Becsüljük meg jobban a nőket!

Andi Dunaújvárosban született. 1974-ben, a középiskola befejezése után tanulmányait a Budapesti Casus Kortárs Művészeti Kollégiumban folytatta tovább, majd Milánóban és Velencében tanult az Istituto Europeo di Design intézetben fotográfia szakon.

1992-ben kezdte pályafutását modellként, később művészeti igazgatóként tevékenykedett tovább a divatiparban. Az így töltött évek folyamán megfigyelte és tapasztalta, hogyan redukálódik a nő szépsége, teste, fiatalsága árucikkszerűvé, melynek értéke pénzben mérhető; ez a téma vált művészi kutatásának, kreativitásának egyik fő mozgatójává.

A jelenlegi kiállítása a „Vedd el a szívemet” címet kapta a Szapphó, görög költőnő versének latin, Catullus-i átdolgozása alapján. Szapphó alakja univerzálisnak tekinthető, hiszen az első művész, aki nőként felszínre hozza a korabeli társadalomhoz való viszonyát, helyzetét. Saffo szerelmes versében a szívét kínálja fel, amit Kacziba Andi provokációként használ fel, korunkra aktualizálva. A társadalom mindig is ferde szemmel tekintett a gyermektelen nőkre, ami napjainkban akár már elfogadott is lehetne, ha a nő gyermektelenségét a karrierrel váltaná meg. A statisztika szerint az 50 körüli nők között évről évre egyre több a gyermektelken, és a karrier megvalósítása is csak egy töredéknek sikerül, hiszen a mai napig férfiak vezetik a statisztikát a vezetői pozíciók betöltésében, és azonos pozíció betöltésének esetében is legtöbbször a nők kevesebbet keresnek férfi kollégáiknál.  Akkor egy 50 év körüli nő, aki nem felel meg a társadalmi elvárásnak mert gyermektelen, és nem ért el kiemelkedő eredményt a munkájában sem, mit kínálhat fel, mivel válthatja meg helyzetét, hogy elfogadott legyen a társadalom szemében? Vedd el a szívemet, vagy akár a tüdőmet, májamat, vesémet, a szerveimet, ha bármit is érhet!

Kacziba Andi komplex társadalmi problémákat dolgoz fel, melyeket egyszerű üzenetként, közvetlen módon igyekszik átadni, szinte illusztrációként ható polaroid képeivel, matt, kerámia szobraival. A kiállított polaroidokon különböző szerveket tart a kezében, szívet, tüdőt, májat, vesét, és a tárlat szobrai is az iskolai biológia szertár szürkéskék szerveire emlékeztetnek.

A galéria kapuja elé egy nagy lábtörlőt helyezett a művész a saját egészalakos képével. Sok nő érzi úgy, hogy nem kapja meg azt a figyelmet, amit szeretne, ezért hagyják, hogy mások egyfajta lábtörlőként használják őket a céljaik, vágyaik eléréséhez. A földön fekvő, kiszolgáltatott művész fotója sokkolja a galériába lépőket.

A Turning (G)old 02., egy polaroidra készült önarcképsorozat egyik, önmagában is helytálló képe. 
Korunkra jellemző selfie-láz hatására képei megörökítéséhez a polaroidot választott, ami „direktpozitív”, vagyis garantálja a kép manipulálhatatlanságát, hiszen kizárja az utómunka lehetőséget (ellentétben az elterjedt filteres, “photoshoppolt” fájlokkal).

Így magyarázta alkotását:

- 18 évesen, a 90-es évek egyik híres magyar sminkese, Sommer Kati, miközben egy bemutatóra sminkelte arcomat, azt mondta: “Az arcod egy nap aranyat fog érni”. Azóta eltelt több, mint 25 év, mosolyogva gondolok vissza erre a történetre.
Gyerekkoromban az idősebb személyekre felnéztünk, ráncaik élettapasztalatot, egyfajta bölcsességet, biztonságot garantáltak számunkra.
A mai társadalom nem tolerálja az öregséget, sem annak jeleit. Fáradhatatlanul küzdünk, keressük az örök fiatalság titkát, hogy versenyben maradhassunk, ne legyünk kitaszítottak. Hosszú életre vágyunk, de hosszú életünk végén még fiatalként szeretnénk meghalni; vitamin injekciókkal, majd egyre agresszívebb módszerekkel, botoxszal, plasztikai sebészettel próbáljuk törölni magunkon az idő múlásának látható jeleit.
Ezeket a változó jeleket önmagukon már többen próbálták rögziteni, mint például Roman Opalka, akinek életében és munkásságában ez mintegy rögeszmévé vált.
Arra gondoltam, ha életkorom emelkedésével a mai társadalmunkban értékemet folyamatosan vesztem, akkor ezt a folyamatot megfordíthatom: ha ráncaimat arannyal töltöm fel, az idő múlásával értékem emelkedni fog: egyre több “aranyat” fogok érni. 
Arcomon levő ráncaimat arany pigment és vinavil (ragasztó) keverékéből álló “arannyal” töltöttem fel egy injekciós tű segítségével, kiemeltem és új értéket adtam a ráncoknak, magamnak, majd polaroid segítségével rögzítettem az idő jól látható, értékes jeleit.

- Az ölében elhelyezett dinnye, melynek piros húsát kivájja, nagyon sokkoló. Mire gondolt a művész?

- A „Gyermeket egyáltalán nem vállalok” 01-09 polaroidsorozaton egy fél dinnyével az ölemben ülök, vörös húsa az anyaméhre emlékeztet. Az első polaroidon a dinnye húsa érintetlen, az utolsón már csak az üres dinnyehéj látható, melyet egy nagy késsel folyamatosan ürítettem.  A sorozat a meg nem hozott döntések miatt eldobott, kihagyott lehetőségeket szimbolizálja és emlékeztet arra, hogy a lehetőségek egyszer elfogynak.
Minden polaroidhoz kapcsolódik egy mondat, ami egy valós helyzetben hangzott el és röviden magyarázatot ad a MAJDra, emlékeztet életem állomásaira, ahol nem hoztam döntést és nem léptem.
A közvéleményt erőteljesen foglalkoztató demográfiai jelenségek egyike a gyermektelenség kérdése, hogy kik és miért maradnak végképp gyermek nélkül. 
A társadalomban egyre magasabb szintre emelkedik a „Gyermeket egyáltalán nem vállalók” létszáma, a 41-45 közötti nők esetében az érték megközelítőleg 12%. Magam is ebbe a csoportba tartozom, habár mindig is úgy képzeltem el, hogy lesz egy kislányom. MAJD.
Meggyőződésem, hogy a statisztikai és demográfiai kutatások eredménye ellenére a válasz sokszor a majd szóban rejlik. A tudatos gyermektelenséget a társadalom elutasítja, valójában kevesen is vannak azok, akik NEM-mel döntenek.
Hétköznapi életünk a kommunikáció technológiai robbanásától hihetetlen iramot vett fel és csapongó; a rengeteg szűretlenül ömlő információ figyelmetlenséget okoz, észre sem vesszük a napi agressziót, a többszörös választási lehetőség döntésképtelenné redukál: ennek eredményeként észrevétlenül kicsúszunk az időből.

Minden egyes műalkotás egy mikrotörténet, segélykiáltás. Reméljük, hogy a művész üzenetét nem csak azok a nők értik meg, akikről szól a kiállítás, hanem azok is befogadják, akik nem csak egy kitüntetett napkor szeretnének figyelni a nőkre.