A másság nem betegség

A Forgatókönyvek dióhéjban kötetében (ha ilyen létezne) mindössze annyi állhatna, hogy a darab egy kissé autisztikus francia fiú, Adrien Lepage életébe enged betekintést, akinek mindennél fontosabb a dobolás. Hát, nem túl izgalmasan hangzik! No de természetesen nem csak ennyiről szól az előadás. Bár a kamasz fiút természetesen nem érti meg a környezete, a tanárai, az iskolaigazgató, de még testvére, apja (akit csak Bernardnak szólít), és anyja sem, nincsenek korabéli barátai, mégis van egy igazi barátja, a ritmus. Mindenben ezt hallja, ehhez elég a kosárlabdázó szomszéd, vagy a vágódeszkán zöldséget aprító anyja keltette zajok. Dobol a szájával, a kezével, üti ritmust mindenen, ami a keze ügyébe kerül, a falon, az asztalon, az öccsén, a tenyerén. Próbál odafigyelni a tanárokra, de a fejében folyton ott szól egy dallam, vagy egy ritmus. Ha kap egy pofont, azzal az a legnagyobb baja, hogy nem ritmusra jött. Rögtön az elején leszögezi: 

A dobbal minden szemléltethető, egy cirkuszi szám feszültsége, a bronxi dobok vadsága, egy induló szigora, a cha-cha-cha lendülete, a Riói karnevál pörgése, az afrikai ritmusok varázsa és ha a saját nevében mutatkozik meg, akkor a dob igazi tűzijáték. Nem is tud másra gondolni, leghőbb vágya egy igazi dobfelszerelés. Csak hát az drága és hangos. Aztán kitalálja, hogy elkéri anyjától a kiürült mosószeres dobozokat, és azokból épít „dobfelszerelést” magának. Megszállottságának meg is lesz az eredménye, az iskolában egyre fiatalabbak az osztálytársai, és az igazgató kezdi megelégelni a helyzetet. Kitalálja, hogy próbálkozzanak azzal, hogy elhúzzák a mézesmadzagot előtte azzal, hogy ha javít a tanulmányi eredményein, akkor vesznek neki egy igazi dobfelszerelést. Ez igazi eminenst varázsol belőle, kitűnő lesz, sőt a házimunkát is szó nélkül elvégzi mindent. Viszont valamiért mindig csak a jövő hónapra ígérik a szerelést. De egy ügyes trükkel eléri, hogy mégis megkapja. Kerek a világ, már a világ legjobb zenészeivel játszik együtt, mert megkaparintja nagyanyja örökségét, egy gramofont és ládányi lemezt. Partnerei innentől már mint Charlie Parker, Miles Davis és a „legnagyobb”, Louis Armstrong. Úgy tűnik, kikerekedik az élete, a muzsikálásban megtalálja a helyét, már zenésztársak is szegődnek mellé, de a hangszerboltban felfedez egy elektromos dobot, ez kerül vágyai középpontjába. A vég pedig... Biztosan nem az, amire gondolnánk. Egy elgondolkodtató, nagy pofon a tükörből, amit a tolerancia hiánya miatt kapunk.

A monodráma lineáris történetmesélésnek tűnik, de a fiú mondataiból szépen lassan kibontakoznak környezetének problémái. Hogy Bernard veri az anyját, hogy a társai kiközösítik, meg is verik, és általában, kegyetlenek egymással. Az ő másságát, hogy nem olyan, mint a többiek, pedig egyáltalán nem tudják tolerálni. Adrien életébe akarata ellenére beszivárog a szerelem is Cécile személyében, aki nem csak megismerteti az Iron Maiden zenekarral, de ő lesz az első, akinek játszik nagy nehzezen megszerzett hangszerén, amit Tiketumnak nevezett el. Így lesz ő a lány „bajnoka”, akit meg is kell csókolni gratulációképpen. Aztán ez többször megismétlődik: 

De Adrien számára mégsem fenékig tejfel a világ, örök kirekesztett marad. 

Ha csak annyit várt volna a rendező Medveczky Balázstól, hogy a figurát hitelesen formálja meg, akkor is óriási kihívás és bravúr lett volna. Azonban Hojsza Henrietta a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus–rendező szakirányán diplomázott, ő ennél sokkla komplexebb megvalósítást képzelt el, bevonva a hangszert és mozgáselemekkel is alaposan feldúsította az előadást. Ehhez kihúzták számára a bingót, hiszen a Junior Prima-díjas Medveczky Balázs a Magyar Táncművészeti Főiskola balett szakának tanulója volt, majd a Budapesti Táncművészeti Szakközépiskolában érettségizett, és ha ez nem lenne elegendő, 5 évet járt a Szabolcsi Bence Zeneiskolába, ahol ütőtanszakon tanult és a Grund – vígszínházi fiúzenekar elnevezésű formációnak is tagja. Muzikalitásához nem fér kétség, hiszen Medveczky Ádám és Csányi Valéria gyermekeként látta meg a napvilágot. Elképesztő színészi teljesítménye mellett a darabban fizikai produkciója is elismerésre méltó, nem csoda, hogy a végére átázott pólóban, csapzottan fogadja a szűnni nem akaró tapsot.

– fogalmazott a rendező.