Versek és képek egy kötetben, ugyanazon szerzőtől – képgalériával

Feltóti Sándor nemrég, hatvannyolc éves korában jelentette meg verseskötetét, amely a költemények mellett velük egyenrangú fotográfiákat is tartalmaz. A kiadvány címe is kettős: Lakoma (versek), A madár röpte (fotográfiák). Miért írok róla? Azért, hogy felhívjam a figyelmet esztétikai értékére, és segítsem a vele való találkozást, a művekre való ráhangolódást.

Miről szól e könyv? Az egzisztenciáról. Egzisztenciának a dán filozófus, Kirkegaard az egyén nem tudatosított belső létét értette, amely racionálisan nem megismerhető, de kritikus pillanatokban, határhelyzetekben, válságszituációkban felvillan, megvilágosodik. Ilyen felvillanások, megvilágosodások Feltóti Sándor versei. Bennük nemcsak a tudat beszél, hanem a tudat alatti, sőt a tudattalan is. Sokszor a zeneiség többet mond, mint a fogalmiság. Minden költemény emelt hangú, izgatott, különös pátoszú dikció, melyben a szótagok lüktetésénél fontosabb a szólamok, sorok hullámzása, dallama. A sziklák közt lefutó hegyi patak nyugszik meg úgy, mint itt e költemények.

A Lakoma című vers kulcs lehet az egész kötet megismeréséhez, élvezetéhez. A tömör költemény a szétesett, értelmét vesztett világ abszurditását tükrözi. Ilyen verset nem lehet írni, csak álmodni. Képeinek különössége, kavargása a döbbenet erejével hat, erős szorongást vált ki. Az elveszettség érzése szinte megbénítja az olvasót. Nem pillanatnyi rettenetről, hanem a létezés feloldhatatlan tragikumáról van szó. Kulturális asszociációk gazdagítják, mélyítik el az egyetemes jelleget. A címszó, mely a szövegben is szerepel (kétszer), felidézi Platón Lakoma című dialógusát, s eszünkbe jut a jézusi utolsó vacsora is, amelyet erősít a szakrális befejezés. Feltóti szövege Ady Kocsi-út az éjszakában című versével rokon, s nem idegen Pilinszkytől sem. De semmi utánérzés. Az ihlet és a forma egyedi, eredeti. A szabad, pontosabban szólva, elszabadult asszociációkat, összefüggéstelennek tűnő képeket zárt szerkezet fogja össze. A szöveg végén visszatérnek a főbb motívumok (kopogtatás, kézfej, lakoma, asztal), s új motívumként megjelenik az angyal, amint az asztal lapjába borul. Teljes a földet és az eget egyaránt magába foglaló dráma.

Ez az élmény hatja át az egész könyvet, ennek személyes vonatkozásait ábrázolják az egyes költemények. Feltóti Sándor szörnyű betegséggel küzd, de a versek segítségével újra meg újra diadalmaskodik a retteneten. Az egyre szűkülő időt végtelenné tágítja, és csodálatosan gazdaggá teszi, középpontba helyezve a kertet, az imádott, elérhetetlen kedvest s a varázsigévé váló, verssé szerveződő szavakat.

A költői szövegeket művészi fekete-fehér és színes fotók egészítik ki. Ezek sajátos szempontból ábrázolják a tájat és az embert, s nemcsak a szépen komponált női akt csupasz, a lényegre meztelenítve jelenik meg a többi motívum is. A fotók beszélnek, ugyanarról, mint a lírai szövegek, a szépség vonzásáról, a magányról, az elveszettségről, a dolgok különösségéről, a világ sejtelmességéről, titokzatosságáról, az alkotó megrendüléseiről.

Feltóti Sándor szép könyvét érdemes kézbe venni, lapozgatni, olvasgatni és elolvasni és újra elolvasni, mert rólunk is beszél, az esztétikum erejével bennünket is kiemel az elmúlás iszonyatából, minket is vigasztal azzal a költői képpel, hogy rothadó testünkből majd lepke lesz és virág, s azzal a filozofikus gondolattal:

”…mindig is voltál, / eltűnhetsz, el sose múlhatsz,”