Robert Spisák hosszú, eredményes éveket töltött az Acélbikáknál

A hetedik, egyértelműen rájátszást érő helyen tanyáznak a szlovák élvonalban, az Extraligában. A 63 éves Spisák Róbert korábban vezetőedzőként tevékenykedett a Szepességben található Spisska Nova Ves együttesénél, jelenleg másodedző, valamint három hete ő vezeti az ifik edzéseit is, a fiatalok jócskán elmaradtak a várakozástól a szezon korábbi részében. Spisák három részletben dolgozott Dunaújvárosban, az ezredfordulón három éven át dirigálta az újvárosiakat, három bajnoki aranyat és kupát nyert, valamint negyeddöntősek voltak az Alpenligában, amelyben szlovén és osztrák élcsapatok is szerepeltek. Ez volt az elődje a későbbi EBEL küzdelmeinek.

Mindig siet. Vége a felnőttegyüttes délelőtti tréningjének, valamint a másnapi bajnokit megelőző videózásnak, rövidesen kezdődik az ifik edzése a tíz évvel ezelőtt felújított jégcsarnokban. Az utánpótlásban dolgozó trénerek irodájában ülünk le beszélgetni, rögtön közli, kevés ide van.

– Február első napja óta az ifiket is rám bízták. Ha ugyanakkor vívnak bajnokit, mint a felnőttek, az utánpótlás meccsére megyek, amúgy természetesen a felnőttek kispadján is ott vagyok. Szeretek itt dolgozni, a klubnál rend van, amit ígérnek, betartják, a fizetések időben jönnek. Rend van a szlovák jégkorongban, a pandémia miatt mindenütt meg kellett fogni a pénzt, csökkenteni a költségeket, nézőket hosszú időn át nem engedtek be a csarnokokba, a kluboknak nem volt bevételük, viszont a béreket folyósítani kellett. Újoncként jól állunk a bajnokságban, a 7. helyen, remélem, az alapszakasz későbbi meccsein is ugyanilyen lesz a teljesítményünk, ott leszünk a nyolccsapatos playoffban. Mielőtt a világjárvány miatt bezárták a sportlétesítményeket, sok nézőnk volt, a hoki továbbra is népszerű az országban.   

A múltba révedünk. Spisák Kassán született, szlovák családban, a famíliában nem hokizott senki. A városban akkoriban még sokan beszéltek magyarul, ma már csak az idősebbek. Spisák bár nem folyékonyan, de beszélt magyarul, amikor 1997 nyarán Dunaújvárosba érkezett, megértette magát, de komoly gondolatokkal nem jelentkezett. Ahogy múltak az évek és a hónapok, egyre jobban belejött, bár mostanság nem használja nyelvünket, ma is gond nélkül formálja a szavakat.

A 188 centiméterre nőtt sportoló csatárként szerepelt a csehszlovák élvonalban. Két fia is hokizott, a kisebb volt az ügyesebb, azonban betegség miatt nem tudott kiteljesedni. Amikor édesapja Érsekújváron edzősködött, a határszéli együttes a budapesti központú MOL Ligában – pár éve immár Erste Liga –, négy év kihagyás után visszatért, a negyedik sorban szerepelt, de ez már csak levelezés volt, jogot végzett a pozsonyi egyetemen. A bátyja szintén karistolt a jégen, a kassai utánpótlásban töltött évek után egy hónapon át az Egyesült Államokban, a Boston Bruins junior együttesében volt próbajátékon, de nem kapott szerződést. A családfő szerint a nagyobbik sem volt tehetségtelen, de inkább magas, mint ügyes. Ő is inkább a tanulást választotta. Édesapjuk többre vitte játékosként.

– Kassán hokiztam, 1978-ban mutatkoztam be a felnőttek között, aztán két évet töltöttem a cseheknél, Litomericében, a katonaság alatt. Ez a legmagasabb cseh liga volt, de nem legmagasabb osztály, a közös csehszlovák bajnokságban nem szerepeltünk, a Stadion Litomerice most a cseh második vonalban érdekelt. Akkoriban volt a közös csehszlovák pontvadászat, alatta a cseh bajnokság, a morva bajnokság, valamint a szlovák liga. Amikor a két ország különvált, 1993 márciusában, az év őszétől nyilván már rendszerben szervezték a bajnokságokat, külön a csehek és a szlovákok. A nyolcvanas évek elején, Liptószentmiklóson, azaz a Liptovsky Mikulás gárdájában szerepeltem két évig. A csapatomban én ütöttem a legtöbb gólt, jól ment a játék. Szerepeltem két évet a Dukla Trencin gárdájában is, az is érdekelt volt a közös, nagy bajnokságban, a Federal Ligában. A Slovan Bratislava játszott több mint harminc évet, a legtöbbet, utánuk a Kassa következik, valamint a Trencin. A Kassa kétszer lett bajnok, a Pozsony egyszer, a Trencin is egyszer. Ezek hatalmas eredmények, elképesztő bravúrok voltak a rendkívül erős cseh csapatok között. Válogatott nem voltam soha, illetve ifistaként igen, nem a közös ország csapatában, hanem a szlovák korosztályos együttesben jégre léptem párszor. A pályafutásomat befolyásolta, hogy Litomericében eltörtem a lábam, visszatértem Kassára, ahol hónapokon át nem tudtam edzeni. Komoly terveket szőttek, ebben a projektben már nem tudtam részt venni, előbb Eperjesre, majd Liptóra kerültem. Ott hokiztam, valamint megkezdtem a tanulmányokat a pozsonyi egyetemen, tanárként, hokiedzőként. A szlovák hokiban megszerezhető legmagasabb szintű képesítéssel rendelkezem, végül Prágában szereztem meg a szükséges papírokat. Ifiedzőként helyezkedtem el, főállásban, Liptón, az ottani felnőttcsapat négy év kihagyás után ismét szerződést ajánlott, a nyolcvanas évek közepén egy évre visszatértem a jégre, majd végérvényesen búcsúztam. Tíz évig ifiedzőként dolgoztam Kassán.

Aztán az osztrákokhoz szerződött, a sógorok legmagasabb osztályában szereplő Zeltwegben dolgozott, egy évet az elitben, egyet a második vonalban töltöttek.

– Ott szerepelt a BEK-ben svédekkel és kanadaiakkal győzedelmeskedő Feldkirch is, mi a mezőny végén tanyáztunk. Komoly volt a bajnokság, de akkoriban nem sok csapat játszott az élvonalban, nem volt feljutó és kieső, ha volt elég pénz, a gárda a legjobbak között bizonyított, ha elfogyott, ment a második vonalba. Erre tipikus példa a Feldkirch is, amely a legrangosabb európai kupa fináléjában legyőzte a Dinamo Moszkvát, azonban túlköltekezett, azóta sem tudott visszatérni az EBEL-be, illetve mostani nevén az ICEHL-be, jelenleg is az Alpenligában szerepel.

Zeltwegben dolgozott, amikor hívta az Alba Volán.

- Tárgyaltunk Ocskay Gáborral, eljöttem Fehérvárra, szóban megegyeztünk, de papírt nem írtunk alá, abban maradtunk, ha véget ér a B-csoportos világbajnokság, amelyben több, fehérvári hokis érdekelt, folytatjuk a megbeszéléseket. Azonban közben hívott a Dunaújváros, nem sokkal korábban adták át a csarnokot, Kőhalmi Tiborral tárgyaltam, úgy döntöttem, őket választom. Hívtam Ocskayt, hogy másként döntöttem, amit megtehettem, mert előzőleg nem kötöttünk szerződést. Kiss Tibort szerződtette a Volán, 1998 tavaszán nagy csatában megnyertük a döntőt az újvárosiakkal a Fehérvár ellen, egy évvel később, szintén nagy csatában kikaptunk. A finálé utolsó meccsét soha nem felejtem, a Volán simán vezetett Újvárosban, visszajöttünk a meccsbe, fordítottunk, aztán Sándor Szilárd egyenlített, a hosszabbításból tizennyolc másodperc telt el, Kangyal betalált, a Volán tizennyolc év elteltével lett újra bajnok. Egy évvel később a fehérváriak nem jutottak a döntőbe, a Fradi megelőzte őket, a ferencvárosiakat vertük a fináléban, az utolsó meccsre Fehérváron került sor. A zöldek a döntőben a hazai meccseiket nem a Kisstadionban vívták, hanem a Raktár utcában – nyertünk, én pedig Kitzbühelben folytattam. Maradtam volna Újvárosban, de a vezetők úgy ítélték meg, három év után váltanak. Nagyszerű három évet töltöttem Magyarországon, nyertünk Magyar Kupát is, barátokra leltem Dunaújvárosban, az akkori technikai vezetővel, Takács Endrével ma is gyakran beszélünk telefonon. Megrendültem, amikor két éve értesültem az egykori szakosztályelnök, Kőhalmi Tibor haláláról.

Spisák az ezredfordulón Kitzbühelbe szerződött, a másodosztályú csapat nyitott pályán vívta a meccseit, igaz, nem akármilyen környezetben, havas hegycsúcsok lábánál, az Alpokban.

– Szép volt, a világhírű síparadicsomban dolgozhattam. Egy év után hívott szülővárosom csapata, a HK Kosice vezetőedzőnek. Szép időszak volt, jó csapatom, sajnos nem tudtunk bajnoki címet nyerni. Zártunk második, harmadik és negyedik helyen, a finálét a Slovan Bratislavával vívtuk. Közben dirigáltam a junior válogatottat, velük elképesztő eredményeket értünk el, a korosztályos elit vb-n Kanadában, Halifaxban 5., Helsinkiben pedig 6. helyen végeztünk, olyan játékosok ellen, mint Malkin, Ovecskin vagy Sydney Crosby. A pályafutásomban ezeket az eredményeket tartom a legtöbbre. Jan Filc bronzérmes lett azzal a csapattal, amely 2001-ben felnőtt világbajnokságot is nyert. Később aztán szereztek két  negyedik helyet és egy bronzot. Trencsénbe szerződtem, bajnokesélyes csapathoz, az NHL teljes idény elmaradt, minden csapat három játékost szerződtethetett, nálunk játszott Pavol Demitra, Marian Hossa és Marian Gaborik. Nem szerepeltünk rosszul, mégsem fejeztük be a szezont, az egyik meccsen a hazai nézők bekiabáltak, kiszóltam nekik, ami hiba volt, a szezon vége előtt szerződést bontottak velem. Akkor nagyon bántott, ma már úgy gondolom, nem baj, hogy így történt. Visszatértem Dunaújvárosba, a tavaszra. Előzőleg a Dunaferr kétszer kikapott a megyei rivális elleni fináléban, azért hívtak vissza 2005-ben, mert félő volt, hogy a négycsapatos rájátszásba sem jutnak be. Az alapszakasz végén nyernünk kellett a meccseket, meg is oldottuk, eljutottunk a fináléig, ahol 3–1-re vezettünk a Volán ellen, az ötödik meccset nyert helyzetből, büntetőkkel elvesztettük, végül 4–3-as összesítéssel alulmaradtunk a kanadai Pat Cortina által dirigált gárdával szemben. A svéd Björn Ferber helyett ültem a kispadra, akit szintén fizetni kellett, ráadásul élt a szerződése, a nyártól ő folytatta a munkát, csakhogy a klubnál nem volt pénz arra, hogy egy edző dolgozik, de kettőt fizetnek. Én távoztam Bolzanóba, az utánpótlásba. Újvárosban az eredmények továbbra is elmaradtak, Ferbertől rövidesen elköszöntek.

Az olaszoktól a Budapest Stars következett, két év az utánpótlásban, egy év a felnőtteknél az Erste Ligában. A csapatban Majoross Gergely, Kangyal Balázs utolsó időszakát töltötte a jégen, Spisák vezetésével a 4. helyen végeztek, az edző az Interligában érdekelt horvát Mladost Zagrebnél vállalt munkát. A Medvescak juniorjai játszottak a brigádban, a szakvezető egy év után váltott, Poprádra került, két évet írt alá. A korábbi, fehérvári sikeredző, honfitársa, Jan Jasko segítője lett Poprádon, ahol nem titkoltan az aranyat célozták meg.  A Kassa ellen elvesztették a bajnoki döntőt, hatalmas küzdelemben, Poprádon olyan NHL-sztárok karistolták a jeget, mint Ladislav Nagy, Lubos Bartecko és Radoslav Suchy, a legnagyobb sztárjaink a döntőben már nem szerepeltek, távoztak a svédekhez. A bajnoki ezüst után Jasko megkezdte a következő idényt, de nem fejezte be, az ostravai tréner, a cseh Ladislav Svozil lett a szakvezető, a szezont az 5. helyen zárták, a szakmai stáb távozott.

Spisák Érsekújváron, a Nové Zámkynál folytatta, fiatal csapattal 4. helyen zárt a magyar bajnokságban, majd a svájci negyedosztályban dolgozott. Visszahívta az Érsekújvár, januárban tért vissza, márciusban megnyerték a MOL Ligát, a következő idényben a második helyen álltak. Következett a lengyel GKS Katowice, 2015 tavaszán, egy hónapra a Dunaújváros, idősb Azari Zsolt szerződtette a kanadai Leon Maclean helyére. Visszaért hazájába, Liptószentmiklósra, az első évben a második vonalban szerepeltek, harmadik helyen zártak, a győztes Bártfa nem vállalta az indulást az Extraligában, indulási jogot vásároltak, indultak az elitben. Bennmaradtak, a következő idényben a klub juniorjait irányította, aztán aláírt a második ligás Martinhoz. A feljutásért vívott finálét, fiatal csapattal 3–2-re elvesztették a Michalovce ellen, egy évet még maradt, majd elkötelezte magát jelenlegi munkaadójánál, Iglón, ahol második idényét tölti. Másfél éve, a szezon kezdetén vezetőedzőként dolgozott a második ligában, az eredmények elmaradtak a vezérkar elvárásaitól, a klub elöljárói Miroslav Mosnart nevezték ki vezetőedzőnek, Spisák maradt a stábban. Azt mondja, harmonikusan dolgoznak pozsonyi kollégájával, aki játékosként 1998-ban, Naganóban a szlovák együttes négy meccsén jégre lépett a téli olimpián.