Felszabadító együttrezgés

Ő úgy érezte, hogy zenésztársaival sokkal tartalmasabb műsort tudna összeállítani, így megkereste azokat a muzsikusokat, akikkel már szerepelt valahol együtt. Így került a képbe Beke Beáta, Kurina Laura, Péter Kata és Pocsai Mária. Egészen eddig a pillanatig ők így együtt még soha, sehol nem léptek közönség elé. Így aztán az „Öt hang – öt hangszer” címmel összeállt műsor meglehetősen sokféle stíluselemet vonultatott fel, még szóló cselló-, illetve gitárdarab és kórusbetétek is szerepeltek benne 2011. július 24-én. 

A koncertre a mostoha időjárási viszonyok ellenére is szép számú közönség volt kíváncsi, az óriási zuhé elől a Bartók nagytermébe zsúfolódott érdeklődők látványa alaposan meglepte őket. Műsoruk igencsak nagy sikert aratott. Bár az öt hölgy együttműködése csak egyszeri, alkalmi formációnak indult, ezt követően sorra kapták a meghívásokat városi és egyéb rendezvényekre, kiállításmegnyitókra. Végül a sajtó és a közönség visszajelzéseit nagy nehezen elhitték, és együtt maradt a társaság. 
Arra mindannyian másként emlékeznek, hogyan történt a névadás, de abban egyetértenek, hogy nagyon sokat gondolkodtak rajta. Volt olyan is, ami egyszerűen csak rájuk ragadt. Ilyen volt az is, hogy úgy alakult, ketten feketébe, egy-egy tag pedig pirosba, fehérbe, és zöldbe öltözött az első koncerten. Egyikük vendége, barátja elnevezte őket „kétcsík magyarnak”, azóta is szokták magukat így emlegetni. De persze leginkább az ötös szám körül forgott a fantáziájuk, így lett végül Quintia. 

Bár nagyon sokféle logóterv készült ehhez a névhez, a formációnak a mai napig nincs sem logója, sem lemezen rögzített hangfelvétele. Ide kívánkozik zárójelben a szerző döbbenete ennél a pontnál, hiszen az az igényesség, minőség, alázat és muzikalitás, amit ez a női ötös képvisel, ennél messze-messze többre predesztinálná őket. Mondjuk, hogy nagy léptekkel lépjék át városunk határát, és kényszerítsék a lábuk elé az egész ország zeneszerető közönségét. Jelzem, nem vagyok egyedül ezzel az állásponttal, méghozzá nem kevésbé hozzáértő szakember elismerését bírják, mint Miklósa Erika operaénekesét, aki egyébiránt a Partitúra című televíziós műsorban be is mutatta őket, amiben egy helyi segítőjük, Horváth Tamás súgása nagyban segítette. A zenekar látványelemei, arculata hamar szakértő kezek közé kerültek, minden ezzel kapcsolatos teendőt Molnár Gábor fog össze. Pocsai Mária úgy emlékszik vissza a kezdeti időkre, hogy még nagyon kezdő hangszeres játékos volt, éppen csak pár éve kezdett el citerán tanulni, addig nem volt még nyilvános fellépése ezzel a tradicionális magyar hangszerrel. Akkor tényleg csak öt hangszer volt, amivel előállhattak, ami az idők folyamán jócskán bővült. Egy bizonyos, a stílusukat, a hangzásvilágukat nagyban meghatározza a hangszerkészlet, amivel rendelkeznek, amivel operálni tudnak. 
 

Ha szóba kerül ez a több mint egy évtized, úgy tekintenek rá, hogy lényegében észre sem vették, legfeljebb abból, hogy a gyerekeik a kezdéskor még kicsik voltak, ma pedig már nagyok. Persze voltak hullámvölgyek is, de Németh Irma agilitása mindig kimozdította őket az átmeneti kátyúból, hogy vasárnap összejöjjenek az egyetem kollégiumában próbálni. Annak viszont, hogy ennyi idő után is együtt vannak, egy elképesztően erős kohéziós erő a magyarázata, ami köztük működik. Nem hagynak senkit sem kipotyogni, sem magára, és semmit sem hagynak kibe­szé­letlenül. Ma már talán kissé furcsa kijelenteni, de szeretik egymást. És persze ott van a legfontosabb, amikor elkezdenek játszani, az nekik is jó, élvezik a muzsikálást. Ezzel persze nem mondok újat, ezt a közönség is pontosan tudja, vagy legalábbis érzi. Ahogy Miklósa Erika fogalmazott: együtt rezegnek. Tíz év alatt rengeteg élmény összegyűlt, mindenki másra emlékszik kiemelkedőként, de egyben egyetértenek, minden koncert jó érzéssel tölti el őket. Amikor ők élvezik a zenélést, akkor ez az érzés eljut a közönséghez, majd vissza is kapják tőlük ezt. Beke Beáta mindemellett egy érdekes vetületet fogalmazott meg: 
– Én nem hiszek ebben az együtt rezgésben. Azt gondolom, ha valamit sokat gyakorlok, a kezemben van, kontroll alatt van, akkor az jól sikerül. Viszont vannak dolgok, amik nincsenek kontroll alatt, rá van bízva a történésekre a koncerten. Nem improvizálunk, de ráülünk ezekre a rezgésekre, amikben én nem hiszek. Így aztán ott vagyok, és rezgek velük, pedig nem hiszek benne. Ez egy nagy élmény. Engem nagyon sokszor felszabadított már az együtt zenélés. A Quintiával sokkal szabadabban muzsikálok, mint akár szólóban. Nagyon hálás vagyok a lányoknak, hogy ezt meg tudtam élni. Sokat gondolkodtam, hogy vajon rendben van-e, hogy ötven pluszos nők kiállnak a színpadra, és a szerelemről énekelnek. Hogy hogyan lesz ez hiteles. Aztán eszembe jut Are­tha Franklin. 
De hogyan is készülnek a jellegzetes quintiás, folk- és világzenei alapokon nyugvó zeneszámok? Talán maguk sem tudják, hogy az az ötvennél is több szám hogyan is jött a világra, köztük a saját, ismétlődő kedvenceikkel. Mint például Beke Beáta szerzeménye, az Érzés. Amikor az először megszólalt, mindannyian elérzékenyültek. Mindenki hozzáteszi a magáét a felvetődő ötlethez. Aztán szépen lassan, a próbák folyamán formálódik, épül a végleges formájára. Már ha van végleges forma egyáltalán, hiszen mint egy élő szövet, állandóan gyarapodik a közönség örömére. Ennek eredményéről könnyedén meggyőződhet bárki szeptember 4-én 17 órakor a Bartókban, a tízéves jubileumot ünneplő szűk másfél órás koncerten. 

Molnár J. Gábor ajánlójában így fogalmaz: „Bátor ez az öt nő, mert így kiadni magukat veszélyes – és ez a titok egy másik nézete. Nem számolgatnak, nem manipulálnak, nem ígérnek örök fiatalságot, még csak felhőtlen boldogságot sem. Egyszerűen őszintén reflektálnak a világra úgy, hogy nem igazodnak sem időbeli, sem térbeli korlátokhoz. Annak a kulturális alapnak, amelyen biztonságban érzik magukat, magától értetődően a magyar népdalok képezik az egyik sarokpontját. De nem állnak meg itt. Hallhatók román, zsidó, egyiptomi, angolszász és még ki tudja hányféle nép különböző időpontokban keletkezett dalai áthangszerelve úgy, hogy érezzük, ez most szól, rólunk szól.”