A Kohász egykori legendája jelenleg a DPASE utánpótlás csapatainál dolgozik

Az ellenfél a Fradi volt, a saját csapata, a Dunaferr öregfiúk pedig meglehetősen önálló gondolkodású egyéniségekből állt. Mellette még a másik kettő, erre a meccsre delegált edzőtársával, Menyhárt Menyhérttel és Andriska Gáborral is összhangban kellett dolgoznia. A találkozó követelte kihívásnak parádésan megfelelt, hiszen csapata 2–1-re verte a zöld-fehéreket. Egy prózai kihívásnak szintén, hiszen a nagy zaj és a kispad körüli nyüzsgés miatt a folyosóra kellett kihívnunk őt egy rövid beszélgetésre, a magát trénerként bemutató közös kedvencünket.

Nagyon nyugodtan követte a mérkőzést!

– Nem kell a fiúknak sokat mondani, ismerik egymást és ez nagyon fontos dolog. Megmondom őszintén, hogy közülük csak néhánnyal játszottam, ezért mivel eddig nem találkoztunk, személyesen most ismerkedtem meg velük.

Melyik volt az egykori álomcsapata?

– Ez az 1979–80-as időszak volt, Novák Dezső edző vezetésével. Három nagyon jó kapusunk volt: Németh Gyuri, Holló, Majzinger Sanyi. Közülük mindegy volt, hogy ki védett. Keller, Judik, Tóth, Staller, Bódi, Nagy II, Fajkusz, Bartók, Szepessy, Kuti. Ők voltak azok, akikkel a vidék legjobbja címért harcoltunk. Ebben a Diósgyőr előzött meg bennünket, a hatodikak lettünk. Öröm volt velük a pályára lépni. Tiszteltük, szerettük egymást. Mindenki a maga módján hozzátette a csapatjátékhoz azt, amit kellett. Nagyszerű közösség alakult ki. Remélem, nem hangzik nagyképűen, de abban az időszakban elismert és megbecsült sportoló voltam itt a városunkban. Nem akarok megbántani senkit sem, de már nem az a korszak van, ezért nem lenne lehetséges egy olyan szellemű csapatot összehozni. Ma egészen mások a követelmények, és a képességek arányában túlzottak a pénzek. Ez rossz irányban is erősen hat.

A foci és a pénz?!

– Túlzásnak találom, ha valaki ebben a nálunk lévő rendszerben – persze ezt csak hallomásból tudom – tízmillió forintot tud keresni havonta. Az lenne a reális, ha a teljesítmény arányában kapnák a pénzüket. A régi játékosokkal összevetve, Bartóknak, a csapattársamnak tehetsége és teljesítménye alapján ma az említettnek dupláját kellene keresnie. Mi abban a korban jobban éltünk, mint az átlagember, de közel sem kerestük meg a munkás jövedelmének a tízszeresét. Ez, mondjuk, az aranylabdás Albert Flóri szintje volt, de csak azután, hogy felkerültek az európai labdarúgás főtáblájára.

Mivel tölti az idejét napjainkban?

– Nyugdíjasként élek tíz éve. Mellette a Dunaújváros PASE U6-os és U7-es, valamint az előkészítő korosztályánál edzős-

ködöm, és nagyon jól érzem magam velük. Sosem gondoltam volna, mert egyszer már megpróbáltam a trénerkedést, de akkor nem sikerült, félreálltam. A labdarúgó-pályafutásom befejezése után is kaptam egy ilyen lehetőséget, de csődöt mondtam. Köszöntem a lehetőséget, és abbahagytam, mert nem találtam meg a hangot az akkori ötévesekkel. Ma már más a helyzet. Higgadtabb és türelmesebb lettem. Nagyon jók a visszajelzéseim a munkámmal kapcsolatosan. A kupán megnéztem az U9-esek mérkőzését, akik nálam kezdték ezt a sportágat. Öröm volt látni azt a nagy fejlődést, amin fizikailag és a technikájukat is tekintve átmentek az eltelt időszakban. Megtaláltam a számításomat és örülök ennek a lehetőségnek.

Maradona ellen is játszhatott

Tóth István, aki mindig büszkén vállalja perkátai származását, 1974. augusztus 4-től tíz éven át, 1984. november 14-ig futballozott a klubnál. Ezen időszak alatt a Kohász öt évig szerepelt az élvonalban. Igaz, védő volt, mégis 19 gólt szerzett. Hét évig viselte a csapatkapitányi szalagot. Az Újpest ificsapatában kezdte, 13-14 évesen olyan társakkal, mint Bene, Zámbó, Fazekas, Dunai II vagy Göröcs. 1971-ben Pécsre került, majd Mihály József, Andriska Vilmos és Palicskó Tibor segítségével 1974-ben, 24 évesen jött a Kohászhoz. Edzői voltak többek között Baróti Lajos, Sárosi László, Friedmanszky Zoltán, Magos Ferenc. Egy mérkőzésen szerepelt az Újpesti Dózsa 1971-es csapatában, ezzel magyar bajnoknak vallhatja magát. Olyan szériát produkált az első osztályban, ami a mai napig is egyedülállónak tekinthető, hiszen folyamatosan 197 NB I-es mérkőzést játszott Dunaújvárosban. Abban az időben jól ment számára a játék, így jutott ki a magyar ligaválogatottal Dél-Amerikába, ahol pályára lépett többek között az „isteni” Diego Maradona ellen is.