Karácsony a Diótörő jegyében

A balett számtalan alkalommal került már feldolgozásra. Öröm a legújabb adaptációt is megtekinteni, de azt is, ahogy ez megjelenik a kis képzőművészek alkotásain. Az ötlet megvalósulásának az utóbbi változatáról Rend Izabella, az iskola rajztanára mesélt nekünk: 

– Talán valamilyen csoda folytán történt az, hogy Füsi Gyöngyinek, az egyik moderntánc tanárunknak és nekem is, körülbelül egyszerre, ugyanaz az ötlet jutott az eszünkbe, hogy a Diótörőt szeretnénk feldolgozni. Az egyik őszi értekezletünkön beszéltem arról, hogy arra gondoltam: a Cornerban most a Diótörőre fűznénk föl az egész kiállítást. Ezt követően szólt a kolléganőm, hogy ők is ezt a tematikát kívánják megvalósítani. Ekkor jött az ötlet, hogy a megnyitónk alkalmából fel is léphetnének, cserében mi pedig illusztráltuk az ő plakátjukat. 

– A Diótörőből egy kis ízelítőt télikabátban is, de be lehetett mutatni! 
– Nekem ez is nagyon tetszett és még kíváncsibban vártam a pénteki, az akkor már negyvenöt perces előadást, amire az Arany János iskolában kerül sor. 

– Óriási teljesítménynek érzem azt, hogy ilyen fiatal emberek, mint a tanítványaid, ilyen komoly darabot jelenítenek meg. 
– Valóban nagyon kicsik, hat és tizenegy év közöttiek, egy ötödikes van közöttük, a többiek alsóbb osztályokba járnak. Sokféle módszert alkalmaztunk hozzá. A mesét is felolvastam nekik, megnéztünk a balettból részleteket, és a zenéjét is eleget hallgattuk. Kielemeztük a táncosok mozgását és megpróbáltuk ábrázolni is őket. Olyat is játszottunk, hogy a zene alapján kellett kitalálni, hogy vajon melyik jelenet játszódhat a felcsendülő muzsika alatt. Ezért születhetett az említett élmények nyomán ennyiféle rajz. Nemcsak meseillusztrációt, hanem balerinákat és különböző mozdulatokat is láthatunk a képeken. Most ennek a munkának a végére értünk, amit nagyon élveztünk. Nem hiszem, hogy az inspiráció hiányától szenvednénk, tavaszig találunk újabb megvalósítandó feladatokat. 

– Passzió is volt ezeknek az élményeknek a feldolgozása? 
– Mindenképpen. És, ha az iskolánknak a különlegességeit kellene összegyűjteni, akkor én biztosan az elsők között említeném meg, hogy nálunk nagyon jól megvalósul az, amit összművészeti jellegnek, vagy a művészeti ágak közötti kapcsolatoknak nevezünk. Ezt a rajzóránál is gyakran elővesszük, mint például a balett feldolgozásánál, de egy-egy iskolai rendezvénynél is nagyon jól megvalósul. Mint például, ahogy a táncosok vendégeskedtek nálunk, vagy ahogy tavaly a gálán történt. Nagyon megható volt látni azt, hogy ennyien eljöttek megnézni bennünket. Ezt kihasználva a táncos produkció után fölkértem a megjelent alkotóinkat, hogy ők is álljanak a közönség elé! Fontosnak éreztem, hogy a rivaldafénybe kerülhessenek. Ez nagy büszkeség volt a gyermekeknek, az iskolának, de valószínűleg a szülőknek is. 

Az egész család büszke volt: a kislány a munkájára, az édesapa az ügyes gyermekére, a nagymama (talán?) a nem tévedő génekre! Az egyik alkotó ifjú hölgyet és a családját kértük egy kis beszélgetésre. Horváth Lili ugyanis az egyik legfiatalabb alkotó: 

– Elmondjam, hogy készült? Úgy, hogy először a papírra rajzoltunk, aztán lefestettük. Valójában egy kinagyított fát csináltunk, és papírból raktunk rá kivágott díszeket, amik olyanok, mintha igaziból lógnának róla. Nagyon örülök, hogy ilyen jól sikerült. Én is megismertem a Diótörőt és meg is szerettem. 

Horváth Tamás, az édesapa: 
– Nagyon örülök neki, hogy egyáltalán eljutott idáig a lányom és eljöhettünk az első kiállítására. Az édesanyjával együtt nagyon büszkék vagyunk rá. Ebben az irányban indultunk el vele és talán ez volt számára „az első mérföldkő”, amikor megmutathatta magát, és eléggé meghatározó lehet neki. Köszönjük a tanárának, aki eljuttatta idáig és lehetővé tette a bemutatkozását a nagyközönség előtt. Nagyon fontos, hogy a gyerekek nagyon szeretik őt, és a tanárnő is a tanítványait. 

Hadnagy Emilia, a nagymama hozzátette: 
– Természetesen én egy nagyon büszke nagymama vagyok, ő a legnagyobb unokám. Hasonló koromban szerintem nem voltam ennyire tehetséges, mint a Lili, de mivel óvónőként dolgoztam, talán azért valami tőlem is átöröklődött az unokámra. Természetesen én is figyelem, hogy merre halad a tanulmányaiban. Amikor együtt vagyunk sokat kézműveskedünk, szívesen alkot. Nem erőszakoskodok vele, hogy csinálja és ha ott van a lehetőség és él vele, az egy nagyon szerencsés dolog. 

– Mikortól mondhatjuk egy gyermek munkájára, hogy az már alkotás? 
– Szerintem már egészen kis korától megfigyelhető, hogy szeret-e nekiülni egy ilyen tevékenységhez és megvan-e a kitartása hozzá? Mindig az életkorához mérjük a munkáját, és ezért a sikeresebbekre elég korán kimondhatjuk, hogy azok már alkotások.