Mindössze két dolgot hiányol pályafutásából Jakab Elek

A szakvezető négyszer vezette a dunaújvárosi futballistákat, először a nyolcvanas évek végén, aztán 2006-ban, 2012-ben, legutóbb pedig a tavalyi idényben, szeptembertől májusig. Az MLSZ Fejér Megyei Igazgatóságának döntése, a díj meglepte, természetesen nagyon örült az elismerésnek.

– Az igazság az, meglepődtem, amikor felterjesztettek, korábban nem kaptam kitüntetéseket, mondjuk nem is ezért dolgoztam soha. Örültem, hogy az illetékesek ezúttal engem választottak. Hosszú évtizedek vannak mögöttem a magyar labdarúgásban – mondta el lapunknak Jakab Elek, aki Szombathelyen született, ott is kezdett futballozni, Kőszegen járt ugyan gimnáziumba, azonban a vasi megyeszékhelyen focizott továbbra is, az érettségi után egy évet a helyi járműjavítónál dolgozott a telefonközpontban, majd felvételt nyert Pécsre, a tanárképzőre, ott is diplomázott testnevelés és biológia szakon. Baranyában kapcsolódik az újvárosi szál az élettörténetbe.

– Az egyetemi csapatban, a PEAC-ban játszottam szervező középpályásként az NB III-ban, messzire jutottunk a Magyar Népköztársasági Kupában, 1976-ban, már a tavaszi fordulóban fogadtuk az akkor élvonalbeli Kohászt. Jó csapatunk volt, amelyből több, válogatott futballista is kiderült, Doktor Bálint, illetve a kapus, Kovács Attila, aki a nyolcvanas évek elején a válogatott első számú hálóőre volt. Novák Dezső irányította a Fejér megyeieket, jelezte, szerződtetnének. Súlyos sérülést szenvedtem, úgy nézett ki, a jobb lábam lebénul, fél évet ki kellett hagynom. Újvárosba költöztem, a nyári felkészülésnél volt egy afférunk az edzővel, a tartalékok közé kerültem. Utolsó éves egyetemistaként az volt a terv, hogy levelezőn végzem az utolsó évet, viszont a Kohász tartalékban nem akartam futballozni, inkább visszatérem Baranyába. Az NB II-ben szerepeltünk, a lábam továbbra is fájt, tudtam, élvonalbeli játékra már nem leszek alkalmas.

Pedig hívta az NB I-es Haladás, fájó szívvel döntött úgy, ezt a kihívást már nem vállalja. Utcai mozgásra alkalmas lett a végtagja, de élfutballra nem. Zalaszentgrótra került, az NB III-as együtteshez játékosedzőként, itt mutatkozott be trénerként. Ismét hívták Újvárosba, újra felcsillant a legmagasabb osztály lehetősége játékosként, de ebbe a kalandba sem vágott bele. Nem a Kohászhoz, hanem az NB III-as Papírgyárhoz szerződött, valamint pedagógusként helyezkedett el, tanítani kezdett az óvárosi iskolában. A TF-en szakedzői képesítést szerzett, később Szegeden pedagógiai egyetemi előadó diplomát. Edzősködött a Kohász utánpótlásában, a legkisebbektől egészen a tartalék együttesig, évente váltott korosztályt. Utóbbiakhoz 1986-ban került, valamint Kovács András pályaedzője lett a felnőtteknél. A trénert Török Péter, Puskás Lajos, Vági István váltotta, az ő munkájukat is segítette.

– A gárda 1989 nyarán kiesett az élvonalból, Vágit mégis marasztalták, azonban nemet mondott. Én az ifivel nagyon jól szerepeltem a legjobbak között, felkértek az NB II-es gárda szakvezetőjének. Azonnal a második helyen végeztünk, a Volán SC megnyerte a pontvadászatot, egyenes ágon fel is lépett az elitbe, az újvárosiak a Debreceni VSC-vel vívtak osztályozót az NB I-ért, kikaptuk. A folytatásban sem szerepeltünk rosszul, a dobogón álltunk, azonban 1991 decemberében a klub elnökével vitába keveredtem, az utolsó őszi fordulóban vereséget szenvedtünk Pakson, ami rányomta a bélyegét a téli szünetre. Ausztriába kerültem, vezetőedzőként tevékenykedtem a másod­osztályban, a Spittal an der Drau gárdájánál, kimondottan jól szerepeltünk, egy helyi edző barátom invitált a sógorokhoz. Mivel Bécsben tanult az edzőképzőn, nem tudott a csapattal foglalkozni, majdnem egy szezon során én dirigáltam helyette, a barátom az iskola elvégzése után visszatért gárdához, én távoztam. Nagyszerű időszak volt, családias hangulat, majdnem feljutottunk a legmagasabb osztályba.

Pakson, az Atomerőmű SE kötelékében, az NB II-ben volt vezetőedző a kilencvenes évek elején, Akasztón, a Stadler FC-nél vállalt munkát, az 1994-es feljutás után szakmai igazgató lett, Sándor István volt a vezetőedző, ketten dirigálták az alföldi együttest. Az 1996/97-es idény már a minden esztendőben bajnoki aranyra törő MTK-nál találta. Garami József mellett tevékenykedett, a szezon végén a nyakukba akasztották az aranyérmet.

– Akkoriban nem dolgoztak akkora stábok, mint most, mi négyen voltunk, erőnléti edzőként Somodi László segítette a munkánkat, kapus­edzőként pedig Kakas László felelt a hálóőrök formájára. Nem sok hiányzott, hogy én legyek a vezetőedző, erről beszéltünk is a tulajdonossal, hogy Józsi bácsi a későbbiekben szakmai igazgatóként tevékenykedik, én pedig vezetőedzőként, a bajnokcsapatot dirigálhattam volna. Azonban egy játékos szerepeltetése miatt Garaminak nézeteltérése volt a nagyfőnökkel, a feszültség végig érezhető volt, egy rosszabbul sikerült meccs után össze is vesztek a vacsoránál. Menesztettek bennünket március végén, a szezont már Egervári Sándorral fejezték be, ugyanúgy bajnokok lettek, ahogy előzőleg mi is.

Gödöllőre került, az NB II-ben bennmaradni szándékozó együtteshez, meg is hosszabbították tagságukat, volt a győri Fehér Miklós Akadémia igazgatója, aztán elvállalta az NB II-es újvárosiak vezetését. Az újvárosi foci gyakorlatilag megszűnt, a DPASE keretei között született újjá. Jakab az acélvárosi fociban dolgozott továbbra is, majd 2012-ben a felnőttek kispadjára ült, kiestek az NB II-ből. Dobos Barna volt a tulajdonos és a szakmai igazgató, később pedig a vezetőedző, vele jutottak fel a harmadik ligából az elitbe. Jakab azt sajnálja, hogy Dobos távozása után nem őt bízták meg a gárda irányításával, hanem Artner Tamást szerződtették, akinek nem sikerült az NB I-ben tartania az együttest.

– Úgy gondolom, azt a lehetőséget megérdemeltem volna. Itt dolgoztam a klubnál, 2008 óta pro licences képesítéssel rendelkezem, több olyan játékosa volt tagja az első keretnek, aki nálam kezdett futballozni, tehát ismertem őket, például a válogatott balhátvédet, Hangya Szilvesztert, a Paksra nemrég Ciprusról visszatérő kapust, Nagy Gergőt, valamint a keret többi tagját is. Mindössze két dolog hiányzik a pályafutásomból, ez a kettő viszont nagyon. Hogy játékosként és vezetőedzőként nem bizonyíthattam az NB I-ben.

Jakab Elek amúgy nem elégedetlen a pályafutásával. Nem csak trénerként, az edzőképzésben instruktorként, a MLSZ-ben több, korosztályos, utánpótlás válogatott vezetőedzőjeként dolgozott négy évig, továbbá a megyei szövetség szakmai igazgatójaként is ért el eredményeket. A honi szövetségnél két és fél évig vezette az 1989 és az 1990-es születésűek együttesét, olyan nevekkel dolgozott, mint Gulácsi Péter, Koman Vladimir, Németh Krisztián. Fejérben a szakmai bizottságnak jelenleg is tagja, több dunántúli, megyei válogatottat versenyeztetnek, a szlovák szövetséggel szoros kapcsolatot alakítottak ki, a pandémia miatt a legutóbbi idényben nem vívtak meccseket, reményei szerint rövidesen ismét rendeznek összecsapásokat. Büszkén említi a Merényi Kupát, amit kollégáival indított, elmondása szerint ez tekinthető a Bozsik-program előiskolájának. Utolsó edzői munkája májusban ért véget az acélvárosban, a szeptemberben, kieső helyen átvett együttessel feljebb léptek a tabellán, azonban ismét nehéz helyzetbe kerültek, a paksiak második csapata elleni vereség után Jakab felajánlotta a lemondását, mert úgy érezte, nem minden játékosa akarja annyira a sikert, mint ő.

– Néhányan félvállról vették, másoknál a képességek hiányoztak. Nehezen éltem meg a gyenge szereplést, úgy gondoltam, új impulzus kell a csapatnak, a segítőmnek, Varga Balázsnak adtam át a helyem, aki benn is tartotta a gárdát az NB III-ban. Nem haraggal váltunk el, a meccseken természetesen ott vagyok, szurkolok a csapatnak.