„Nekem talán az a szerencsém, hogy viszonylag későn kezdtem”

„Éri Jenő átfogó egyéni kiállításának fókuszában a kétezer-tízes évektől napjainkig tartó időszakból válogatott festészeti anyag áll, ám emellett, egy kisebb szekció keretében, a javarészt nyolcvanas években készült grafikai alkotások is szerepelnek majd a bemutatón. A film­plakátokból, lemezborítótervekből válogatott műcsoport esetében is kimutathatóak az expresszív, energiától lüktető formai megoldások, melyek hidat képeznek a kétezres években gyökerező, mai napig tartó absztrakt festészeti praxis között” – fogalmaz Éri, részben életműjellegű kiállításának ajánlója.

– Ordas István a 2019-ben a Bartók-aulában nyílt kiállításon úgy fogalmazott, Éri Jenő a dunaújvárosi képzőművészeti szcéna egyik el-, majd visszabitangolt művésze.

– Remek regényes megállapítás volt, ezen már akkor is mosolyogtam. Zalaegerszegen születtem. Művészember, pláne képzőművész nem volt a családban. Az ősök csak varrtak, varrtak és varrtak, azaz szabóként keresték keserű kenyerüket. Sümegen és Zalaegerszegen nem is lehetett nagyon mást csinálni. Mindenki szabott, varrt. A nővérem betegsége miatt kerültünk Dunaújvárosba, innen könnyebb volt feljárni Budapestre a kezelésekre. Itt is volt még akkor ruhagyár. A Kádár-rendszer a ’70-es évek elején már kezdte engedélyezni a kis maszekokat. Édesapám volt az első maszek szabók egyike Dunaújvárosban. Kiváltotta az ipart és rengeteget melózott.

– A fiatal Éri Jenő hogyan fordult a képzőművészet felé?

– Hát ekkor még sehogy. Tizennégy múltam, amikor a pályaválasztás során döntenem kellett: foci vagy művészeti szakközép. Nyolc éven át a Kohászban játszottam, jól ment. Lehet családi vonás. Az unokabátyám 1956-ban disszidált, később az Atletico Madridban is játszott, Csóka József, azaz Pepe. Ő akart belőlem nagy focistát csinálni... Visszatérve a képzőművészetre. Alig nyolcéves lehettem, amikor édesapám elküldött az ifj. Koffán Károly által vezetett szakkörbe. A fater mondta Koffánnak: „ha rossz a gyerek, akkor küldje nyugodtan haza”. Én rossz voltam, de nem küldtek haza.

Aztán az élet úgy hozta, hogy kellett egy nyugis hely az alkotáshoz

– Aztán jött a főváros, több mint négy évtizeden át...

– Igen, fura ez. Én a mai napig budapestinek vallom magam, de mégis azt mondom, hogy ide, Dunaújvárosba, hazajöttem. Akkor most hogy is van ez? Több mint 46 évet éltem Budapesten. Aztán az élet úgy hozta, hogy kellett egy nyugis hely az alkotáshoz. Így jöttem vissza. Budapesttől nagyon sokat kaptam.

– Civilben reklám­grafikusként dolgozott, így azok is találkozhattak munkáival, akik nem követték képzőművészeti pályájának eredményeit.

– Fogalmazzunk úgy, sok cégnek dolgoztam. Számos, mára legendássá lett film­plakát kötődik a nevemhez. A pénteken a Kortárs Művészeti Intézetben nyílt kiállítás e részlege a pincegalériában látható. Gacs Gábor volt a tanárunk a szakközépben, ő már akkor mondta, hogy nekem van érzékem ehhez a szakmához. Az élet furcsa fintora, hogy az a fajta klasszikus filmplakátkészítés, amelybe én már kezdtem belejönni, az éppen a rendszerváltással megszűnt. Már utazhattunk volna Amerikába, a Távol-Keletre, ám a lehetőségek megszűntek hirtelen.

– Mit hoztak a ’90-es évek?

– Először is némi vegetálást, majd Farkas Misivel (Farkas Mihály – a szerk.) kimentünk Amerikába, és ott szinte azonnal volt irántunk érdeklődés. Volt egy kiállításunk New Yorkban, a Magyar Házban és a szervezők azt szerették volna, hogy maradjunk ott. Nekem családi okok miatt haza kellett jönnöm. De sokat tanultam ott, átfordultam a professzionális képzőművészet felé, amely nem a pénzről, hanem leginkább az alkotóról, az ő szabadságáról és hozzáállásáról. Szép lassan átalakult a gondolkodásom.

– Miközben csinálta a saját dolgait, követte a dunaújvárosi képzőművészeti szcéna történéseit?

– Részben. Persze tartottam a kapcsolatot a helyi alkotókkal, Rohóval, Várnai Gyulával és a többiekkel, és rendre is adtam a munkáimat az időszakos kollektív tárlatokra, ám lényegében én akkor még Pesten éltem, az ott történő eseményekre fókuszáltam. Őszintén szólva én tizenévesen elvágyódtam innen. Többre vágytam, több inspirációra, amelyet akkor én tapasztaltam meg itt.

– A Kortárs Művészeti Intézetben pénteken este nyílt kiállítás főként a 2010-es években született munkákra fókuszál, de van munka a ’80-as évekből is.

– Remélhetően. A Bartókhoz kapcsolódó anyag most teljesedett ki. Nekem most tetszik, kíváncsi vagyok a közönség véleményére is. A Kortárs szakemberei is sokat foglalkoztak ezzel a kiállítással, bizakodom. Alkotóként mindig új irányokat kerestem. Nem igazán kedvelem a be­gyakorolt, monoton dolgokat. Igyekszem rendre megújulni, már csak a saját magam szórakoztatására is. Nekem az a szerencsém, hogy viszonylag későn kezdtem el – más ilyenkor már régen befutott, vagy már el is felejtették. Nekem most van alkotókedvem, kérdés, az egészségem miként segít ebben. Kétszer is elkapott a stroke, 2004-ben és 2014-ben, meglátjuk, hogy mi is lesz...

– A végére akkor egy kis cím­elemzést kérnénk: Atonális­KottaKépek...

– Lehet, de nem kell mindent szételemezni. Az atonális hangnemnélküliséget jelent. Az én olvasatomban ez azt jelöli, hogy bármit lehet csinálni, tehát szabad vagy. Szabadon alkothatsz. A Kortársban az első teremben is minden kép atonális. Egy-két alkotásnak adtam címet, szerintem az is felesleges. Mert a befogadó majd eldönti, mit is váltanak ki belőle ezek a munkák. A Magyar Nemzeti Galériában augusztusban életmű-kiállítással jelentkező Gerhard Rich­ter mondta, hogy képről beszélni felesleges, érezni kell. A többit meg hagyjuk meg a művészettörténészeknek.