Fény és érzelem – Gallainé Nagy Erzsébet fotókiállítása az MMK-ban

Gallainé Nagy Erzsébet számára a fényképezés nem egyszerű hobbi, hanem szenvedély, amely mindennapjai szerves részévé vált. Négy éve fordult komolyabban a fotóművészet felé, azóta pedig – saját bevallása szerint – „nem tudok nem fotózni”. Ha nem készít képeket, hiányérzete van, mintha kimaradna valamiből. A fényképezőgépe mindig nála van, mert sosem lehet tudni, mikor jön el az a bizonyos pillanat, amit érdemes megörökíteni. Fotósként impulzív típusnak vallja magát: nem tervezget hosszasan, nem vár ki tökéletes beállításokat – a pillanat ihleti meg, a látvány érzelmi hatása vezeti a szemét és kezét. Ez az ösztönös látásmód teszi különösen érzékennyé a képeit.

Gallainé Nagy Erzsébet kiállítása hétfőn nyílik meg az MMK folyosógalériáján

A „Fény és érzelem” címet viselő tárlat különleges képi világot ígér, amelyhez egy zenei minikoncert is társul – Rajnai István, a TRIO+ együttes tagja jóvoltából. A kiállítást Szmodics László nyitja meg 17 órakor az MMK folyosógalériáján. A tárlat június 13-ig látogatható. A kiállításról és az alkotás öröméről beszélgettünk Gallainé Nagy Erzsébettel.

– A „Fény és érzelem” cím nagyon beszédes. Mit takar pontosan ez a tematika?

A két fő témám, amikhez mindig visszatérek, a fény-árnyék játék és az emberi érzelmek megörökítése. Szeretem, ha egy kép mesél. Egy arc, egy gesztus, egy pillanat, amelyben ott van a történet. A cím is ezért lett „Fény és érzelem” – mert ezekben találom meg a képeim lelkét.

– Hogyan születnek ezek a képek? Tervezetten dolgozik, vagy inkább a pillanatok varázsa vezeti?

Abszolút impulzív vagyok. A gép mindig nálam van, és amit látok, azt azonnal megörökítem. Nem szeretem megtervezni a képeket, nekem a spontán pillanat az igazi ihlet. Fotózni számomra már olyan, mint lélegezni – ha nem csinálom, hiányzik. Volt már, hogy azt mondtam: muszáj kimennem, mert elvonási tüneteim vannak.

– Mióta foglalkozik fotózással komolyabban?

Négy éve kezdtem el tudatosan foglalkozni vele, tanulni, inspirálódni. Azelőtt is mindig volt fényképezőgépem, de főként családi eseményeket örökítettem meg. A fordulópont a nyugdíj után jött, amikor elkezdtem olvasni, tanulni, ismert fotósokat követni – és a szenvedélyemmé vált.

– Hol találkozhatott már a közönség a képeivel?

Az első kiállításom Nagyvenyimen volt, a könyvtárban. Aztán jött a Jakó cukrászda, a Rosti iskola, csoportos kiállítás Rácalmáson a „Így látjuk mi” fotóscsoporttal. Most is van egy közös tárlatunk a Bartók aulájában, ahol az én New York-i képeim és Kovács Judit egzotikus országokban készült felvételei láthatók.

– Ez az MMK-s kiállítás azonban különleges, mert nem csak képek lesznek…

Ez egy közös projekt a barátommal, Rajnai Istvánnal, aki szintén nyugdíjas pedagógus, és szenvedélyes zenész. „Kép és Hang” a sorozat címe, aminek ez már a második állomása. Ő félórás gitárkoncerttel készül – saját dalokkal és ismert melódiákkal – én pedig a képeimmel. Az első alkalom a Jakó cukrászdában volt, de ott sajnos nem fért be minden érdeklődő.

– Milyen technikával dolgozik?

Panasonic Lumix gépet használok, különféle objektívekkel – van 50 mm-es, 85 mm-es, és egy zoomos 24–85 mm-es objektívem is. A fiamtól kaptam egy Leica gépet is, az manuális fókuszos, ezzel még tanulok, de nagyon szeretem a hangulatát. Inkább a részletek érdekelnek, mint a nagy totálok – egy gesztus, egy tekintet sokkal többet tud mesélni számomra.

– Részt vett már fotópályázatokon is?

Igen, a legnagyobb sikerem, hogy a Media Markt fotópályázatán 10 ezer beküldött kép közül az enyém bekerült az első ötvenbe, és kiállították a Szabó Ervin Könyvtárban. Volt képem szabadtéri kiállításon is a Kopaszi-gáton.

– Visszanézi a képeit? Vagy a fotó már akkor él, amikor elkészült?

Nagyon sok képet készítek, de utólag is gyakran előveszem a régi fotókat. Néha megdöbbentő, hogy különböző helyen és időben készült képek milyen szépen összecsengenek. Ilyenkor szeretek párba állítani két fotót, amik együtt többet mondanak, mint külön. Az egyik például egy virág a sziklában a Kopaszi-gátnál, háttérben a Mol-toronnyal, a másik pedig dunaföldvári határban egy kipusztított gyümöcsültetvény, és a távolban füstölgő kémények. Ezekből született meg „Komplex világunk” című páros képem.

– Mi tölti ki a fotózáson kívüli napjait?

Átlagos nyugdíjas életet élek. Egyedül vagyok, a férjem több mint öt éve meghalt. Sok időt töltök az unokáimmal, akik bár nem mindig vannak itt Dunaújvárosban, sokat látogatnak. Emellett olvasok, tanulok, és – ha nem fotózok – akkor épp arra gondolok, hogy mit fotóznék legközelebb.

– És hogyan indult ez az egész? Honnan az érdeklődés a fotózás iránt?

A férjem volt az első, aki bevezetett a fotózás világába – még fiatalon, filmes géppel dolgoztunk, előhívtuk a képeket, nagyítottunk. Aztán ez átalakult, de mindig része maradt az életemnek. 

Most már a fiam inspirál – ő Amerikában él, és komoly felszereléssel fotóz, tőle sokat tanultam a digitális technikákról is. New Yorkban is jártam nála, elvitt kiállításokra, ahol például Meyerowitz képeit láthattam élőben – előtte a könyvét is kétszer elolvastam. Ezek az élmények tovább mélyítették bennem az elhivatottságot.

– Mit üzen azoknak, akik esetleg most ismerkednek a fotózással?

• Ne várjanak a tökéletes pillanatra – fotózzanak akkor, amikor megérint valami. A technika tanulható, de a látásmód, az érzés, a pillanat megérzése az, ami igazán egyedivé teszi a képet. A fénykép akkor jó, ha mond valamit. Ha emlékeztet, meghat, vagy elgondolkodtat.