Picit olyan, mint a levegő – Interjú Őze Áronnal

Mikor jött az ötlet, és mi ösztönözte arra, hogy a színészi pályán folytassa az életét?

– A folytatást arra gondolod, hogy ugye én faiparit végeztem, igazából nem volt ennek semmi ilyen konkrét pontja vagy oka, hogy én onnantól színészi pályára készülnék vagy azt szeretném csinálni. Ez egy picit olyan, mint a levegő, amit az ember automatikusan beszív, vagy észre sem veszi, hogy lélegzik, aztán közben pedig mégis ez élteti és ez a kapcsa az élethez. Nyilván van egyfajta genetikai kódoltság, amiről az ember nem tehet, ahogy arról sem, hogy hova születik, de közben pedig a gyerekkorom nagyon szépen telt el. Amit én gyerekként erről a pályáról tudtam, tapasztaltam vagy megéltem, az azért nem volt egyszerű. Mondhatom, hogy elég bonyolult volt, sőt elég vad, viharos, ebből kifolyólag például én teljes mértékben elmehettem volna ellenkezőleg is szándékosan, mert mondom, nem feltétlen pozitív tapasztalatokat éltem meg gyerekként ezzel a pályával kapcsolatban. Közben persze nem vagyok egy ilyen matematikus, elhatározós típus, hanem a dolgot hagyom egy kicsit magától menni, folyni, gördülni, abban hiszek.

Mindig egy kicsit lazán

Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy útja, egy karmája, egy sorsa ilyen értelemben – ezt ki hogy fogalmazza, hogy ezt mi vezeti: a sors, az Isten, Buddha, Visnu vagy bárki vagy bármi –, ezeket a jeleket, amik a mi útjaink jelei, ezeket kell tudni észrevenni, és én figyelem ezeket a jeleket. Ha valaki nagyon lematekolja magát, hogy most „efelé meg afelé akarok menni”, és ezt ilyen nagyon elhatározott, szándékos görcsösségben akarja megtenni, akkor lemarad ezekről a jelekről. Ezt a dolgot mindig egy kicsit lazán kell venni. Nekem is észre kellett vennem azokat a jeleket, hogy engem igenis a színház felé hajt faipari tanulóként is, már általános iskolásként, valószínű kisgyermekként is, aztán utána főiskolán ugye egyértelműen, és hát azóta is. Ez nem úgy van, hogy valaki a pálya elejére kerül és akkor kész, pályán van, mert ahogy Laci bácsi mondta: „Ez bizony egy hosszú pálya.” Ennek a pályának vannak mély- és csúcspontjai is egyaránt, van számtalan formája, nyilván az egyik legszentebb és legszebb dolog a színpadon lenni, de rendezőként is érdekes utam volt, és hát úgymond igazgatóként jelen pillanatban is.

Mennyire volt nehéz bekerülni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára?

– Annyiban nehéz, hogy nagyon fel kell készülni, és az én időmben – ugye ez ’89-ben történt (1989-től voltam 1993-ig főiskolás) – nagyon nagy volt a túljelentkezés, legfőképpen a lányok részéről – még a mai napig is egyébként –, pedig a drámairodalom szerepei 2/3 részben a férfiakról szólnak, 1/3 részben csak a hölgyekről, de a jelentkezési, a pályára kerülési arány és a törekvés pont fordítva működik. Nagyon sokan jelentkeztek, ráadásul amikor én a faipariban érettségiztem, ahol négy boldog évet töltöttem, fantasztikus iskola volt, és az érettségire való felkészülés alatt készültem fel a főiskolai felvételire is, kint a Tabánban a németjuhász kutyám sétáltatása közben, éjszakánként mondtam a monológokat, verseket, és talán dalra nem fakadtam, mert azt annyira nem vettem komolyan, de az előbbieket mindenképpen. A prózai anyagot komolyan vettem, és azért volt az én esetemben duplán nehéz az a felvételi időszak, előfelvételisként – akkoriban régen még volt egy ilyen rendszer, hogy felvették őket a főiskolára, de egy évig el kellett menniük katonának –, és az előtte lévő egy évre felvettek már egy komplett fiú osztályt, és ők elmentek egy évre katonának, ez alatt született az „Angyalbőrben” című sorozat, ők lettek az én osztálytársaim, mert ők már egy évvel ezelőtt felvételt nyertek, úgyhogy úgy is indult az én felvételi időszakom, hogy abban az évben fiúkat már nem is vesznek fel, ugyan kiírták a felvételit, elfogadták a jelentkezéseket, nyilván megnézték a felhozatalt, de tripla megmérettetés volt, mert 2 fiút vettek fel összesen a több száz jelentkezőből.

„Akkor sem történt volna semmi baj, ha nem vesznek fel”

Úgyhogy nehéz volt, közben pedig csinálta az ember ösztönösen, amit csinálnia kellett, komolyan vettem nyilvánvalóan, tehát felkészült voltam, de hát én egy faipariból mentem egy művészeti főiskolára felvételizni, a magam naivságával és ártatlanságával odatéve magamat a lehető legőszintébben, aztán úgy ítélte meg a bizottság, hogy felvesznek. Maga akkor még a felvételi rendszer is más volt különben, 3 rostás volt, nem volt ez az együttélés, ami most van, hogy egy hétig együtt vannak a 2. és 3. rosta között a felvételizők és egy hétig dolgoznak, akkor nagyon komolyan a 3. rosta úgy nézett ki a színpadon, hogy reggel 8-ra bementünk, szinte bezártak minket egy öltözőbe, ami ráadásul egy ilyen légiós öltöző bombabiztos ajtókkal rendelkező pincerendszer, és én magam is az „ő” betűmmel viszonylag későn kerültem színpadra, ez olyan délután 3-4 óra körül lehetett reggel 8-tól se ki, se be, és addig ott voltunk, és fel lehetett menni hátul a színpadra, ez volt a 3. rosta, és szépen a kis listánkból kérésre vagy pedig saját magunk választva elő kellett adni egy csomó mindent, és aztán utána nem sokkal megszületett a döntés. Egyébként nem volt rossz élményem, de akkor sem történt volna semmi baj, ha nem vesznek fel, akkor már érettségiztem egy szakmából, nyilván elkezdtem volna dolgozni, közben folytattam volna az úgymond diákszínjátszást vagy az amatőr színjátszást, azt is nagyon szerettem, biztos, hogy próbálkoztam volna minden évben, így alakult, így hozta az életem, a sorsom, hogy így elsőre felvettek. Nagyon zöldfülű voltam, a főiskolán mindig vannak ilyen divatok, van, amikor a tyúkmellű nőies alkatokat keresik, van, amikor a robusztusabb Bud Spencer alakokat, van, amikor az alternatív figurát, van, amikor a majdnem 2 méter magas embereket, az én felvételi időszakomban a teljesen tiszta lelkű naivokat keresték, és én ennek megfeleltem. Szerintem, amit produkáltam a színpadon, az minősíthetetlen volt, megmondom őszintén. Én magam is felvételiztettem nagyon sok diákot, és pontosan tudom, hogy egész máshol dőlnek el ezek. Felkészülni fel kell, de már az ember, ahogy belép egy diák és beköszön és bemondja a nevét vagy leteszi a listáját a bizottság elé, vagy ahogy létezik, hogy bejött-e valaki vagy nem, ez már ott abban a percben eldől, még meg sem szólalt, még egy verset nem mondott el, se egy monológot, de már akkor vagy érez az ember valamit, vagy pedig elmondhat 60 verset is, akkor sem történt és történik semmi, tehát hogy máshol dőlnek el ezek a dolgok.

Mit ajánl azoknak a középiskolásoknak, akik a színészi pályán akarják folytatni? Mire kell felkészülniük?

– Arra, hogy ez egy nagyon kiszolgáltatott, gyönyörű, és szerethető pálya, de a legnagyobb nehézsége valóban a kiszolgáltatottságban van. Mindig mások döntenek felettünk, nem arról van szó, hogy van valaki, aki leül egy festővászon elé, egy üres fehér vászon elé, és hopp, kezébe ragadja az ecsetet, leül egy papírlap elé tollal, vagy egy klaviatúra elé, és csak ír, hanem ez egy nagyon komplex művészeti műfaj vagy tevékenység a színház. Ezen belül színésznek lenni, de rendezőnek is, vagy egyben a színházzal foglalkozni is nagyon sok mozaikból áll, nagyon sok rétege van, és nagyon sok olyan összetevője, ami végül is, mondhatom, hogy nem egy önálló művészeti tevékenység. Ettől még gyönyörű és csodálatos, pont talán ez is az ereje, hogy csapatban és egyszerűen csak együtt megy, másképp nem, mert itt egy premier során a portásnak, a művészeti vezetőnek, az adminisztrátornak, a gazdasági vezetőnek, az öltöztetőnek, a takarítónak, mindenkinek a saját területén ugyanannyi szerepe és dolga van, és ez egyébként fantasztikus, ez egy hihetetlen jó dolog, besétálni a színpadra, nagyasszonynak lenni, de ha az öltöző nincs kitakarítva, akkor elveszik a nagyasszony, vagy nincs a tükör letörölve, lemosva és letakarítva, akkor még magamat sem látom, itt mindenkinek hozzá kell adni a színházhoz, mint munkához magát, és talán pont ez az egyik legszebb része az egésznek, ugyanakkor ettől kiszolgáltatott is, tehát nem egy önállóan működő, a semmiből csodákat létrehozó és sehova nem kötődő dologról van szó, hanem ehhez igenis pénz kell, a városnak vagy egy fenntartónak áldozni kell, itt azért ügyesnek kell lenni a politikában, hogyha kell. Ki van szolgáltatva a színház és a fenntartó ezáltal a politikának, kapcsolatoknak, kontaktoknak, érdekrendszereknek és egyebeknek, tehát nagyon sok a veszélyességi tartománya ennek a munkának sokféle értelemben, de ugyanakkor egy gyönyörű és egy szent hivatás.

Kolbert Zoltán Márió 9.a

Pannon Oktatási Központ