„A végleteket keresem”

A Művészi pályák címet viselő sorozatban rendre dr. Gajdó Tamás színháztörténész és Csadi Zoltán színész, színháztörténész, a Bartók színház művészeti igazgatója közösen vázolták fel egy-egy kiemelkedő művész pályaképét, Őze Lajos esetében azonban egy igazi bennfentes is segítette a felfedezőmunkát: Őze Áron, a Bartók igazgatója őszintén beszélt édesapjáról, egy-egy emlékezetes anekdotát is felidézve. 
– Számos kiváló színészről mondták-mondják, hogy színészóriás, a különbség „csak” annyi, hogy Őze Lajos valóban az volt – így vezette fel a beszélgetést Gajdó Tamás, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy Őze egy nagyon „erős” színházi mezőnyben (Bessenyei, Törőcsik, Avar, Kállai, Both...) alkotott kimagaslót. Őze Lajos 1935 áprilisában Szentesen, egy városszéli parasztházban látta meg a napvilágot. Nem volt könnyű gyermekkora. „Édesapja, Őze Lajos mészáros nem volt egyszerű eset. Gyakorta elindult szerencsét próbálni, azaz hosszabb-rövidebb időre eltűnt. Ekkor a szakácsnőként dolgozó Mamikára maradt a család fenntartásának minden terhe. Apu nevelőszülőkhöz is került, ahol súlyos, az egész további életére kiható traumatikus élmények érték. Ekkor kezdett el dadogni, emiatt pedig az iskolában a kortársai rendre kiközösítették. Nehezen illeszkedett be, szorongó fiatal vált belőle” – idézte fel az első éveket Őze Áron, aki testvérével később többször is nyaralt a szentesi szülői háznál. Őze Lajos a magányát olvasással oldotta, végül pedig ennek köszönhetően sikerült feloldani dadogását. Mezőgazdasági technikumban folytatta tanulmányait, különleges versmondási tehetségére itt figyelt fel dr. Sári Ilona magyar-történelem szakos tanárnő. „Máshogy mondtam az Anyám tyúkját, mint a többiek” – emlékezett vissza Őze Lajos e találkozásra Molnár Gál Péternek adott, 1983-ban készült tévéinterjúban. Keresztülverekedte magát az összes, nagyon komoly kihívást jelentő rostán. A Színművészeti Főiskolán Gellért Endre színészpedagógus felfigyelt Őze Lajos tehetségére, és délutáni különórákon is foglalkozott vele. A diploma után, 1956-ban Miskolcra szerződött, ám Major Tamás, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, későbbi főren­dezője már ekkor előszerződést kötött vele. 1959-ben lett a Nemzeti társulatának tagja, és itt játszott egészen haláláig. 
„Sokszor írták rólam, hogy a végleteket keresem. Ezt természetesnek tartom. Egész egyéni életemet, környezetemet is a végletek jellemezték. Íme, egy családi példa: apám úgy tudott jó estét köszönni, hogy a lélegzetünk is elállt tőle. Ó, ha ezt tudnám játszani egyszer! A köszönését, a tekintetét, az indulatait. Ahogy megállt, és vártunk – mi lesz tovább? Majd kiderült, hogy semmi, csak egy kis bosszúság érte. Ha vígjátékot játszom, mindig eszembe jut ez a dermesztő pillanat.” 
„Apu szigorú volt, gyakran úgy éreztük, hogy tőlünk is sokat követel. Lendületes volt, a családi emlékezet szerint kisgyermekként egyszer engem is úgy feldobott, hogy a nagy belmagasságú otthonunkban is a plafont súrolta a fejem. A játékban nem ismert tréfát, azaz ott is százszázalékosan játszott” – elevenítette fel Őze Áron, aki édesapja munkatempójáról is mesélt: „Mindig dolgozott, színpadra fel, televízióba-rádióba be. Ez hajtotta, ez éltette, egyfajta gyógyterápiaként tekintett a munkára, a színészhivatásra. Otthon, egy kis szobában próbált szöveget tanulni – már amennyire ez két fiúgyermek mellett lehetséges… Ha elege lett, kiment a Nap-hegyre egy padra, és ott készült fel.” 
Emlékezetes szerepek hosszú sora fűződik a nevéhez, a drámairodalom klasszikusaiban és a kortárs darabokban egyaránt nagy sikert aratott. A szakma és a közönség is elismerte sokoldalú tehetségét. 
Egy ártalmatlannak tűnő betegség során az 1960-as évek végén kiderült, nyirokrákja van. Az orvos ekkor azt mondta neki, vagy pár hónapja, vagy tizenöt éve van hátra. A kórházi kezelések mellett is folyamatosan dolgozott. 
A Bartók színháztörténeti beszélgetésén számos emlékezetes előadást, filmszerepet is felidézett Csadi Zoltán, Gajdó Tamás és Őze Áron. A Bacsó Péter által 1969-ben rendezett A tanú generációk kultuszfilmje lett. 

Acél Györgyék az elsők között látták A tanút. Remekül szórakoztak rajta, majd a fiókba tették tíz évre

„Arra biztosan nem számítottak, hogy ebből hosszú évtizedek után ekkora durranás lesz. Érezték, hogy ez a fricska jól sikerült, de hallgattak róla. Nem véletlenül, hiszen több mint tíz évig be sem mutathatták a filmet. Kállai Feri bácsit is kérdeztem erről, ő sem sokat mesélt. Annyi ismert, hogy a forgatás után Aczél Györgyék megnézték, mint mondják, baromi jól szórakoztak, aztán fiókba tették A tanút.” – mondta el Őze Áron, aki hozzátette nég: Bacsó Péter édesapám életét is meghosszabbította, hogy bár tudta, már nagyon beteg, mégis őt kérte fel a Hány az óra, Vekker úr? című filmjének egyik főszerepére – a forgatási időszak alatt halt meg 1984-ben.” 
A már említett, Molnár Gál Péternek adott interjúban megkérték, foglalja össze: ki is az az Őze Lajos: „Szentes, gyermekkor, félelem, szorongás, kisebbségi érzés, figyelem, utcán, úton, útfélen, játék, könyv, lapok, színház, ez vagyok én”.