Beszélgetés Kiss Péterrel, aki harmonikajátékával elvarázsolja a közönséget

– Tavaly már egyre jobban kinyílt a világ, így jöttek a fellépési lehetőségek. Utazni is lehetett, ezért Olaszországban meg tudtam megnézni egy-két helyet. 

– Mi a kedvenc? 

– Húha! Olyan sok helyen nem voltam, de mondhatnám Firenzét, viszont nekem talán Pisa jobban tetszett. Olyan, mint Firenze, csak kicsiben. Tehát nincs annyi turista, és varázsa van. Nincs mindenhol tömeg, el lehet kerülni a tumultust. Délen még olyan sokat nem jártam, Róma után még nem jutottam el. 

– Van már benyomásod az olasz mentalitásról? 

– Igen. Az ismert, hogy lazábbak. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor az egyszerűséget mondanám, bár bizonyos szempontból bonyolultak. Ha megnézzük az olasz konyhát, nem az a bonyolult, hogy meg kell megfőzni a tésztát, mert az természetes. Egyszerű összetevők vannak, csak az nem mindegy, hogy azt hogyan csinálod meg. És valahogy ez rávetíthető szerintem az életükre is. Nagyon lazák, nem sietik el a dolgokat. Viszont nekem kellett egy kicsi lazulás az életemben. Nem aggódom annyira túl a dolgokat. Engem nagyon megformált ez az egész. Zenei felfogásban is. Az olasz zenei oktatásban nagyobb hangsúlyt fektetnek a hangoknak a szépségére. Nem az van, hogy minél gyorsabban tud játszani, akkor az a profi. Ez is nagyon sokat alakított, mert sokkal jobban odafigyelek a hangokra, minden apró részletre, hogy összességében legyen szép.  

– De ettől jobban is érzed magad? 

– A mostani fejemmel látom, hogy anno mi volt. Egy kicsit stresszesebb is voltam, mindenhova oda akartam érni, mindennek meg akartam felelni, mindenhol ott akartam lenni. Most is megvan ez még természetesen, és ugyanúgy mindent, amit lehet, azt mindenhol, ahol lehet… Éppen ezért, hogy látom, anno mennyire stresszes voltam a dolgok miatt, most látom, hogy így sokkal nyugodtabb. Ahogy igyekszem építeni a karrieremet, vagy a nevemet, abban igyekszem minél precízebb lenni. Mindent megcsinálok ugyanúgy, csak nem stresszelem magam annyira. Így jobban tudom tartalékolni az energiát, és így még koncentráltabban, még precízebben tudom csinálni. 

– Mennyiben mások az olasz mestereid, mint Juhos Melinda volt itt? Miben mások? 

– Azt fogom mondani, hogy mi közös az eddigi három harmonikatanáromban. Kéméndi Tamás, Juhos Melinda és Ivano Battiston kicsit több, mint egy egyszerű tanár. Ahogy Juhos Melinda tanárnő is minden növendékét úgy dédelgeti, mintha második anyukájuk lenne, ugyanúgy igaz az a másik két tanáromra is. Szerintem, ha a lélek nincs rendben a zenészeknél – de igazából bárkinél –, nem lehet úgy előrehaladni, bármennyire ügyes, szorgalmas, bármennyit gyakorol az ember. Ezért igyekeznek odafigyelni a diákjaik a lelkivilágára. 

– Te bátor vagy? Mert ahhoz szerintem kell némi bátorság, hogy az ember levelet írjon Rákász Gergelynek, hogy hahó, itt vagyok. 

– Rákász Gergely orgonaművésszel való kapcsolatom úgy kezdődött, hogy egy e-mailt kellett neki írni. De hát ezt az e-mailt meg kell írni, küldeni kell egy videót. Kell egy elhatározás. Na, ez bennem nagyon nem volt meg. Édesanyám volt az, aki tologatott, én nem hittem, hogy engem választanának ki. Most már bátrabb vagyok, mint mondjuk egy éve, mert pont nagyjából egy éve küldtem el az e-mailt, ami nagyon meghatározó volt, mert azután láttam meg, hogy bátornak kell lenni, és néha meg kell mozdulni, hogy valami történjen. 

– Mit hozott az életedbe ez az együttműködés? 

– A Rákász Gergely Alapítvány támogatott fiatalja vagyok. Ez nem pénzügyi támogatást jelent, itt arról van szó, hogy lehetőséget kapunk, az alapítvány nekünk színpadot teremt. Rákász Gergely koncertjein bemutatkozhatunk, minőségi koncerteken, nagy közönség előtt. Nagyon szépen beszél rólunk, mutat be minket. De úgy is lehetőséget kapunk, hogy augusztusban voltunk például Erdélyben egy hatnapos turnén, hat önálló koncerttel. Nekem még ennél is többet adott: a vele való beszélgetés során megtanulom, hogy kell beszélni a közönséghez, hogy kell egy műsort összeállítani, menedzselni. Ilyen dolgokat is tanulok tőle. Így lett hivatalos Facebook-oldalam is, ő lökdösött, nagyon sokat köszönhetek neki. Tényleg egy igazi ismert, nagy művészről beszélünk, aki azért elég sok mindent megélt, és sok mindenben próbál segíteni. Olyan szempontból is, hogy ő mit csinált volna másképpen. Ő nem is tanár, inkább talán egy mentor. 

– Erdélyben milyen élményeitek voltak? 

– Kászonaltízben volt az, hogy olyan gyerekek ültek a padsorok között, akik még nem láttak harmonikát se élőben, se képen. Nem tudták, hogy mi ez, nem tudták, hogy szól a hangszer. Utána oda is jöttek kipróbálni. És ez akkora élmény, megmutatni egy ilyen hangszert. Egyrészt hihetetlen, hogy olyan helyekre visszük el így a zenét, ahol talán sose hallottak még ilyet. Hihetetlen élmény volt. 

– Volt egy fogadalmad, hogy minden évben legalább egyszer egy koncertet a szülőfaludban adsz. 

– Baracson nőttem fel, és rengeteg lehetőséget kaptam. Amikor elhatároztam, hogy szeretnék koncertet tartani a szülőfalumban is, úgy gondoltam, szeretnék kicsit visszaadni, amennyit tudok, és ezáltal még több kulturális programot bevinni az életükbe. Abszolút megéri és abszolút jó ötletnek tartom! Egészen más otthon játszani. Azért az emberen van egy plusz teher a hazai pályán, van egy elvárás minden évben. Olyanok ülnek a közönség soraiban, akiket majdnem mind ismerek, láttak is felnőni, volt tanáraim is ülnek a padsorokban. És ahogy utána a gratulációkat kapom… Az egészen felbecsülhetetlen. Otthon egészen máshogy ítélnek meg. Ezért egy baracsi koncertnél jobban izgulok, jobban is el is fáradok a végére, de abszolút megéri, talán ezt is várom a legjobban. 

– Nem szakadtál el Pécstől, sokat vagy ott. A harmonikafesztivál mellett ott is felléptél már egy cukrászdai közegben. 

– Pécsett töltött évek meghatározóak voltak nekem, talán a legjobbak is, hiszen ott kerültem bele egy zenei közösségbe, ahol mindenki komolyan gondolja a zenei pályát. Pécs nekem sokat adott fellépésekben, szakmai tapasztalatokban is. Magát a várost is nagyon szeretem, éppen ezért szeretek visszatérni. Ebben volt tanárom, Kéméndi Tamás is nagy segítség, aki a mai napig hív, ha úgy alakul, mert tényleg nagyon jó harmonikás közösség van ott. 

– A klasszikus zene népszerűsítésében is nagy szerepet vállaltál… 

– A harmonika a köztudatban nem a klasszikus zenével párosul. A pécsi fesztivál is jó lehetőség, hogy megmutathassuk, ennek a hangszernek sok oldala van, nem csak a könnyűzenei és a mulatós. Nagy lehetőséget kaptam, a harmonikafesztiválon belül egy program létrehozását bízták rám, így egy klasszikus zenei koncertet szerveztünk, hogy a harmonika egy különleges oldalát megmutassuk. 

– A gálakoncerten Orosz Zoltán harmonikaművésszel is felléphettél. 

– Az fantasztikus élmény volt. Azon a koncerten játszottam szólóban is, és ezért külön öltözőm volt. Ráadásul azon a rövid folyosószakaszon, ahol Orosz Zoltánnak is. Nagyon furcsa, de jó érzés volt látni kiírva a nevem az ajtóra, ahol az övé is volt. A rendezvény plakátján is a nagyzenekar mellett az ő képe volt kiemelve, és az enyém. Egy plakátra kerülni egy ekkora művésszel, nem hétköznapi dolog. 

– Kezded már elhinni, hogy ott van a helyed? Hogy éled meg ezt? 

– Mindenképpen látom a fejlődést. Kicsit, ahogy mondtam, nyugodtabb is lettem. Talán maximalista nem vagyok, de soha nem elégszem meg azzal, ami van. Szeretnék még többet fejlődni. A zenei pálya azt gondolom, olyan, hogy az ember sose áll meg, mindig fejlődik. Azt hiszem, jó úton haladok, de még nem vagyok ott, ahol szeretnék lenni. De talán kicsit már kezdem elhinni. Amíg egyetemen tanulok, igyekszem minél több tudást szerezni – persze utána is –, de most volt egy ilyen időszakom, amikor nagyon sok fellépést vállaltam, és elfeledkeztem arról, hogy még tanulok, nem köthetem le teljesen magam. Most megálljt parancsoltam magamnak, és eléggé az egyetemre koncentrálok. Amikor kikerül az egyetemről az ember, az eléggé nagy fordulópont, saját lábára kell állni. Akkor már kevesebb lehetőség lesz tanulni, tovább fejlődni. Visszatérve a plakátra, én igyekszem minél szerényebb maradni. A zenei pályához sok alázat kell. Rákász Gergellyel is beszélgettünk erről, hogy talán egy kicsit alulbecsülöm magam. 

– A Zenélő cukrászdában miért vállaltál szerepet? 

– Éppen a Hírlapban olvastam róla, hogy lesz a koncertsorozat, és megörültem, hogy valami jó dolog indul el. Láttam, hogy a zeneiskolások játszanak a tanáraikkal, amit jó kezdeményezésnek tartok, mert a zene kikerül a koncerttermek közegéből, és olyan emberekhez is eljut, akik egyébként nem mennének el hangversenyre. Már vágytam egy ilyenre, Pécsett évekkel ezelőtt is voltak kávéházi koncertek. Ugyan nem akartam a zeneiskolásoktól elvenni a lehetőséget, de azt gondoltam, egy jó lehetőség, és megkerestem a Jakó cukrászda tulajdonosát, hogy ha van mód rá, én is fellépnék ebben a sorozatban, ő pedig igent mondott. Szerdán Firenzében volt egy koncertem, másnap utaztam, és pénteken már Dunaújvárosban léptem fel, vasárnap pedig két alkalommal is Rákász Gergely vendégeként állok közönség elé. A tervek szerint először vele közösen játszunk egy Bach korált, utána pedig szólóban játszhatok egyet. De volt már olyan koncert, ahol kihívás elé állított, mert a ráadásban is kellett játszanom, de a nyári fellépéseken volt olyan, hogy egyet játszottunk együtt, aztán hármat én szólóban. Meglátjuk, itt hogyan alakul! Biztos nagyon fogok izgulni, de roppant megtisztelő, hogy a szülőfalum közelében is megmutathatom magam. 

– Melyik hozott többet a karriered alakulásában, a fejlődésedben, az, hogy beneveztél a Virtuózokba, vagy az, hogy jelentkeztél Rákász Gergelynél? 

– Amikor a tehetségkutatóban voltam négy éve, akkor sokkal fiatalabb voltam. Ott leginkább a játékon volt a hangsúly, hogy hogyan játszunk, viszont Gergellyel a közös munka sokkal többről szól, mint hogy csak játszunk, rengeteg kulisszatitkot megtudhatok. Így nem lehet kijelenteni, melyik adott többet. Mindkettő adott, csak máshogy. 

– Hamarosan végzel az alapszakon az egyetemen. Hogy lesz tovább? 

– Nem biztos, hogy Firenzében maradok. Nem azért, mert nem lenne jó a tanárom, de nemsokára nyugdíjba megy, nem biztos, hogy továbbra is tanítana. Egyébként is, jó, ha minél több tanártól tanul az ember, többféle szemléletet lát. Gondolkozom a váltáson. Jelenlegi tanárom, Ivano Battiston a klasszikus zenében a csúcs. Olaszországban máshol, másnál nem érdemes harmonikán tanulni. Egy új nyelvet most nem szeretnék megtanulni, inkább kicsit más irányban gondolkozom. Nem hagynám el a klasszikus zenét, de érdekelne más is, főként a jazz. Olaszországban lenne lehetőség jazz-harmonikát is tanulni Róma mellett. Ezen nagyon gondolkodom, hogy minél több műfajban otthon legyek. De még bármi lehet. 

– Ahogy ismerlek, előre tervezel. Ha végeztél, hogyan folytatod? 

– Szóba került, hogy Olaszországban maradok, de az embernek csak hazahúz a szíve. Majdnem biztosan merem állítani, hogy hazajövök a tanulmányaim után. Az a zenei iskola, amit az én tanárom képvisel, az egészen különleges, szeretném ezt hazahozni. Először csak alapfokon, de elkezdenék tanítani, és mellette tovább építeni a karrieremet. Az igazi álom az lenne, ha egyetemen taníthatnék. 

– A karácsony családi körben telik majd? 

– A családnak eléggé sokszínű a zenei ízlése, de megtaláljuk a közös hangot ebben is. Ha összeülünk egy kártyázásra és zenét hallgatunk, megvannak azok a számok, amiket szívesen hallgatunk mindannyian. Összetartó, nagyon támogató családom van. Sokat köszönhetek nekik, rengeteget segítenek. Ilyen nagy távolságból nehéz, de ez sem akadály. 

– Elő kell venned a hangszert az ünnepen? 

– Régen igen, ami egészen addig elment, hogy a testvéremmel közösen csináltunk szenteste egy koncertet. Volt, hogy én játszottam egy Bach prelúdiumot, utána a testvérem egy Pink Floyd-számot – elég változatos volt. Szívesen előveszem otthon is a hangszert.