Mikro fesztivál

2024.06.06. 15:00

A másság nem betegség

Már a tavalyi Mikro fesztivál programjában is szerepelt, de akkor végül nem jutott el hozzánk, idén viszont már végigélvezhettük a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza Böröcz György Stúdiószínpadán Cédric Chapuis: Élet-ritmusra című monodrámájának főszerepében Medveczky Balázs elképesztő alakítását. Amíg a színészi bravúrt nézzük, bevisz egy óriási KO-t a tükör.

A másság nem betegség

Medveczky Balázs

Fotó: Laczkó Izabella

A Forgatókönyvek dióhéjban kötetében (ha ilyen létezne) mindössze annyi állhatna, hogy a darab egy kissé autisztikus francia fiú, Adrien Lepage életébe enged betekintést, akinek mindennél fontosabb a dobolás. Hát, nem túl izgalmasan hangzik! No de természetesen nem csak ennyiről szól az előadás. Bár a kamasz fiút természetesen nem érti meg a környezete, a tanárai, az iskolaigazgató, de még testvére, apja (akit csak Bernardnak szólít), és anyja sem, nincsenek korabéli barátai, mégis van egy igazi barátja, a ritmus. Mindenben ezt hallja, ehhez elég a kosárlabdázó szomszéd, vagy a vágódeszkán zöldséget aprító anyja keltette zajok. Dobol a szájával, a kezével, üti ritmust mindenen, ami a keze ügyébe kerül, a falon, az asztalon, az öccsén, a tenyerén. Próbál odafigyelni a tanárokra, de a fejében folyton ott szól egy dallam, vagy egy ritmus. Ha kap egy pofont, azzal az a legnagyobb baja, hogy nem ritmusra jött. Rögtön az elején leszögezi: 

A dobolásban az a zseniális, hogy nem kell hozzá hangszer. Egy dobosnak, ha az utcán lépdel, a teste a metronóm. Minden lépés egy negyednek megfelelő ütés, ennek a fele lesz a nyolcad, a harmadából lesznek a triolák, a negyede lesz a tizenhatod és így tovább.

Fotó: Laczkó Izabella

A dobbal minden szemléltethető, egy cirkuszi szám feszültsége, a bronxi dobok vadsága, egy induló szigora, a cha-cha-cha lendülete, a Riói karnevál pörgése, az afrikai ritmusok varázsa és ha a saját nevében mutatkozik meg, akkor a dob igazi tűzijáték. Nem is tud másra gondolni, leghőbb vágya egy igazi dobfelszerelés. Csak hát az drága és hangos. Aztán kitalálja, hogy elkéri anyjától a kiürült mosószeres dobozokat, és azokból épít „dobfelszerelést” magának. Megszállottságának meg is lesz az eredménye, az iskolában egyre fiatalabbak az osztálytársai, és az igazgató kezdi megelégelni a helyzetet. Kitalálja, hogy próbálkozzanak azzal, hogy elhúzzák a mézesmadzagot előtte azzal, hogy ha javít a tanulmányi eredményein, akkor vesznek neki egy igazi dobfelszerelést. Ez igazi eminenst varázsol belőle, kitűnő lesz, sőt a házimunkát is szó nélkül elvégzi mindent. Viszont valamiért mindig csak a jövő hónapra ígérik a szerelést. De egy ügyes trükkel eléri, hogy mégis megkapja. Kerek a világ, már a világ legjobb zenészeivel játszik együtt, mert megkaparintja nagyanyja örökségét, egy gramofont és ládányi lemezt. Partnerei innentől már mint Charlie Parker, Miles Davis és a „legnagyobb”, Louis Armstrong. Úgy tűnik, kikerekedik az élete, a muzsikálásban megtalálja a helyét, már zenésztársak is szegődnek mellé, de a hangszerboltban felfedez egy elektromos dobot, ez kerül vágyai középpontjába. A vég pedig... Biztosan nem az, amire gondolnánk. Egy elgondolkodtató, nagy pofon a tükörből, amit a tolerancia hiánya miatt kapunk.

Fotó: Laczkó Izabella

A monodráma lineáris történetmesélésnek tűnik, de a fiú mondataiból szépen lassan kibontakoznak környezetének problémái. Hogy Bernard veri az anyját, hogy a társai kiközösítik, meg is verik, és általában, kegyetlenek egymással. Az ő másságát, hogy nem olyan, mint a többiek, pedig egyáltalán nem tudják tolerálni. Adrien életébe akarata ellenére beszivárog a szerelem is Cécile személyében, aki nem csak megismerteti az Iron Maiden zenekarral, de ő lesz az első, akinek játszik nagy nehzezen megszerzett hangszerén, amit Tiketumnak nevezett el. Így lesz ő a lány „bajnoka”, akit meg is kell csókolni gratulációképpen. Aztán ez többször megismétlődik: 

Újra bajnoknak nézhetett, mert újra rágratulált a számra.

De Adrien számára mégsem fenékig tejfel a világ, örök kirekesztett marad. 

Fotó: Laczkó Izabella

Ha csak annyit várt volna a rendező Medveczky Balázstól, hogy a figurát hitelesen formálja meg, akkor is óriási kihívás és bravúr lett volna. Azonban Hojsza Henrietta a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus–rendező szakirányán diplomázott, ő ennél sokkla komplexebb megvalósítást képzelt el, bevonva a hangszert és mozgáselemekkel is alaposan feldúsította az előadást. Ehhez kihúzták számára a bingót, hiszen a Junior Prima-díjas Medveczky Balázs a Magyar Táncművészeti Főiskola balett szakának tanulója volt, majd a Budapesti Táncművészeti Szakközépiskolában érettségizett, és ha ez nem lenne elegendő, 5 évet járt a Szabolcsi Bence Zeneiskolába, ahol ütőtanszakon tanult és a Grund – vígszínházi fiúzenekar elnevezésű formációnak is tagja. Muzikalitásához nem fér kétség, hiszen Medveczky Ádám és Csányi Valéria gyermekeként látta meg a napvilágot. Elképesztő színészi teljesítménye mellett a darabban fizikai produkciója is elismerésre méltó, nem csoda, hogy a végére átázott pólóban, csapzottan fogadja a szűnni nem akaró tapsot.

A darab legfontosabb üzenete az, hogy a különbözőség, a másság nem betegség. Azokat az embereket, akik valamilyen hátrányos helyzetben együtt élnek velünk, beskatulyázzuk, megbélyegezzük. Elfelejtjük, hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi, csak bizonyos helyzetekre kicsit másként reagálnak. Ez olykor nagyon érdekes és gyönyörűen meg is színezi a hétköznapokat. Számomra pont az ő különlegességük a csoda

– fogalmazott a rendező.

Cédric Chapuis: Élet-ritmusra 
Alkotók:
Játssza: Medveczky Balázs
Rendező: Hojsza Henrietta
Díszlet és jelmeztervező: Hojsza Henrietta
Fordította: Varsányi Anna
A Pinceszínház előadása

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában