Az első virágkor – regionális központ volt a bronzkorban

Harcias bronzkoriak 

A legkorábbi lakók, a makói kultúra népe az Öreghegyen telepedett meg. A korszak legizgalmasabb lelete, egy úgynevezett alabárd fura módon mégsem a föld, hanem a víz alól került elő sóderkotrás során. A korai bronzkorszak emblematikus fegyveréről van szó. Amíg az íjat, dárdát, baltát más célra – vadászat, favágás – is használhatták, az alabárdot már kifejezetten emberek legyilkolására fejlesztették ki. A Spanyolországtól egészen a Kárpát-medencéig előforduló harc­eszköznek 100-120 centiméteres fanyele lehetett. Feltételezések szerint párviadalok során használták azokat a hősök, akik saját dicsőségükért vagy közösségük védelme érdekében ragadtak fegyvert. Hasonló esetet Róma történetírója, Titus Livius is elmesél. A Horatiusokról szóló történetben a helyett, hogy a rivális hadseregek egymásnak estek volna, Róma és az ellenséges város is 3-3 fegyverest jelölt ki, hogy minél kisebb veszteség döntsön a háború sorsáról. Fegyverek az őskortól kezdve nem ritkán kerülnek elő folyókból, tavakból, gyakran megrongálva. A szándékos tönkretétel után áldozatként hajíthatták a vízbe, akár az ellenségtől zsákmányolták azokat, akár saját, a gyilkolással „tisztátalanná tett” fegyverüktől váltak meg így. A mi alabárdunkból is hiányzik két rögzítő szegecs. Lehetséges, hogy ezeket akkor törték ki, amikor a nyelet szándékosan eltávolították a pengéről. 

Békés parasztok 

A város két pontján, a Rácdombon és a Koziderpadláson olyan települések jöttek létre, amelyeket évszázadokon keresztül laktak. A korszak házai hasonlók voltak a régi parasztházakhoz. Vázukat földbe ásott oszlopok alkották, amelyeket vesszővel fontak be, erre vályogot tapasztottak, tetejüket náddal, szalmával borították. A többféle tűzhellyel, kemencével felszerelt konyhához 1-2 másik helyiség csatlakozott, amelyeket tárolásra, alvásra használtak. Pusztulásuk után a maradványokat elegyengették, ezekre idővel újabb ház épült. Az egyre újabb házak maradványai végül úgy rakódtak egymásra, mint a Dobos-torta rétegei. Az omladékrétegek vastagsága akár az 5-6 métert is elérheti, és minél mélyebbre ás bennük a régész, annál régebbi leleteket talál. Az ilyen jellegű településeket a régészek tellnek nevezik. Az arab szó jelentése „domb”, hasonló mesterséges lakódombok Mezopotámiától kezdve Magyarországig fordulnak elő. 

Azt, hogy a közösségek évszázadokon keresztül egy helyben lakjanak, a fejlett mezőgazdasági termelés tette lehetővé. A települések körüli földeket már ekével szántották, ami elé ökröket fogtak. A gabonát sarlókkal aratták le, állatokkal tapostatták ki a kalászból, és a házakban álló kerámiahombárokban, vagy a település szélén ásott vermekben tárolták. Egy idő után ezeket a gödröket a háztartási hulladékkal, főleg törött cserepekkel, állatcsontokkal töltötték fel. Fogyasztás előtt a magokat őrlőkövekkel törték darává, lisztté. Az őrleménybe így persze kőpor is került, ami erősen lekoptatta az emberek fogait, akik a lisztből készült kenyérből, kásából ettek. Az állatokat már nem csak a húsuk miatt tartották. A szarvasmarhát fogatolták és a tejét is feldolgozták, a birkák gyapjából pedig szövet készült. A bronzkorban már lovat is tartottak, sőt hátasként is használták azokat. 

Regionális központok 

A koziderpadlási településnek fénykorában talán 300–400 lakója is lehetett. Őskori viszonyok között ez hatalmas szám. Valóságos regionális központ volt. Nyugatról és délről mély vízmosás határolta, keletről a Duna biztosított védelmet a számára. Ezenfelül még földből és fából épített sánca is biztosította, hogy váratlan, ellenséges támadás ne érhesse egykönnyen. Az ilyen központok kulcsszerepet játszottak a kereskedelem, a csere megszervezésében. Igaz, hogy a követ még évszázadokon keresztül használták eszközkészítésre, mert sokkal könnyebben hozzá lehetett jutni a Duna mellett, mint a távoli hegyekből származó bronzhoz. De az idő előrehaladtával egyre több mindenhez használták fel a réz és ón ötvözetét. Kezdetben elsősorban drót- és lemezékszereket, tőröket készítettek belőlük, idővel aztán egyre több eszközfélét (balta, sarló) is. A bronzon kívül egyéb dolgok is gazdát cseréltek az első „globális” gazdasági rendszerben. Találunk például borostyánból készült gyöngyöket, de a Kárpát-medence többi bronzkori kultúrájának jellegzetes edényei is előkerülnek a város területén. Hogy a helyiek mit adtak cserébe, nem tudjuk. Talán közvetítőszerepet játszottak a cserében. De az is lehet, hogy olyan dolgokat kínáltak, aminek nem marad nyoma: élelmiszert, italt, szövetet. 

A túlvilágon 

A településhez tartozó temetőnek csak egy részét tárták fel, de ez így is mintegy 1600 sírt jelent. Hogy hányat pusztítottak el a vasmű építésekor, azt nem tudjuk. A régészek gyanús entellektülnek számítottak, ezért nem engedték be őket az épülő gyár területére, csak attól keletre végezhettek leletmentést. A sírok kisebb, szilvamag alakú csoportokba rendeződtek, ezek pedig nagyobb, 150-220 síros csoportokat alkottak. Ezek talán a nagycsaládokból álló nemzetségek temetkezési helyei voltak. 11 ilyen sírcsoportot tártak fel részben, vagy egészben. Nem egykorúak: vannak közöttük régebbiek, amiket aztán felhagytak, akárcsak a mai temetőkben is előfordulnak olyan részek, ahova már nem temetnek. 

A halottakat leggyakrabban elhamvasztották, néhány máglyának a helyét is megtalálták a régészek. Az izzó hamvakat lelocsolták, vagy megvárták, amíg maguktól kihűlnek. Ezt követően a maradványokat összegyűjtötték és urnába helyezték. A hamvak között gyakran megtaláljuk összeégve a halottak testét, ruháját díszítő csont- és bronzékszereket. Ezeken kívül kis bögrében, tálkában adtak jelképes útravalót a halott számára. A sírgödröt nem ásták mélyre, a legtöbb urna tetejét eke pusztította el. A sírhantot gyakran pakolták meg kődarabokkal is. Ezeket a „sírköveket” gyakran messzi vidékről szállították ide. Néha azt is sejthetjük, hogy a halott mivel foglalkozott életében. Előfordulnak például a sírokban kőből faragott öntőformák – a halott talán értett a bronz megmunkálásához is. 

A többféle tűzhellyel felszerelt konyhához 1-2 másik helyiség tartozott

Ritkábban, az esetek 1-2 százalékában az egész testet helyezték a sírgödörbe. Ilyenkor a halottat felhúzott karokkal, lábakkal helyezték a sírba, mintha aludna. Hogy miért tettek különbséget a halottak között, azt nem tudjuk. Talán az ember életkörülményei, vagy halálának módja indokolta az eltérő bánásmódot. Ennek talán túlvilági következménye is lett: az elégetett testből a lélek el tudott szállni, akinek az egész testét hantolták el, annak lelkét talán örökre a sírhoz láncolták. 

Irodalom: 

Vicze Magdolna: A terület a bronzkorban. In: Dunaújváros története. Szerk. Erdős Ferenc és Pongrácz Zsuzsánna. Dunaújváros, 2000. 21-33. 

https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Dunaujvaros/index.htm. 

B. Horváth Jolán – Keszi Tamás: Az Intercisa Múzeum őskori állandó kiállításának katalógusa. Az Intercisa Múzeum Kincsei II. Dunaújváros, 2004. 

https://www.academia.edu.