Tíz éve mesél a városról a lokálpatrióta portál

– Érdekel a dolog. Szeretem, amit összegyűjtök, hogy ezeket a tudásanyagokat magamévá tudom tenni, illetve bármilyen más egyéb formában fel tudom használni. Legyen szó akár egy Muki-túráról, vagy most a legutolsó ilyen akciónk, amit elkezdtünk a vidámparkban, egy kis kalandjátékszerű program. Ezek mind egymásra épülnek, és remekül ki tudják egészíteni egymást. Ezt hajt, és szeretem csinálni.

– Attól, hogy szeretek valamit, nem biztos, hogy ráteszem a fél életemet. Kutatja ezeket a dolgokat, relikviákat gyűjt, minden apró részlet fontos önnek. De miért?

– Máshogy nem lehet. Felületesen kutatgatni nem lehet ezt. Mindezt munka mellett csinálom, ezt hozzá kell tenni, és a szabadidőm jelentős részét lefoglalja. Legyen szó akár a kutatásról archívumokban, vagy éppen összeszedni azokat az információkat, amik kellenek egy-egy játékhoz. Mert minden játékhoz új kérdéseket illik feltenni, hogy ne legyen annyira unalmas. Nincs erre megfelelő válasz. Szeretem és érdekel, és inkább ebben töltöm ki a mindennapjaimat, a szabadidőmet, mint másban. Egy kicsit feldob, épít, és ezáltal én is tudok építeni és alkotni. És ezt így szeretem. Nem is tudnám máshogy csinálni.

– Most tízéves a Dunaújváros mesél, de eredetileg nem ez volt a neve, hanem?

– Így van. Dunaújváros történetének is vannak olyan jelentősebb időpontjai, amikor egy kicsit megváltozott minden. Ez a tíz év arra vonatkozik, hogy 2013-ban kezdtem el a saját blogom alatt elkészíteni ezeket a várostörténeti bejegyzéseket. De a várostörténet iránti érdeklődésem már sokkal korábbi, 2002-2003 környékén már elindult ez a folyamat. Akkor volt a legelső szimpla weblap.

– A sztalinvaros.uw.hu volt az?

– Így van. Az egy ingyenes tárhelyre feltöltött dolog volt. Megpróbáltam kronológiai sorrendbe tenni a képeket több-kevesebb sikerrel, majd 2013-ban, egy kis szünet után újraindítottam ezt egy teljesen más formátumban. A blog alatt ment, és az eredeti elképzelés az volt, hogy egy-egy témát megpróbálok jobban kivesézni, kutatni, utánajárni. Az első bejegyzés 2013 május elsején a Mukiról szólt, és a vidámparkról.

– Ma is ez a két leghangsúlyosabb dolog.

– Így van, ez egy visszatérő téma, és visszatérő elemek az érdeklődésemben, az életemben. Utána 2018-ban jött el az a pillanat, amikor az egészet átköltöztettem a jelenlegi helyre, ez a dunaujvarosmesel.hu. Tehát több születésnapot is tudok ünnepelni, de azt hiszem, ez így van jól. Mert mindig egy kicsit fejlődött a dolog, járta a saját útját, és most már azt hiszem, a megfelelő helyen van.

– Ha nagyon sarkítom, akkor ez egyfajta történészi munkának is tekinthető. Mit szól a szakma hozzá, az igazi történészek?

– Nagyon jóban vagyok például az Intercisa Múzeum történészeivel, nekik is egy forrásanyag lehet. Lehet, hogy én megtaláltam, de nem is mondanám, hogy történészi feladat. Olyan pontokat, amikről még nem beszéltünk, vagy nem tudunk róla eleget. Ezeket ki lehet vesézni. Ezeket a cikkeket, főleg így több év távlatából, egymás mellé lehet tenni, mert minden évben vannak visszatérő dátumok, visszatérő események. Az évek alatt egyre többet tudunk egymás mellé tenni, és egyre többet tudunk róla. Az archívumok is bővülnek időközben, hála a jó égnek, és egyre többet tudunk kibányászni ezekből az adathalmazokból. Nagyon jó a közös munka is, hiszen elmondhatom, hogy Nagyné Hodik Mónikával, az Intercisa Múzeum történészével együtt kutattunk a Muki, illetve a vidámparki események során. Szilveszterkor volt az első olyan Muki-túra, ahova meghívtam őt, de már előtte is együtt jártunk ki a vidámparkba és kutattuk a még meglévő csavarokat és talpfákat. Szilveszterkor volt, amikor ő tartott egy külön helyszíni, vidámparki bemutatót. Nyilván azok a vidámparki játékok már nem fellelhetőek, de az ő előadásával egy kicsit megpróbáltuk feleleveníteni ezeket a nem mindennapi dolgokat.

– Ismét elhangzott a két kulcsszó. A Muki és a vidámpark.  Mi ez az erős kötődés ehhez a két dologhoz?

– Soha nem voltam a vidámparkban, meg hát korom miatt nem utazhattam se a Mukin, se az úttörővasúton. Nem szívfájdalmam, azóta számtalan kisvasúton utaztam, de ez a kis kedves, gyerekbarát történet megfogott, magával ragadott. Sajnálom, hogy ez nincsen már, de a nyomai még fellelhetőek. És az a jó, hogy megőrizzük, továbbvisszük, felelevenítjük.

– Ez egy átlagon felüli vonzódás, nemcsak a saját örömére, hanem másokat is edukálva foglalkozik vele fáradhatatlanul. Mert nem hagyja abba...

– Gondolkodtam már, hogy meddig lehet ezt csinálni. Még bírom és érdekel. Utána majd persze lehet, hogy lesz egy olyan, amikor már csak bemutatom. Ezekre a túrákra szerencsére nem csak a felnőttek jönnek, az öregebbek nosztalgiázni, hanem jönnek a gyerekek is, akik érdeklődve hallgatják, kérdéseket tesznek fel, hogy mégis mikor, mi történt. A Muki-túra az, amelyik a Vasmű útról indul, innen sétálunk ki az egykori régi végállomásra, a Ságvári kilátóba. Az interaktív játék pedig arról szól, hogy a vidámparki elemekhez kihelyezett kérdésekre kell kitalálni a megfelelő választ. Ez egy kétlépcsős játék már, mert még azt is ki lehet találni – ha valaki esetleg emlékszik ilyenekre –, hogy az állomás melyik egykori játéknál található. Nyilván nagyon sokan vannak, akik ezt nem tudhatják, mert még nem voltak kint, vagy máshonnan érkeztek, de segítünk nekik, akár egy térképpel, akár mással.

– Már több alkalom lement ebből. Mi a tapasztalat? Kik mennek, hogyan fogadják?

– Jól fogadják. Szeretik. Az első nap is, amikor zuhogott az eső és hideg volt, akkor is páran azért jöttek. Nekünk nyilván tesztelő nap volt, hogy lemérjük, hogy mennyi idő alatt tudjuk kiállítani azokat a kis kérdéseket a megfelelő helyekre. Megfagytunk egy kicsit, de jó volt... De utána többen jöttek. Az volt a meglepő, hogy jöttek az apukák, az anyukák, és a gyerekekkel együtt végigjárták. Itt van Dunaújváros szinte közepén ez a kis zöld arborétumszerű valami. Egy park, ahol akár még jól is éreztették magukat. A terület, adottságait tekintve még jobban ki lehetne aknázni.

– A gyerekét is megfertőzte már ezzel?

– Ő már unja. Már megint odamegyünk apa? Nyilván ő nem tud ezekre a kérdésekre még megfelelő válaszokat adni, de élvezi a gördeszka-pályát. Hozza a kis rollerét, és ha a nagyok éppen nincsenek ott, akkor megy ő is, megpróbál olyan elemeket, amiket még nem tud. Szerencsére még nem volt balesete ebből. Jön a jó idő, és úgy terveztük, hogy kéthetente azért kimegyünk, várjuk a jelentkezőket, akik még nem vettek részt. Azokat is várjuk, akik már részt vettek, hiszen nagyjából kéthetente azért újabb és újabb kérdéseket teszünk fel, hogy ne legyen annyira unalmas.

– Az első gondolat, ami megfordult bennem, hogy hol kutat? Mert egy egyszerű Google-keresés szerintem erre kevés.

– Igen. Szeretném megemlíteni azért, hogy a József Attila Könyvtárnak van egy újságarchívuma. Ez egy kiindulási alap, de ezen felül van az Arcanum nevezetű gyűjtőoldal, ahol a régi újságok megtekinthetők. Ennek van egy ingyenes verziója is, a Hungaricana, az is egy ilyen újsággyűjtő oldal, egy kicsit kevesebb tartalommal. Illetve a helytörténeti kiadványokat bújom, és hogyha olyat találok, ami mondjuk még nincsen meg, akkor megpróbálom rávetni magam. Amikor egy kicsit megmutathatja magát ez a blog, akkor azért ki szoktam tolni egy kis könyvespolcnyi történeti kiadványt, mert ezeket azért érdemes átlapozni. Akkor az ember kezébe tudja venni ezeket a régi kiadványokat, legyen szó akár propagandaanyagról, vagy képes kiadványról, amiben meg lehet nézni a régi képeket. Mindemellett még van egy olyan hóbortom is, hogy a képeslapokat is gyűjtöm.

– A blog jelentősen bővült az induláshoz képest. Az egyszerű helytörténeti megjelenés után most már programajánló van, most már drónfelvételek vannak, szinte minden, ami bármilyen módon köthető Dunaújvároshoz. Miért?

– Szeretem magamnak megcsinálni ezeket a látványelemeket. Nagyon szerettem volna drónozni. Ebből lett is kétféle sorozat, amikor csak képeket készítettem, utána kisebb videókat, később született egy olyan sorozat, amikor végigcaplattam az egész városon és csináltam gömbpanorámákat. Ezeket tudom más helyeken is hasznosítani. A cikkek színesítésére, grafikai elemek elkészítésére. A programajánlók számomra nagyon sokat jelentenek, mert akkor tudom, hogy hová nem jutok el, mert egyszerűen nincs időm mindenhol ott lenni, de legalább tudok róla, hogy van. Mindemellett ott vannak a helyi, vagy legalábbis Dunaújvároshoz köthető zenészek, az is egy érdekes színfoltja az oldalnak.

– Mindig van valami új ötlete. Van, ami elárulható abból, mire készül?

– Igen, mindig van. Elárulom, persze, mert már nem titok. A Múzeumok éjszakájára tervezünk egy hasonló játékot, mint az interaktív vidámparki kalandozás, csak mindezt éjszakai kivitelben. Ennek az előkészületei már folyamatban vannak, reméljük, nem fog esni az eső. Ott egy picit többet szeretnénk nyújtani, nemcsak játék lesz, hanem filmvetítés is, meg majd meglátjuk, milyen programokat tudunk még hozzáfűzni, hogy érdekesebb legyen, és az emberek kijöjjenek. Mert az a lényeg.

– Tíz év rettentő hosszú idő. Biztosan volt olyan holtpont, amikor azt érezte, ott a vége. Mi volt az, ha volt?

– Nincs. Azért nincs, legalábbis eddig nem volt, mert 2013 előtt volt egy pár év, amikor megálltam. Más érdekelt, mást csináltam. De nagyon hiányoznak azok az évek. Ezek a percek, amiket ezzel töltök, megnyugtatnak, kikapcsolnak, elvarázsolnak, elvisznek egy más világba. Hodik Mónika történésszel szoktunk beszélgetni arról, milyen jó lenne beülni egy időgépbe, és visszautazni. Megnézni, hogy azon a helyszínen mi hogyan történt, hogy nézett ki egyáltalán. Mónikának van egy játéksorozata a közösségi portálon Hol járunk? címmel. Néha megmutatja előre a képeket, hogy megbeszéljük. Ott is el tudunk veszni. Nézzük a régi képet, nézzük a Google utcaképet, hogy tényleg az utolsó szegletéig egyezzen a mai kép a régi képpel, hogy be lehessen azonosítani, hogy hol van. Ez egy érdekes, nekünk felnőtteknek, kutatóknak, megszállottaknak való játék.

– Mire a legbüszkébb ebből a tíz évből?

– A rengeteg bejegyzésre, ami született. Már elmondtam, de tényleg egymásra épülnek, egymáshoz fűzhetőek. Egyre több cikket úgy írok meg, hogy már tudok hová visszalépni, erről már írtam egy másik szemszögből, vagy egy újságíró megírta valahogy, előkerült egy újabb kép, és azokat hozzáteszem. Ez már egy nagy adathalmaz, aminek szinte minden porcikáját én gyűjtöttem, raktam össze, ebből lett ez az egész.

– Gondolkodott már azon, hogyan definiálná magát?

– Egy lelkes lokálpatrióta, akit érdekel a város múltja. Nem tartanám magam kutatónak, mert az a szint egy kicsit magasabb, és nem is akarom, hogy az én asztalom legyen. Ez csak merő lelkesedés, lokálpatriotizmus.

– Meddig fog tartani ez a lendület? Van benne még tíz év?
– Van, sőt! Számtalan lehetőséget látok még. Itt is szeretném megköszönni mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattam, hogy mindig egy kicsit hozzáadtak ehhez a dologhoz. A közös programokkal, a közös munkákkal előrevittek, előrelendítették remélem, nem csak az én kis blogomat.

– Gyarapszik a csapat, kiderült, hogy ez nem csak az ön hóbortja?

– Nem, a Dunaújváros mesél egy egyszemélyes dolog, de egyébként segítőkkel igen. Ahogy említettem, Nagyné Hodik Mónika a múzeumból, de a könyvtárból is sokat segítenek, például a szeptemberi Könyvtéren is megjelenési lehetőséget kapok, és elkészült a Legyen Tiéd Dunaújváros! című társasjáték, amiben szintén részt vehettem a kérdések összeállításában. Az nagyon jó kis feladat volt. Szoktunk szervezni játéknapokat, most már végre újra rendes nyitvatartási idő van. De vannak még itt a városban megszállottak, akik saját világukból kitörve, kikandikálva megmutatják magukat. Ezeket is szeretném jobban megmutatni.

– Nagyon sokat kutatja az elmúlt idők publikációit, miközben önmaga is publikál. Megfordult a fejében, hogy ha ötven, száz év múlva kutatják ezt az időszakot, akkor hogyan fogják emlegetni?

– Ez egy jó kérdés. Nem gondolkodtam ezen, hogy ennyire előremenjünk. Én ezeket csak összegyűjtöm. Igazából sok mindent saját kútfőből azért nem teszek hozzá.

– Ha ön akadna egy ilyenre, akkor nagyon hálás lenne, nem?

– Biztos, persze. Akkor maximum, mint forrás vagyok említhető. Remélem azért, hogy sokáig meg fog maradni ez az oldal, és abban is reménykedem, hogy nem csak én látom benne azt a sok jó dolgot! Az olvasottság szerint nem csak én.