Interjú

2022.10.01. 11:30

Kerekes Éva nem tervez soha

Kerekes Éva először vesz részt a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza saját produkciójában Dunaújvárosban, Barta Lajos: Szerelem című előadásának egyik főszerepében. A Jászai Mari-díjas, érdemes művésszel a próbaidőszak végén beszélgettünk szerepéről, gondolkodásáról, a világ dolgairól.

Balla Tibor

Kerekes Éva szakmailag és emberileg is biztonságban érezte magát a Bartókban

Fotós: Laczkó Izabella

– Ha valaki Kaposváron születik, az determinálja, hogy színész legyen? 
– Szerintem nem. 
 

– Akkor hogyan alakult így? Mi adta az első, nagy lökést? 
– Szerintem ez inkább egy, az anyai ágról jövő vonal volt. Nagypapámnál kezdődött, és generációkon keresztül ment a keresése ennek a színpadi varázslatnak, az abban való feloldódásnak, vagy az ottlétnek. Igazából nálam találkozott ez a valósággal, nálam ért össze ez a csomag. 
 

– Miben nyilvánult meg a családban ez a színházi útkeresés? 
– Nagypapám még a Rákosi Szidihez járt színiiskolába, akadémiára, de aztán végül is neki nem teljesült be az álma, mert akkor az akadémia egy fizetős hely volt, és nem nagyon tudták őt támogatni. Anyukám húga is felvételizett, nővérem is, és engem vettek fel. De mindenki nagyon szerette a színházat, a művészeteket. Az, hogy éppen Kaposvárra születtem, és akkor ott, gimnazista koromban volt a legaktívabb, a legimpulzívabb az a korszak… Nyilván nem véletlen. 
 

– Ilyennek képzelte a szakmát, a pályát? 
– Nem képzeltem semmilyennek. Énnekem ez egy létezés, ez egy hely, ahová van egy bejárásom. 
 

– Most már. De akkor? 
– Valahogy mindig is volt. Azt hiszem, hogy ez egy olyan létezés, ahol én meg tudtam teremteni a képzeletemet. Igen, ez a képzeletemnek a terephelye. Ez egy olyan hely, ahol azt hiszem, hogy… Az ember konkrétan azt a helyet nem képzeli el, hanem tulajdonképpen megteremti maga körül, és akkor belelép. 
 

– Ez a teremtő képzelet a privát életében is megvan? 
– Az az enyém, az én vagyok, igen. Nem választom külön a kettőt. 
 

– Nem erre gondoltam… 
– Hogy tudok-e teremteni? Szerintem mindenki tud. Nyilván hit kérdése is. Meg az a belső összhang. Hogy ne feltétlen gondoljam azt, hogy az én kezemben van az irányítás. Döntések vannak a kezemben, vágyak, kívánalmak, de hogy honnan jön a fő vezetés, az nem az én kezemben van. 
 

– Harmóniában, egyensúlyban van önmagával? 
– Igen. 
 

– Mindig így volt? 
– Nem. 
 

– Mi tudja kizökkenteni? 
– Hogyha nem merek szembenézni a félelmeimmel. Mert akkor elkezdek valamit kerülgetni, vagy menekülni. De hogyha belemegyek, akkor egyrészt az az egyetlen út, különben csak tolom az időt, vagy újra visszajön. A kulcs itt van. 
 

– Sok idő kellett ahhoz, hogy eljusson idáig, hogy szembe tudjon nézni a félelmeivel? 
– Azt kellett megtudnom, hogy mi az, amivel nem merek szembenézni. Addig, amíg nem tudok róla, addig nincs mivel szembenéznem. 
 

– Nevesíteni kell? 
– Annyiban, amennyiben ehhez jön egy szándék, vagy egy vágy, vagy egy megkerülhetetlenség. Amíg tudom, hogy van valami, csak nem tudom, hogy mi az, de meg szeretném tudni, meg kell tudnom, szinte ez ilyen kényszerszerű, akkor be lehet lépni egy valósabb helyre, kevesebb illúzióval. Minél többet elenged az ember azokból, amiről azt gondolja, hogy ő hoz létre, annál szabadabb lesz. Nincs félelem. Az egyetlen dolog, amitől félni kell, az a félelem. 
 

– Egy színész rengeteg élethelyzetet megélhet a szerepekben. Van még olyan, amiben nem merült el eddig? 
– Nem tudom ezt így. Nem tudom, mert igazából minden helyzetet olyan lehetőségnek érzek, minthogyha új lenne, mert már másképpen nézek rá. Ezért olyan újnak tűnik. Egy szerelem sem tud ugyanolyan lenni. Igazából mindig ugyanazt kerestem, csak más szinten. Nem tudom, van-e olyan, ami… Amit vágynék eljátszani? Sose választottam. Lehet, hogy azért nem tudok erre egyenesen ráugrani, mert soha nem képzeltem el, hogy mit szeretnék játszani. Nem én választottam. Valahogy mindig olyan nagyon egyben van nekem az, ahogy a szerep megtalál. Soha nem megyek elébe, nem volt szerepálmom. Jön magától. Nem úgy teszek érte, hogy utána, vagy elébe megyek, hanem haladok. Hogy nem állok meg. 
 

– Nem is tervez soha? 
– Nem. 
 

– Ezért? 
– Nincs oka. Nem tervezek. Nem így működök. Nincs se letiltva, se engedélyezve, nem így működök. 
 

– Ebben a színházban kétszer is ugyanolyan apropóból mutatkozott be mostanában, kétféle házastársi kapcsolatban. Honnan merít, hogy merőben más legyen? 
– Más a darab, más a helyzet. Nem kitalálom. Egyszerűen beleengedem azt, ami ott van. A környezetből ami jön, ami belőlem jön . Más az írás, más a körülmény, máshogy kapcsolódom mindegyik szerephez, más részemmel. Megtalálom benne – általában viszonylag hamar –, hogy hol tudok kapcsolódni vele, és akkor az csak úgy megy. Tulajdonképpen csak engedni kell. 
 

– Szalayné figurájában mi az ön számára a legfontosabb? 
– Hogy hol van az együttérzés határa. Az, hogy hozzád közelálló emberek, akikért felelősséggel tartozol, és az életének elindítása valamennyire kísérése szülői feladat. Hol van annak a határa, és hol az én felelősségem. Az együttérzés és a másik lényének az elfogadása és elengedése… Annak milyen tanulságai vannak mindkét oldalra. Elsősorban az együttérzés. A lelki mágnesem ez, így tudok elsősorban tapadni ehhez a szerephez. 
 

– Eddig még nem játszott Dunaújvárosban. Miért? 
– Nem merült fel olyan helyzet. Csadi Zolival dolgoztunk egyszer együtt. Volt egy Radnóti-est, amit ketten csináltunk. Zoli állította össze az anyagot, ő találta ki. Akkor egyszer voltam itt, onnan van az ismeretségünk, és gondolom, hogy eszébe jutottam. Addig nem volt itt az ideje, gondolom. 
 

– A társulati lét biztonságot ad önnek? 
– Nem a társulat adja a biztonságot, hanem az, ahol otthon tudom érezni magam. De nem mondanám azt, hogy a társulat. Hanem olyan közeg ad biztonságot, ahol azt érzem, hogy rám nagyon nagy szükség van. Azt muszáj éreznem. 
 

– Van olyan, hogy nem? 
– Van. Van, de az nem baj. Akkor máshol van szükség rám. Csak azt kell életben tartani, hogy ne legyen afelé egy elvárásom, hogy miért nem. Ha nem, akkor mást kíván az élet. Változik. 
 

– Most ide a szélrózsa minden irányából érkeztek színészek, mindenki más mentalitást képvisel. Ezt hogyan élte meg? 
– Nem érzem a mentalitásbeli különbséget. Tényleg nem. Mindannyian emberek vagyunk. A színházi etika, vagy a játékszabályaink nem különböznek. Az, hogy más életkörülmények közül jönnek, más kultúrából, az azért nem egy akkora különbség. Maga a színdarab, amiben találkozunk… Mindenki ugyanazzal a cipővel lép be a küszöbön. A próbák hangvétele, légtere kifejezetten nyugalmas, békés, szeretetteljes. Levegős. Lehet gondolkozni, engedni mindazt, ami a témához kapcsolódó érzelem, hadd jöjjön. Úgy látom, hogy az összes szereplő egy akkora buborékot kapott a rendezőtől lehetőségként, amit megtölthetünk. Valahogy így képzelem, minthogyha sok kis bolygó – szám szerint heten – kering a megadott irányvonalon. Azt hiszem, hogy ismerősök vagyunk egymásnak, legalábbis nem vagyunk idegenek. Emiatt a szeretetteljes légkör miatt én feltétlenül biztonságban érzem magam alkotói szempontból és emberileg is. Nagyon vágytam rá, nagyon régóta, vagy talán mindig is, hogy nyitva legyek, és beengedjek olyan találkozásokat, új kihívásokat, amik nem feltétlen a kényelemről szólnak, hanem arról, hogy hogy tudunk hatni egymásra. Ha az élet ad egy ilyen lehetőséget, és nem én kaparom ki magamnak, nem én hajkurászom, akkor az mindig ad valami komoly létjogosultságot arra, hogy ezzel nekem találkoznom kell. Én inkább azt emelném ki, ami feltétlenül jó az ilyen elmozdulásokban, hogy ezekben a találkozásokban mindig van valami mágnesszerű, amitől lehet rögtön érezni, hogy ezt az ember kapja, és nem megszerzi, csinálja. Én ezeket keresem. De mindig beigazolódik, hogy amit kapok, abban mindig ajándék van. Így tudok működni jól. 
 

– Az ajándékért nem jár viszonzás. Mit ad ön ebbe? 
– Mindent. Ez nem egy cserekereskedelem. Ezek találkozások, amiben az ember nem mérlegel. Ez egy munka, egy közös lehetőség arra, hogy találkozzunk. 
 

– Az ön számára szerethető ez a darab? 
– Nagyon. Szerethető. Szerethetőek az emberek, szerethetőek az élethelyzetek, amikbe keverednek. Rengeteg együttérzés és egymás felé fordulás van benne. Vágyak. Alapérzetek. De nagyon működik közöttünk valami. Az egész csapatban. 
 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában