Egy korhatárok nélküli alkotó közösség bemutatkozótárlata

Dunaföldvár - A kiállítás megnyitóünnepségét Farkas Huszka Rózsának, a tanintézet vezetőjének ajánlója tette teljessé, aki a lapunk számára a következőket nyilatkozta. 
– Büszke vagyok a tanítványaimra, akik ezen az ünnepélyes alkalmon is, most a kiállításukkal, beragyogták a napunkat. Az alkotóműhelyünk már hat éve működik. Nyolc-tíz fővel kezdtük, de mára a létszámunk közel negyven főre növekedett. Úgy érzem, hogy a szorgalmas és tehetséggel végzett munkájuk meghozta a gyümölcsét: másokat is idevonzott hozzánk. 

Vegyes az életkor 

– Nagy örömünkre a közeli településekről, Dunaújvárosból, Soltról, Dunaegyházáról, Apostagról, Dunavecséről és Bölcskéről is csatlakoztak a művészeti iskolánkhoz. 
– Ezek a kis remekművek a művészeti ágak széles skáláján mozognak. Büszkék vagyunk a tűzzománcalkotásainkra, ami a műfaját tekintve peremhatára a képző- és iparművészetnek is, de mivel itt festő zománcozásról van szó, ezért ezek inkább a képzőművészethez tartoznak. A festő tanszakunknak is vannak itt kiállított munkái. Lehet, hogy nagy meglepetést fog okozni, mert a legfiatalabb nyolcéves, a legidősebb tanítványom pedig (egy hölgyről soha nem árulom el a pontos életkorát) már a nyugdíjas éveiben jár! Ezek a nagy életkori különbségek nem feszítik szét a napi munkánkat, és a mostani kiállításunkat sem. Pont erről van szó, hogy a különböző generációk találkozzanak egymással. Vannak olyan csoportjaink, ahol a gyerekek és a felnőttek is együtt alkotnak. Előfordul olyan szituáció is, hogy egy apa vagy egy anya a gyermekével együtt érkezik hozzánk, és az itteni munkájuk is összeköti őket egymással. Lehet, hogy a társadalom egészében is el lehetne kerülni a nemzedéki ellentéteket?! 

A tematika 

– Igazából ez egy bemutatkozókiállítás. A tematikáját tekintve a növényi ornamentikát jelölhetem meg. Ez nem jelenti azt, hogy unalmassá válik a tárlatunk, hiszen minden egyes alkotás más szemmel készül. Ezek olyanok a számunkra, mint egy nyitott könyv. Ismerjük egymást, és ezért már messziről megmondjuk, hogy melyik kinek a munkája. 

– Nagyon fontos elmondanunk, hogy a Levendula Művészeti Iskola stábja ettől a tanévtől egy új pedagógussal gyarapodott, Csonka Boglárkával. A tevékenységével tovább fejlődtünk, hiszen ő indította el a „túlfélen” a citera oktatását. A növendékei, összesen tizenöten, két csoportra osztva mutatták be nekünk, hogy meddig jutottak el ennek a csodálatos hangszernek a megismerésében. 
– A reményeink szerint ez a kiállítás csak egy nagyszerű állomása a mi közös munkánknak. Most megmutatjuk magunkat az érdeklődőknek, de közben szorgalmasan folytatjuk a művészeti munkánkat is. Most akkor már kimondottan is elismerem, hogy ez egy csalogatás is azoknak, akik eddig valamilyen ok miatt nem merték elhatározni magukat arra, hogy a sorainkba lépjenek. 
– Mindenki láthatja, hogy értékes munkát végzünk, amiben minden korosztály megkapja az alkotói kibontakozás lehetőségét. Az biztos, hogy sok munka ez, de egy idő után a tehetségük nyomán szép alkotásokat és hozzá eddig nem érzett boldogságot és sikereket nyújt majd a számukra. 

A citerások 

Sokféle stílusban játszó, mindenféle ­korosztályokból származó zenészekből álló együttest láttam-hallottam már. Közülük a szerencsések az elején illendő lámpalázzal készülődtek, majd a végén a sok munkával, alázattal és a tehetségükkel megszolgált sikereket arattak. 
Csonka Boglárka, a levendulások citeratanára talán soha nem látott boldogsággal az általános iskolák alsósaiból álló zenekarokkal érkezett. Ráadásul kettővel. Már a bemelegítésnél látszott rajtuk az ünnepi izgalom, amihez hasonlót talán csak a karácsonyfa mellett éltek meg utoljára. Sütött róluk a várakozás, hogy végre bemutatkozzanak a többségében számukra ismeretlen felnőtt embernek. 

Hihetetlen precizitással álltak a hangszereik mellé, némán rápróbálták a kezüket, bemutatták egymásnak a pengetőt, és várakozás ragyogó mosolyával néztek a mesterre: „Mikor kezdünk már?!”. Aztán eljött a pillanat, belecsaptak, és ismerős, szívet melengető népzenei dallamokkal telt meg a kiállítási terem. 
A dalokat óriási szívvel, felszabadultan énekelték végig. A sok kislány és kisfiú nem a dolgát tette, hanem a tőle elvárható színvonalon játszott és fölszabadultan muzsikált. Ahogy az utolsó hang is elszállt, a fejüket egy kicsit leszegve, a fellépésük során először néztek feszülten a citerákra, majd a felcsattanó tapsot meghallva, még mindig egy kicsit az ajkukba harapva, de már boldogan és hálásan néztek vissza az őket ünneplőkre.