Terv sem volt, csak a szándék: megölni Caesart mindenáron

„Te is fiam, Brutus?” 
(Caesar utolsó mondata) 
Az éves esemény a római naptárban a telihold által meghatározott 74. napra esett, és ez március 15-nek felelt meg. Ez a dátum viszont Kr. e. 44-ben új jelentőséget kapott, amikor is Julius Caesar meggyilkolása miatt március 15-e fordulópontot jelentett a római és az akkori ismert világtörténelemben. A feljegyzések szerint a szenátusban a Cassius és Brutus vezette összeesküvők huszonháromszor szúrták meg Caesart, aki nem élte túl a merényletet. Caesart ez utóbbi merénylő személye keserítette el, ugyanis Brutus a pártfogoltja, sőt, egyes pletykák szerint a fia volt. A merénylet előtt többen is figyelmeztették Caesart, hogy ne menjen be a szenátusba, mert az életére törnek, de a híres államférfi nem sokat törődött a híresztelésekkel, így egyenesen a vesztébe rohant. Érdekes, hogy a merénylőknek semmilyen tervük nem volt, hogy mi legyen Caesar halála után, két nap múlva kénytelenek voltak elmenekülni Rómából, a nyugalmat újabb polgárháború váltotta fel, az ország pedig káoszba került, aminek Octavianus – Kr. e. 29 után Augustus – katonai diktatúrája és egyeduralmi rendszere vetett véget. Tehát el lehet mondani, hogy Julius Caesar meggyilkolása polgárháborúk sorozatát indította el, ami a Római Köztársaság bukásával és a Római Birodalom születésével végződött. 

A legjelentősebb államférfi 
A válságkorszakát élő Római Köztársaságban ő tett rendet, nemcsak hadvezérként, hanem államfőként is rendkívül tehetségesnek bizonyulva, megszüntette a belpolitikai zűrzavart, reformjaival hatékonyabbá tette a közigazgatást és a gazdaságot, sőt Szoszigenész egyiptomi csillagásszal elkészített egy, az akkori használatban lévőnél pontosabb naptárat, amit róla neveztek el Julián naptárnak, ez Európában a XVII. század végéig volt érvényben, Oroszországban pedig egészen 1918-ig használtak. Az akkori Róma formálisan ugyan köztársaság volt, de valójában a tényleges hatalom Caesar kezében összpontosult, felvette az élethosszig szóló dictatori címet is, ami kiváltotta ellenfelei nemtetszését. A nép körében népszerű vezető volt, de többen úgy látták, hogy egyed­uralma a régi köztársasági rendet veszélyezteti. Caesar, az általa meghódított területek és reformjai révén, megteremtette a birodalmi Róma alapjait, amelyre a későbbi császárság is támaszkodott, talán ez is hozzájárult unokaöccsének és későbbi örökösének, Octavianusnak a felemelkedéséhez, aki később Augustus néven Róma első császára lett. 
Caesart hibái ellenére minden idők egyik legnagyobb hadvezéreként tartják számon, a kiváló stratéga egyben nagyszerű politikus is volt. Elfoglalta Galliát, majd elsőként vezetett hadjáratot Britanniába. Gallia az ókori világnak az a része volt, amelyet a kelta – latinul gall – törzsek telepítettek be. Akkori területe a mai Franciaországot, Észak-Olaszországot, Belgiumot jelenti, de Svájc, Hollandia és Németország nyugati részét is magában foglalta. 
Caesar kitűnően tudott bánni az emberekkel és a katonákkal, sikerei talán ennek köszönhetőek, nem véletlen, hogy személyét Nagy Sándoréval párosítják. 

Patrícius család gyermeke 
Kr. e. 100. július 13-án Róma Subura nevű városrészében, egy patrícius (az ókori Róma nemesi uralkodó osztályának tagjai) családba született. Apja praetor (főtisztviselő, rangban közvetlenül a consul után következik), nagynénje pedig az akkori befolyásos politikus és hadvezér, Caius Marius felesége volt. Neki volt köszönhető, hogy az ifjú Julius Caesar már korán elkötelezte magát Marius néppártja mellett, a konzervatív Sulla politikus és hadvezér ellenében, ami sok kellemetlenséget hozott a fejére. Sulla hatalomra jutása után azonban Caesar hamar bebizonyította tehetségét, így Milétosz Kr. e. 80-as ostrománál végrehajtott hőstettéért kitüntetésben részesült, így bekerült a sze­nátusba. Sulla halálát követően a sokat tanult, majd az erőgyűjtés évtizede következett, melynek végén megszerezte a quaestori tisztséget. A quaestorok az ókori Róma alacsonyabb rangú magistratusai voltak, a magistratusok pedig a legfőbb választott tisztviselőknek számítottak a köztársaság idején. Caesar tehetséges politikusnak is bizonyult, egyedül egyre növekvő adósságai jelentettek gondot számára, amelyek összefüggésben álltaknagyra törő terve­ivel. 
Egyre népszerűbb lett Rómában, de a különböző gladiátorjátékok és a sok fényűző ünnepség teljesen felemésztette vagyonát, valamint hivatali bevételeit is. 
Támogatói igyekeztek segíteni sokszor nehéz anyagi helyzetén, igaz felemás sikerrel. 

Fényes katonai sikerek 
A hispániai (a mai Portugália, Spanyolország, Andorra és Gibraltár területe) harcok idején megcsillanthatta katonai tehetségét is. 
Az igazi fordulópontot a Kr. e. 60-as esztendő hozta, amikor titokban szövetséget kötött Crassusszal és Pompeiusszal (római politikusok és hadvezérek), Caesar így elnyerte a consuli tisztséget, Crassustól pénzt, Pompeius révén pedig tekintélyt szerzett magának. Ők hozták létre az első triumvirátust (három ember szövetsége), ám a szövetség nem volt hivatalos, állami jellegű. Ezután mindhárman a Római Birodalom egy távoli tartományába vonultak, hogy különböző háborúk révén növeljék Róma területét, Pompeius Hispániában, Crassus pedig Szíriában hadakozott, Caesar pedig ekkor hódította meg Galliát, valamint hadjáratot vezetett Britanniába. Nagy Sándor óta ilyen nagyszabású háborút nem vívtak Európa területén, ezzel pedig a Rómát hosszú ideig fenyegető kelta törzsek fokozatosan betagozódtak a birodalomba. Kr. e. 56-ban a triumvirátus megújította korábbi szövetségét, ám Crassus életét vesztette a pártusok elleni csatában, így a két szövetséges eltávolodott egymástól. Caesar galliai kormányzói mandátuma végéhez közeledett, Pompeius pedig nem volt hajlandó támogatni, hogy azt további kilenc hónapig meghosszabbítsa. Caesar pályázott a conzuli tisztségre, de a törvények szerint fegyveresen nem léphetett Itália földjére, így hazatérése esetén el kellett volna bocsátania légióit, de ez esetben kiszolgáltatta volna magát ellenségeinek. 

A kocka el van vetve 
Állítólag ez volt Caesar híres mondata, amikor a XIII. légióval átlépte a Rubicon folyót, majd Kr. e. 49-től megindította a polgárháború újabb fegyveres szakaszát, fő ellenfele Pompeius Magnus ellen. A túlerő hatására a szenátus elmenekült, Caesar bevonult Rómába, majd egészen Itália déli sarkáig üldözte ellenségeit, s egy gyors katonai hadmozdulattal szétverte riválisa seregeit Hispániában és Balkán félszigeten is. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol meggyilkolták, Caesar pedig VII. Kleopátrát ültette a birodalom trónjára, tőle született egyetlen fia, Caesarion. Caesar Kr. e. 46-ban tért haza. Felvette a diktátori címet, közben folyamatos katonai győzelmeket aratott. Róma e diadalokért 4 diadalmenetet rendezett számára, ilyen megtiszteltetésben korábban egyetlen politikus vagy hadvezér sem részesült. Caesar az ünnepségeken babérkoszorút és vörös palástot viselt, akárcsak a régi királyok. Arcképével pénzt is vertek, ami szintén egyedülállónak számított, Quirinus templomában pedig szobrot állítottak tiszteletére, amelyen „győzhetetlen istennek” magasztalták fel. Egyedül a királyi koronát nem kapta meg, azt azonban éppen a meggyilkolása előtt utasította vissza. Caesar szinte minden jelentős tisztséget magához vett, egyed­uralkodóvá vált, ami sértette a köztársasági törvények elkötelezett híveit. 
Ez a politikai hibája az életébe került, összeesküvők fogadott fia, Brutus vezetésével, Kr. e. 44 márciusának idusán, 23 késszúrással meg­gyilkolták. 
Julius Caesar az ókor egyik legkiemelkedőbb alakja volt, személye tipikus példája a késői köztársaság sikeres emberének, a patrícius családból származó férfiú, aki szónoki, államférfiúi és hadvezéri képességeiben is kiemelkedő volt, ugyanakkor történetírói munkássága is említésre méltó. Kortársai közül sokan nem értették meg, hogy egy birodalmat nem a hódítások, hanem azok megtartása jelentik, mindennek ellenére Caesar volt az, aki megteremtette egy birodalom államszervezetének az alapjait. 

Felhasznált irodalom: 
Rex Warner: Julius Caesar. Gondolat Kiadó, Bp., 1969. 
Castiglione László: Az ókor nagyjai. Akadémiai Kiadó, Bp., 1984. 
Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története. Tankönyvkiadó, Bp., 1992. 
Caesar utolsó hadjáratai. Szukits Kiadó, Szeged, 1999. 
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/okor/hadvezerek/caesar.html. 
https://www.origo.hu/tudomany/20220512-julius-caesar.html.