itt a pakkot Vas János, a válogatott csatár elismertségét jól jelzi, hogy négy hete ő a csapat kapitánya. A csapat sokáig remekelt, az utóbbi időben azonban hektikusan teljesít, jó teljesítményt gyenge produkció követ. A hazai kupadöntőt otthon veszítette el 6–1-re a második vonalban érdekelt Zsolna ellen, a bajnokságban azonban van esélye a rájátszásra. Vas János számára hosszú út vezetett Eperjesre.

– Hárman vagyunk testvérek, mindhárman Újvárosban születtünk, Mátyás a legidősebb, ő 14 évesen kezdte a hokit, az kicsit késői volt, mégis szerepelt a honi élvonalban, valamint junior-válogatottságig jutott. Ebben mondjuk szerepet játszott, hogy nem volt ennyi játékos, a jelenhez képes nagyon szűk volt a sportág hazai keresztmetszete. Én hatévesen mentem először jégre, a hozzám hasonlóan felnőtt-válogatottságig, A csoportos vb-szereplésig jutó, nálam négy évvel idősebb Márton bátyám tíz esztendős volt, amikor velem együtt kezdett a Dunaferrben. Matyi két évvel később követett minket a jégen, mindannyian ott ragadtunk.

Vas János a hokit Kercsó Árpárnál kezdte, az élvonalban tinédzserként mutatkozott be Robert Spisák együttesében. „Nemrég találkoztunk szlovák bajnokin, Spisák az Igló másodedzője, a meccs után beszélgettünk a régi időkről. A Volán elleni megyei rangadón kezdtem, 2000 tavaszán, 16 évesen, az ellenfélnél Ocskay, Palkovics és Frank Kovács számított meghatározónak. Két meccsem volt összesen, a második a Fradi ellen a Kisstadionban. Azon a nyáron már Svédországban hokiztam, MIF Redhawks U18-as csapatában, két évvel idősebbek között. Svéd sportvezetők, edzők jártak Magyarországon, a hazai szövetség főtitkárát, Kovács Zoltánt kérdezték, akad itt olyan tehetség, aki esetleg megállná a helyét északon? Engem javasolt, három edzőtáborozáson vettem részt Malmőben, az utolsó után jelezték, folytassam náluk. Remek tanulóévek voltak, akkor ismertem meg a menedzseremet, egy svéd úriembert, az ő közreműködésével kerültem az Egyesült Államokba, draftolt az NHL-ben szereplő Dallas Stars. Az első, svéd évem a tanulás jegyében telt, a második nagyon jól sikerült, a Dallas ügynökei figyeltek fel rám. A svéd junior pontvadászat topliga a kontinensen, nagyon sok megfigyelővel.

Vas volt a harmadik magyar hokis, akinek lefoglalta a játékjogát tengerentúli egylet, előzőleg, négy évvel korábban az Edmondon Oilers szerezte meg az újpesti Gröschl Tamás játékjogát, valamint Szuper Leventére csapott le a Calgary Flames.

– Jelen voltam Torontóban, 2002 nyarán, a játékjogok lefoglalásával kapcsolatos ceremónián, az Air Canada Centerben. Tizennyolc éves voltam, apukámmal utaztam ki, a reptéren a New Jersey Devils két alkalmazottja várt, elvittek abba a hotelbe, amelyben az NHL-es csapat száll meg, ha Torontóban játszik. Másnap teszten vettem részt a Devils felügyelete mellett, ők is számítottak volna rám. Másnap még tizenegy csapattal, köztük a Detroittal volt megbeszélésem, illetve speciális tréning is szerepelt a programban. Aztán következett a draft, Torontóban a Dallas illetékeseivel nem találkoztam, ők korábban elreptettek Malmőből Helsinkibe, ahol egy pszichológussal beszéltem, illetve korábban többször konzultáltam a klub szakembereivel. A menedzserem érezte, hogy jó pozícióban fogok elkelni a választás során, ami be is jött, az első körről éppen lecsúsztam. A csapatok vitték el a játékjogokat, folyamatosan mondták be a neveket. A színpad előtti asztaloknál ülnek az egyesületek képviselői, akik felmennek az emelvényre, bejelentik, melyik játékost választották. A tévé az első harminc hokis bemutatását közvetítette, én ebbe nem fértem bele, kettővel később szólítottak, a Dallas bejelentette: Vas János. Odamentem az asztalukhoz, felvettem a csapat mezét, majd következett a fotózás, az interjúk készítése. Olyan érzésem volt, mintha valami nagyon komoly dolgot vittem volna véghez, pedig nem történt semmi, csak a Stars jelezte, ha bemutatkozom az NHL-ben, az náluk fog megtörténni. A kapu kinyílt előttem.

Visszatért a svédekhez, ahol a juniorligában szerepelt, valamint bemutatkozott a felnőtteknél, az elitben, továbbá szóhoz jutott kölcsönben a második vonalban, az IF Troya-Ljungby csapatában. Végig a felnőttekkel készült, gólt is lőtt az Elitserienben, azonban 2003 nyarán térdsérülést szenvedett, amire gyakorlatilag rá is ment a következő idénye. Később szóhoz jutott ismét a Malmö felnőtt gárdájában, valamint jégre lépett az IK Pantern és a Halmstad Hammers csapatában.

– Az Iowa Stars, a Dallas farmcsapata lett a következő állomás, 2005 nyarán. A korábbi nyarakat is azzal töltöttem, hogy az Egyesült Államokban utánpótlás-edzőtáborokon vettem részt, 2005-től három nyáron át csak a Dallas táborában gyakoroltam, világsztárokkal. A csapat jól szerepelt az NHL-ben, én ott nem tudtam bemutatkozni, amikor kezdődött a szezon, engem mindig az Iowa Starthoz vezényeltek, az AHL-ben számítottak rám. Az első évben tíz meccset játszottam az Idaho Stealheads együttesében is, amúgy évente nyolcvan mérkőzésem volt Iowában. Magyarországon centert játszottam, a svédeknél szélsőt, valamint Amerikában is. Az első év a beilleszkedéssel telt, a második jobb lett, a harmadik különösen, az első húsz meccsen tíz gólt lőttem, ami nagyon jónak számít. Az általános igazgatónk azt mondta, ha a Dallas ismét hív játékost az NHL-es csapatba, én leszek a következő. Nagyon bíztam abban, hogy csörög a telefon, voltak társaim – a három év alatt összesen tízen –, akiknek sikerült, nekem sajnos nem. Ebben van szerencsefaktor is, attól függ, milyen játékos sérül meg az NHL-ben, ha csatár, azt a lyukat kell betömni. Ha védőt kell pótolni, bekket hívnak fel a farmcsapattól. Jól éreztem magam Iowában, új, 17 ezres csarnokunk volt, általában 11 ezer néző előtt vívtuk a meccseket. Szuper Levi ellen nem léptem pályára, amikor én kimentem, ő már hazajött az AHL-ből. 2008 nyarán beszélgettem a menedzseremmel, AHL-ből jött ajánlat, azonban álmaim ligájából, az NHL-ből nem. Egy évvel korábban majdnem elcserélt a Dallas egy másik klubbal, de erre végül nem került sor, a csapat nevét sem mondták meg. A válogatottal hatalmas sikert értünk el, Szapporóban feljutottunk az A csoportba, a legjobbak közé. Azért tudtam jelen lenni a Japánban rendezett seregszemlén, mert nem jutottunk be a rájátszásba a klubcsapatommal. Az utolsó, ukránok elleni meccsen a végjátékban kiállítottak, megütöttek a palánknál, visszaütöttem, a bíró utóbbit vette észre. Támadott a rivális, korongot szereztünk, Ladányi elment a szélen, a passzát a túloldalon érkező bátyám belőtte. Örömködtünk, hatalmas volt a boldogság. Én 24 éves voltam, persze, nekem is, de Kangyalnak és a többieknek volt ez különösen nagy siker azok után, hogy meglehetősen nehéz körülmények között töltötték a pályafutásuk jelentős részét, nyitott pályákon. Én fiatalon kerültem Nyugatra, Malmőben is NHL-es szintű lehetőségek között készültem. Dallasban már 2005 nyarán pályára léptem edzőmeccsen az Edmonton Oilers ellen, a húszezres American Airlines Centerben.         

A szapporói vb után úgy döntött, visszatér Európába. A svéd Brynas lett a következő állomás. Kétéves szerződést kötött, azonban csak egy szezonon át erősítette a skandinávokat.

– Furcsa volt a kisebb méretűről a nagyobb, európai pályára visszatérni. Át kellett állnom, az elején az első két sorban számítottak rám, megsérültem, agyrázkódásom volt, leütköztek a palánknál, jobbra néztem, az ember meg balról jött… Jó szerződésem volt, de nem igazán ment a játék, a negyedik sorban számítottak rám, váltani akartam. A Brynas játékosa voltam, amikor először találkoztam Hári Jánossal. A Färjestad BK utánpótlásában szerepelt, odajött a meccsünkre, amit az ő otthonukban vívtunk, Karlstadban. Sérült voltam, nem léptem pályára, együtt néztük a meccset, beszélgettünk, később is tartottuk a kapcsolatot. A svájci élvonalból kerestek februárban, tetszett ez a lehetőség, de nem engedtek el, a szezont kitöltöttem Malmőben, majd felbontottam a szerződésem, és 2009 szeptemberében hazatértem a harmadik EBEL-es szezonját kezdő Alba Volánhoz. Soha nem voltam megilletődött, megkerestem a fehérváriak igazgatóját, Ocskay Gábort. Nagyon tiszteltem mindig, gyorsan megállapodtunk. Itt játszott a bátyám, a többieket is ismertem a válogatottból. Jó szezonunk volt, a finn Jarmo Tolvanen irányításával bejutottunk a rájátszásba, a Bécs ellen estünk ki a negyeddöntőben 4–1-es összesítéssel.

Visszatért a svédekhez, a másodosztályba, egy évet a Tingsryds AIF, aztán egyet korábbi állomáshelyén, az IF Troya-Ljungby csapatában töltött, ahol Bartalis Istvánnal együtt szerepelt. Egyik gárdával sem jutottak a playoff-ba, a korábbi volános edző és szövetségi kapitány, Jarmo Tolvanen invitálta csapatához, Dijonba. A francia bajnokságban a korábbi magyar invázió után már csak egy játékos maradt, a Fehérvár jelenlegi igazgatója, Szélig Viktor szerepelt Brianconban. Kimondottan jó idény után a Ligue Magnus egyik legerősebbje a Rouen invitálta, Ligakupát nyertek, a Francia Kupában ezüstérmesek lettek, a bajnokságban elődöntőig jutottak.

A cseh Slavia Praha következett 2014 nyarán, történelmet írt, az első magyar hokis lett az Extraligában. Gyönyörű város, erős keret, akadt háromszoros cseh világbajnok a csapatban, mégis kiestek. Három edzőt fogyasztottak el a szezonban, volt cseh, szlovák, kazah trénerük. Maradt a második vonalban a feljutásért küzdő brigádban, a zárás előtt hat meccsel még vezették a tabellát, volt esélyük a visszajutásra, ám elbuktak a rájátszásban, ketten jutottak fel, a Sparta harmadik lett. Egy évre visszatért Fehérvárra, 53 meccsen 22 pontot gyűjtött, a gárda nem jutott a rájátszásba. Tárgyalt korábbi csapattársával, a már menedzserként dolgozó Szélig Viktorral, nem voltak messze az álláspontok, végül mégsem állapodtak meg. Az Erste Ligában aranyra törő Miskolci Jegesmedvék szerződtette, első évében 38 meccsen 47 pontot jegyzett, összesen négy idényt húzott le a borsodiaknál, akik az utolsó három szezonban már a szlovák bajnokságban voltak érdekeltek.

– Indult a Visegrád Kupa, büntetőkkel kaptunk ki a döntőben a Nitra ellen, ez a sorozat volt az előszobája a későbbi, szlovákiai szereplésnek. Az első évemben az Erste Liga fináléját elvesztettünk, a MAC jobb volt. Négy, szép évet töltöttem Miskolcon, az utolsó volt a legkevésbé sikeres, a 11. helyen zártunk az Extraligában. Tavaly nyáron a klubnál úgy döntöttek, más irányban indulnak el, nem kínálnak új szerződést. Elkezdtem nézelődni, anno a franciáknál, Dijonban játszottam, a családdal és a barátokkal Chamonix-ban szilvesztereztünk, akkor megfogadtam, itt fogok majd hokizni. Be is következett, fél éve, mint a saját magam menedzsere, jelentkeztem a klubnál, hogy szeretnék itt korongozni. Megállapodtunk a számokról, költöztem a nejemmel és a kisfiammal. A város csodálatos, a hegyek szintén, a klubnál azonban nem az fogadott, amit vártam, az utolsó, szenvedős, miskolci évem után megint nehéz időszak következett a sport szempontjából. Nem jöttek az eredmények, október derekán jeleztem, bontsuk fel a szerződésemet, ami találkozott a klub vezetőinek elképzeléseivel. Nem akartak kirúgni, de pánikba sem estek, tisztességgel elváltunk. Az ország hatalmas, nagyok a távolságok, idegenbeli meccsre szeptemberben alvós busszal mentünk a hegyekből a túloldalra, az óceán partjára. Az ülések átalakíthatóak fekvőhellyé, matracokon aludunk, éjjel utaztunk, reggelre odaértünk, majd a légkondi nélküli járműben vártuk az esti meccs kezdetét. A sofőrök a hotelben aludtak napközben, mi nem. Húszévesen ezzel nem volt bajom, de közel a negyvenhez már nem tetszett túlzottan.

Miskolcra költözött a családdal, a DVTK-nál nem kereste a folytatás lehetőségét, Szlovákiában próbált csapatot találni. Három nap alatt sikerült is, a Presov szerződtette.

– Borsod azért volt logikus, mert a fiam visszatérhetett a régi óvodájába, azonnal beilleszkedett. Nekem fontos volt a válogatottság miatt – huszonegy éve vagyok tagja a felnőtt nemzeti együttesnek –, lényeges volt, hogy minél előbb találjak csapatot, jó ligában. Az eperjesieknél szereplő szlovák hokist, Eduard Simunt jól ismertem, neki jeleztem, csapatot keresek, ő beszélt a vezetőkkel és az edzőkkel, aztán jöttem én is tárgyalni. A család maradt Miskolcon, a hétvégéket Eperjesen töltik, a pénteki meccseken itt vannak, amikor szabadnapom van, utazom hozzájuk, a távolság 120 km. Ez a bajnokság erősebb az Erste Ligánál, az EBEL, illetve ICEHL hasonló, az itteni élcsapatok ott is élgárdák lennének. Eperjesen 25 éve nem volt elsőligás csapat, az emberek szeretik a hokit, jó a szurkolás, a Kassa ellen megtelt a csarnok. A pandémia visszavetette a hangulatot, nem jöhettek nézők a meccsekre, aztán elkezdték a könnyítést, először 25 százalékos házat engedtek, később többet.

Amikor érkezett, a csapat az utolsó helyen állt 12 csapatos mezőnyben, aztán jött egy kilencmeccses győzelmi széria, feljöttek a 6. helyre. Azt mondja, ez nyilván nem csak neki köszönhető, de gyorsan felvette a ritmust. Megsérült, a térdével és a bokájával bajlódott, több meccset kihagyott. Amikor január elején visszatért, neki adták a csapatkapitányi karszalagot.

– Nagy megtiszteltetés, hogy alkalmasnak találtak a feladatra. Aki korábban ellátta ezt a tisztséget, nagyszerű sportoló és kiváló ember, jelentős karrier van mögötte, azonban az edzői stáb úgy látta, pozitív irányban hat a változás, ha én leszek a csapatkapitány, mivel többet játszom nála. Az sem okozott gondot, hogy nem beszélek szlovákul. Van rá esély, hogy egy évet még itt korongozom, vagy másutt. Akadnak terveim, akár továbbtanulás tekintetében is. A Testnevelési Egyetemen szakedzői, korábban pedig sportmenedzseri képesítést is szereztem. A szakdolgozatomat abból írtam, miként kell egy csapatot felépíteni. A vezetői munka talán közelebb áll hozzám, mint az edzői munka, de nem vetettem el egyik lehetőséget sem, legszívesebben vezető lennék, felnőttegyüttesnél. A kisfiam hokizik Miskolcon, a kölyök együttesben, nem presszionálom, ha szereti, csinálja. Én jól döntöttem, hogy ezt választottam, nagyon sokat adott a hoki. Ha meditálok az utóbbi három évtizeden, úgy gondolom, mindent megtettem, amit tőlem tellett. Soha semmit nem adtak ingyen, megdolgoztam mindenért. Játszottam két, A csoportos vb-n, 2009-ben Svájcban és 2016-ban, Oroszországban, Szentpéterváron. Az amerikai edzőtáborokban rendezett meccseken játszottam Mike Modano, Eric Lindros társaságában, csapattársam volt Dallasban Szergej Zubov, az olimpiai bajnok orosz védő. Nagy játékos volt, elképesztő sztorikkal, különleges figura, a zuhany alatt sem vette ki a cigit a szájából. Azt természetesen sajnálom, hogy az NHL-ben nem mutatkozhattam be, pedig mindent megtettem érte.