Az ellentmondásos kancellár: népszerű, s egyben diktátor is

A puccsisták katonai és rendőri egyenruhákba öltöztek, dél körül hatoltak be a bécsi kancellári hivatalba és az osztrák rádióstúdióba. A felkelők a rádióban hírül adták Dollfuss lemondását (ami végső soron nem történt meg), a terv szerint ez a bejelentés robbantotta volna ki egész Ausztriában a nemzetiszocialista felkelést. Az osztrák kancellárra a menekülése során lőttek rá, Dollfuss súlyosan megsérült, és még aznap délután belehalt a sérüléseibe. A rendőrségnek sikerült elfognia a puccsistákat, akik nemsokára megadták magukat. A következő napok folyamán az osztrák kormány a szövetségi tartományokban is felszámolta a felkeléseket, amelyeket egyesek szerint Adolf Hitler szervezett meg annak ellenére, hogy a Führer elhatárolta magát az egész akciótól. A puccsistákat támogató német nagykövetet viszont néhány napon belül leváltották, helyére Franz von Papen került, Mussolini pedig az ausztriai válság hatására csapatokat vont össze az olasz–osztrák határ mentén, ami tétlenségre kényszerítette a náci Németországot. 
 

Az egykori nagyhatalomból kis ország lett 
Az első világháború után a hatalmas Osztrák–Magyar Monarchiából egy kis Ausztria maradt. 1918. november 12-én az Osztrák Ideiglenes Nemzetgyűlés kikiáltotta az Osztrák Köztársaságot, új alkotmányt adtak ki, amiben az országot szövetségi állammá alakították át. Az új országnak sok problémával kellett szembenéznie, hatalmas volt a munkanélküliség, nagy volt az élelmiszerhiány, főleg a nagyvárosokban. Az egykori birodalomból Ausztriára maradt a hatalmas hivatalnoksereg, 15 százalékos volt az infláció, és a hagyományos piacok a saint-germaini szerződés miatt külföldre kerültek. 
A saint-germaini békeszerződés az első világháborút zárja le – Ausztria, valamint a győztes antant államok írták alá a franciaországi Saint-Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én. A monarchia a háború után elveszítette Dél-Tirolt, Triesztet és Isztriát, ezeket a területeket Olaszország kapta meg. 
 

A győztes hatalmak viszont mindenképpen ragaszkodtak egy önálló Ausztriához, ezért mindent megtettek különböző segélyek formájában, hogy az ne menjen csődbe. Az 1920-as években fejlődésnek indult az ország, megduplázódott a személyautók száma, az idegenforgalom területén több mint kétmillióval nőtt az igénybe vett szállások száma. Ennek ellenére a feszültség jelen volt az országban, főleg a vidéki mezőgazdaságból élők nem szimpatizáltak az új bécsi hatalommal, ezért különböző félkatonai szervezetek alakultak, amelyek veszélyt jelentettek a demokráciára nézve. A nagy gazdasági világválság Ausztriát sem kerülte el, az ipar 70 százalékát érintette súlyosan, így a munkanélküliek száma 200 ezerről 557 ezerre nőtt. A kormányzó SDAPÖ (Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja) nem tudott megküzdeni a gazdasági válság nehézségeivel. Emiatt az 1930-as években – a németországihoz hasonlóan – egyre erősödött a nacionalista jobboldal. A német nácik fokozott figyelemmel kísérték az osztrák eseményeket, több helyen is propagálták Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatlakozását, ami egyre népszerűbb lett az osztrákok körében. Miután 1933-ban Adolf Hitler került hatalomra, az osztrák nácik ezután terrorcselekmények tömegével igyekeztek destabilizálni Ausztriát, természetesen akciójukat Berlin helyeselte. 
 

Váratlan tényező: Engelbert Dollfuss 
A későbbi osztrák kancellár, Engelbert Dollfuss 1892. október 4-én született az alsó-ausztriai Texingben. Befejezetlen teológiai tanulmányok után az I. világháborúban az olasz fronton harcolt, és annak ellenére, hogy alacsony termetű ember volt – mindössze 153 cm, több kitüntetést is kapott. 
Bécsben, valamint Berlinben folytatott jogi tanulmányai után 1927-ben az alsó-ausztriai mezőgazdasági kamara, 1930-ban az osztrák szövetségi vasutak elnöke lett, majd a következő évben mezőgazdasági miniszterként bekerült Karl Buresch kancellár kormányába. 
A berlini egyetemen ismerte meg későbbi feleségét, Alwine Glienkét, akivel 1921-ben összeházasodtak. A házasságból egy fiú és két lány született, akik közül egy még gyerekkorában meghalt. 
 

Amikor Buresch 1932-ben, a gazdasági válság tetőfokán megbukott, Dollfuss kapott kor­mány­alakítási megbízást, koalíciós kormánya azonban csak egyfős többséggel rendelkezett a bécsi törvényhozásban. Dollfuss azon az állásponton volt, hogy az idő túlhaladta a szociáldemokrata és a kereszténydemokrata párt versengését, amely meghatározta az I. világháború utáni Ausztria történetének első évtizedét. Független, katolikus, de német Ausztriát hirdetett, ugyanakkor ellenezte a német–osztrák vámunió tervét, amelyet később a hágai bíróság is az I. világháború utáni békével összeegyeztethetetlennek ítélt meg. 
Dollfuss fellépését az is motiválta, hogy Ausztria nagy összegű kölcsönt kapott a Népszövetségtől, ezért tartott a nyugati hatalmak ellenlépéseitől. 
Az 1932 óta hivatalban lévő Dollfuss kancellár a válságot tekintély­elvi rendi államrendszer létrehozásával és a demokratikus elvek háttérbe szorításával kívánta orvosolni. 1933-ban kiiktatta a parlamentet, majd a nemzetiszocialista pártot és később a kommunista pártot is betiltatta, és visszaállította a halálbüntetést. 

Külpolitikájában az olasz irányzatot követte, de ezt viszont beárnyékolta az I. világháború után Olaszországhoz került, német ajkú Dél-Tirol helyzete körüli állandó vita. A hatalomra került Hitlerrel gyorsan szembekerült, elutasította a Führer Ausztria beolvasztására (Anschluss) irányuló törekvéseit. 
 

A sorsdöntő 1934-es esztendő 
1934 februárjában a pattanásig feszült légkörben valóságos csata zajlott le a félkatonai szervezetek és a kormány hadserege között. Miután a több mint 300 áldozatot ­követelő összecsapásban a hadsereg győzött, Dollfuss statáriumot rendelt el. Fel­oszlatta a szakszervezeteket és leszámolt a szociálde­mokratákkal is. 1934. május 1-­jén új alkotmányt hirdetett meg, amely szinte diktatórikus kormányzást tett lehetővé számára. Ezzel véget ért az osztrák demokrácia története, ami összesen tizenöt évig tartott. 
Dollfuss Adolf Hitler kancellári kinevezése után egyre inkább tartott az osztrák nemzetiszocialistáktól, és nem is alaptalanul, hiszen a pártok feloszlatása után az osztrák náciknak már semmilyen szervezett politikai ellenfelük nem akadt. A Németországból támogatott nácik akkor már elég erősnek érezték magukat a hatalom átvételéhez, ezért 1934. július 25-én 155, katonai egyenruhát viselő tagjuk megostromolta a ­rádió épületét és a kancelláriát. A menekülő Dollfusst két lövés érte, és mivel nem engedtek hozzá orvost, hivatalában elvérzett. A nácik ezután hamis köz­leményt olvastak be lemon­dásáról és a hatalom átvé­teléről. A későbbi orvos szakértők is véleményükkel egyértelműen azt támasztották alá, hogy a kancellár sebei nem voltak halálosak, mivel azonban nem kaphatott azonnali orvosi segítséget, egyszerűen elvérzett. 
A puccskísérlet részben az olasz diktátor, az Anschlusst ellenző Benito Mussolini fellépése következtében vallott kudarcot, de az eseményekről maga Hitler is levonta a megfelelő következtetést, nevezetesen azt, hogy Ausztria erőszakos bekebelezése egy táborba gyűjtheti a nyugati hatalmakat, ezzel négy évre elhalasztotta a későbbi An­schlusst. 
 

Ausztria Dollfuss után 
A puccs 13 vezetőjét kivégezték, több ezer nácit pedig letartóztattak, Dollfuss temetésén több százezren vettek részt. Az új kancellár Kurt von Schuschnigg lett, aki rugalmasabb volt ugyan elődjénél, ennek ellenére Dollfuss politikáját folytatta. Az új kancellárnak lehetősége lett volna visszatérnie az alkotmány alapjaihoz, de nem tette meg. Láthatóan tartott Berlintől, ezért kormányában néhány miniszteri tárcát náciknak is felajánlott, de országának bekebelezését már ez a gesztus sem tudta megakadályozni. Hitler és Mussolini ugyanis 1936-ban megegyeztek egymással, így már nem volt olyan ország, amely megakadályozhatta volna Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz való csatolását. 
Schuschniggra ezután hatalmas nyomás nehezedett, ezért kénytelen volt elfogadni egy szerződést, amellyel Ausztria Németország szövetségesévé vált. Két év múlva az osztrák kancellárt Hitler főhadiszállására rendelték, ahol kapitulációt követeltek tőle, de az osztrák politikus ellenállt. Tette ezt annak tudatában, hogy a német hadseregben már nyíltan beszéltek az ausztriai bevonulásról. Mivel a nyugati hatalmak csak szóban tiltakoztak, Hitler döntő lépésre szánta el magát. Március 11-én lezáratta az osztrák–német határt, március 12-én a német hadsereg pedig bevonult Ausztriába, ezzel az ország beolvadt a Harmadik Birodalomba. 
Az Anschluss volt az első ­lépés Hitler külpolitikai tö­rekvésében, vagyis Németország határainak kiterjesztésében. Ezt követte Csehszlovákia feldarabolása, illetve Lengyelország megtámadása, amellyel kitört a II. világháború. 
 

Felhasznált irodalom

– V. P. Borovicka: A világ leghíresebb merényletei. Inter M. D. Kiadó, 1997. 
– Kerekes Lajos. Anschluss 1938. Akadémiai Kiadó, 1963. 
– https://m.mult-kor.hu/az-osztrak-nacik-1934-es-puccskiserlete-fokent-mussolini-fellepese-miatt-vallott-kudarcot-20200725 
– Balassa Anna, Balla Istvánné, Birtalan Győző, Csokonai Attila, Galambosi Ágnes, Galambosi Sándor, Jeney Margit, Pataki Péterné, Rónaszegi Éva, Majtényi Zoltán, Szimán Oszkár, Zalai Edvin. A XX. század krónikája. Officina Nova Kiadó, 1994. 
– A. J. P. Taylor: A második világháború okai. Scolar Kiadó, 1998. 
– Martina Boden: Európa. Magyar Könyvklub, Bp., 2001.