Castro lemondása: átadta az állam vezetését Raúl Castrónak

Mindenki azt várta, hogy ezután Kuba életében jelentős változások történnek. Történelmi fordulatot hozott, hogy 2015-ben helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat Havanna és Washington között, majd 2016 márciusban, 90 év óta először – Obama személyében – amerikai elnök látogatott a karibi szigetországba. A gazdasági nyitást viszont nem követte politikai fordulat Havannában. 
Fidel Castrót hívei istenítették és forradalmárnak tartották, a nyugati világ szemében mégis egy gyűlölt diktátor volt. Közel ötven évig biztos kézzel irányította Kubát, majd miután egészsége megromlott, lemondott az államtanács elnöki posztjáról öccse javára. 2016. november 25-én távozott az élők sorából, a San­ta Ifigenia temetőben temették el Santiago de Cubában. Végrendeletében megtiltotta, hogy utcákat, szervezeteket nevezzenek el róla, vagy szobrokat állítsanak fel emlékére. 

Castro teljhatalmú vetetőként meghirdette évtizedekig élő jelszavát, „szocializmus vagy halál.” A kubai vezetőt korántsem a kommunizmus iránti hűsége, hanem Amerika-ellenessége vezérelte. Egyedül ő volt képes rá, hogy a nyugati, modern világgal párhuzamosan biztos kézzel életben tartsa hazájában a kommunizmust, miközben a Szovjetuniónak ez csak a ’80-as évek végéig sikerült. Ellenfelei várták, hogy uralma meginogjon, de Castro olyan szilárd rendszert épített ki Kubában, amit annak ellenére sem lehetett megdönteni, hogy az országban nagy volt a szegénység és az ipari elmaradottság, a későbbi nemzetközi elszigeteltségről nem is beszélve. 
Fidel Castro az amerikaiak legnagyobb ellenlábasában, a Szovjetunióban látta meg rendszerének jövőjét. Moszkva támogatását kérte, a szovjetek pedig rakétákat telepítettek Kubába. Az akció olyan ellentétet szült a két szuperhatalom között, ami atomháborúval fenyegetett. Az egyre feszülő konfliktust végül Castro oldotta meg, 1962 őszén Kuba elkötelezte magát a Szovjetunió mellett és kommunista ideológiát hirdetett, ezzel pedig kezdetét vette közel ötven évig tartó szilárd uralma. 
 

Kevésbé ismert tények Castro életéből 
A kommunista diktátornak már a születési ideje is vitatott. Egyesek szerint 1926, mások szerint viszont 1927. augusztus 13-án látott napvilágot spanyol bevándorló apa és szolgálólány gyermekeként egy Mayirí-közeli cukornádültetvényen. Édesapja, Ángel Castro y Argiz kemény munka árán vált sikeres cukornádtermesztővé, és egy neki dolgozó szolgálólánnyal – Lina Ruz González – folytatott kapcsolatot, amelyből hét gyermek, köztük Fidel és Raúl is születtek. Fidel Castro gyermekkorában tehetséges diák hírében állt és rajongott a sport iránt. Temperamentuma, nyers, de határozott modora végett osztálytársai csak „Az őrült” néven szólították. Fidel már diákéveiben megvillantotta politikai tehetségét, sokszor részt vett a fiatalok politikai harcaiban, ezekben az években kezdett kialakulni a világnézete, amely a későbbi kommunista állam diktátorává emelte. Miután hatalomra került mindent elkövetett, hogy pozícióját megerősítse, így a kubai rakétaválság idején még volt német tiszteket is felkutatott, és egyes állítások szerint hatalmas fizetést ajánlott fel nekik, hogy egy ütőképes kubai hadsereget hozzanak létre. Nem tudni, hogy terve sikerült-e, de egy biztos: erről az akkori szocialista sajtó mélyen hallgatott. Castro nagy szónok volt, beszédeit képes volt hosszú órákig elnyújtani, ezeket az állami rádió és a televízió kénytelen volt megszakítás nélkül közvetíteni. Még a Guinness Rekordok könyvébe is bekerült az 1960. szeptember 26-án az ENSZ-ben tartott négy és fél órás beszéde, amelyben folyamatosan bírálta az USA-t. 
 

Jézus, a kommunista 
Egyik beszédében azt hangoztatta, hogy Jézus Krisztus kommunista volt. Szó szerint ezt mondta 1975-ben: „Mindig is nagy csodálója voltam Jézus Krisztusnak, mert ő volt az első kommunista: megsokszorozta a kenyeret és a halat, mi is ezt akarjuk tenni”. 
Hosszú, dús szakálla szinte egyenesen szimbólumává vált, egyszer azt mondta, hogy nem hajlandó időt pocsékolni a borotválkozásra, mert – ahogy azt egyszer kiszámolta – az napi 15 percet venne igénybe, ami évente 5 ezer percnyi hasznos időtől fosztaná meg. Fidel Castro ehelyett inkább a hobbijaival foglakozott, szigonyhalászott, főzött és búvárkodott. 
Elképesztő teherbírása volt, általában hajnali 3-4 óra körül hajtotta álomra a fejét, szándékosan éjszaka fogadta a diplomatákat, mert azt hitte, így könnyen fölül kerekedhet fáradt tárgyalópartnerein. Ágyához ragaszkodott, bárhol járt is a világban, pihenőhelyét magával vitte. Nagy nőfaló volt, szeretőinek száma nem ismert, de rengeteg volt neki. Legalább nyolc gyermeke született, legidősebb fia, akit Kubában csak Fidelitónak hívtak, az egykori Szovjetunióban atomtudósnak tanult, és sokak szerint apjának kiköpött mása volt. Ellenségei folyton vadásztak Fidelre, rengetegszer törtek az életére, de a diktátor mindig megúszta. Elhárítási parancsnoka egyszer elárulta, hogy csak a CIA 638 alkalommal próbálta megölni Castrót, a merénylők bevetettek robbanó szivart, mérgező kagylókat és búvárruhákat is, de Castro mindig életben maradt. 
 

A kubai forradalom 
1959-ben a jogász végzettségű Fidel Castro vezette forradalom elsöpörte az Amerikai Egyesült Államok által támogatott addigi diktátort, Fulgencio Batistát és kormányát. Az USA-nak komoly gazdasági érdekeltségei voltak Kubában, ezért nagy ellenérzéssel fogadta, hogy Castro kormánya államosította a szigeten található bankokat, üzemeket és ültetvényeket, illetve forradalmi ideológiát honosítottak meg a karibi térségben. Castro kezdetben nem a szocializmus híveként politizált, ám intézkedései előre­vetítették, hogy Kuba a Szovjetunióhoz fog közeledni, hiszen a kubai vezető nyíltan Amerika-ellenes retorikát folytatott. 
Az Egyesült Államok joggal tartott attól, hogy Kuba exportálni próbálja majd a forradalmat, ezért 1960-tól embargóval sújtotta a szigetországot, majd ezt követően, 1961 januárjában a diplomáciai kapcsolatokat is megszakította Castro kormányával. Washingtonban ez után eldöntötték, hogy leszámolnak a kubai vezetéssel, de egy nyílt támadás – a nemzetközi helyzetet figyelembe véve – nem jöhetett szóba, ezért Eisenhower akkori amerikai elnök a Floridába özönlő kubai menekülteket szerette volna felhasználni céljai eléréséhez. 1960 márciusától a CIA Guatemala és Nicaragua területén mintegy 1500 emigránst képzett ki arra a feladatra, hogy megdöntsék Castro hatalmát. A terv egyszerű volt, hamis felségjelzéssel ellátott repülők és hajók támogatásával, a ma Disznó-öböl néven ismert mocsaras Playa Girón partvidékén kellett partra szállnia a támadó csapatnak, majd az Escamblay hegységig eljutni, amely már alkalmas lett volna egy védelmi állás kiépítéséhez. A CIA arra számított, hogy az így elhúzódó küzdelmek során a kubai nép majd az emigránsok mellé áll, a hosszú polgárháború pedig az amerikai hadsereg számára ürügyet jelenthetett volna a beavatkozásra. 
 

Az akció megindítása előtti napokban a brit hírszerzés a CIA tudtára adta, hogy a Szovjetunió ismeri a Kuba ellen tervezett inváziós tervet, ugyanakkor arra is figyelmeztette az amerikaiakat, hogy a civil lakosság az elvárásokkal ellentétben mégis Castrót támogatja, ennek ellenére Washington úgy döntött, hogy kockáztat, de az akció kudarcba fulladt. Ez az incidens gyakorlatilag a hruscsovi Szovjetunió karjaiba lökte Kubát, ugyanis ennek az akciónak a nyomán Castro beleegyezett, hogy a szocialista szuperhatalom rakétaállásokat építsen ki a szigeten. Ezzel pedig egyenes út vezetett az 1962. évi rakétaválságig, amely kis híján nukleáris konfliktust okozott a szuperhatalmak között. 
 

Amerikai–kubai kapcsolatok 
Jimmy Carter elnöksége idején kissé enyhült az amerikai–kubai szembenállás, érdekképviseleti irodákat nyitottak a két országban, ám 1980-ban újabb mélypont következett, amikor mintegy 125 ezer kubai kért menekültstátuszt az Egyesült Államokban. 
Ronald Reagan tovább szigorította az embargót, utazási korlátozásokat vezetett be. A Szovjetunió összeomlása nyomán Kuba gazdasága is bedőlt, az egyoldalú cukortermelésre berendezkedett államnak újra kellett építenie kapcsolatrendszerét, hiszen a túlélés volt a tét. Castro és Bill Clinton amerikai elnök ugyan 2000-ben az ENSZ millenniumi csúcstalálkozóján kezet rázott egymással, de a kapcsolatok normalizálása nem jött szóba, George W. Bush hivatali idejében viszont, ismét fagyossá váltak. 
Raúl Castro, Fidel öccse mindvégig ott harcolt bátyja oldalán és a leghűségesebb követője lett. Öt évvel volt fiatalabb testvérétől, a kommunista Kuba hadseregének főparancsnoka és a katonai megtorlás egyik felelőse lett, számos, volt Batistához hű katonát végeztetett ki. Hadügyminiszteri és több fontos vezetői posztot kapott, bátyja mögött az új kommunista rendszer második számú vezetője lett. 2016-ban a Kubai Kommunista Párt főtitkári tisztét is megkapta, amelyről 2021-ben lemondott, ezzel visszavonult a politikai életből. 
 

Felhasznált irodalom 

– Nemere István: Castro. Szabálytalan életrajz. Egy diktátor a huszonegyedik században; Pallas, Gyöngyös, 2005. 
– Robert Merle: Moncada. Fidel Castro első csatája; ford. Dankó Éva; Európa, Bp., 1967. 
– Thomas M. Leonard: Fidel Castro élete; ford. Kincse Szabolcs; Sirály., Bp., 2005. 
– Juanita Castro: Fidel Castro magánélete. Három Castro testvér története. Juanita Castro visszaemlékezései; lejegyezte María Antonieta Collins, ford. Bethlen József. Duna International, Bp., 2010. 
– Norberto Fuentes: Fidel Castro önéletrajza. Regény; ford. Babits Péter; Alexandra, Pécs, 2011. 
– Brian Latell: Kuba Fidel Castro után; ford. Rákócza Richárd; HVG Könyvek, Bp., 2008.