kultúra

2021.10.06. 17:30

János vitéz – kritika helyett egy színházi előadás margójára

Ordas Istvánt nem kell bemutatnunk városunkban. Műértő műgyűjtő, mecénás, ingatlanszakértő és még sorolhatnánk. A kultúra értője, egyfajta nagykövete és kiváló íróember is. A János vitéz előadásáról papírra vetett kitűnő sorait itt olvashatják. Köszönjük neki.

Ordas István

Véletlen oltári szerencsének mondható, hogy láthattam a Varidance és a Bartók Táncszínház János vitéz-bemutatóját, ez köszönhető kolléganőmnek, aki felhívta a figyelmemet – el ne felejtsem –, hogy lesz az előadás, és erre még ráerősített a Bartók mindenese, Adri, hogy nem mindennapi előadást fognak lenyomni. Hát ez többszörösen beigazolódott.

Ritka pillanatok azok, amikor a táncmozgás és a zene szimbiózist alkot, de amikor egymást váltva fenn és lenn egymással rivalizálnak, incselkednek, egyre feljebb és feljebb tekerik az adrenalinszintjüket, és persze a miénket is, akik olyan szerencsések lehettünk, hogy hétfőn este 19-től a Bartók színházban nézhettük az alkotás pillanatát. Kíváncsian, hogy vajon mi újat tud még mondani Kukorica Jancsi és Juliskája 2021-ben, hiszen lerágott csontnak tűnhet Kacsóh Pongrác mesejátéka az egyszerű halandónak.

„Amit a Bartókban bemutattak nekünk, az semelyik előtte megkomponált, átírt János vitézhez nem hasonlítható” Fotók: Ónodi Zoltán

Minden valamirevaló kisdiák álmából felébresztve is énekli a régi strófákat, szavalja a kötelező iskolai penzumot a János vitézből. Vajon hány feldolgozás születik évről évre – színházi profi, iskolai amatőr színészek keltik életre ezt a népmesei daljátékot. Valószínű, hogy mindig szép sikerre számíthatnak és könnyes vastapsra.

No, de amit ezen a napon a Bartók színházban bemutattak nekünk, 300 nézőnek, ahhoz semelyik előtte megkomponált, átírt, rendezett János vitéz nem hasonlítható. A fenomenális, bombasztikus jelzők gyenge kifejezések lehetnek, hiszen a Varidance – Dunaújváros Táncegyüttese – felülmúlta minden nép- és klasszikus táncmozgásról eddig alkotott, látott képünket, de ez nemcsak a profizmusuknak köszönhető, hanem Szirtes Edina „Mókusnak” valamint egyenrangú partnerének, Ferenczi Gyurinak és az 1-ső Pesti Rackáknak. És itt álljunk meg egy szóra, majd később folytatjuk az értekezést.

Elképesztő, kemény és tűpontos – a zene és a tánc tökéletes összhangja

Tudjátok, hogy hétfő este világszínvonalú előadást láthatott és hallhatott a 300 szerencsés. Ilyen ritkán adatik meg a világban, még a New York-i Broadwayen, a párizsi, londoni színházi negyedben, de fővárosunkban sem sűrűn. Az elképesztő, kemény, tűpontos zene, „Mókus” hegedűje lenyomott a székbe, hangja túlvilági, sejtelmes, Gyurika pedig hozta a tőle megszokott és elvárható mindenkori csodát, a bluest népzenével és jazzel összerakva. Ezek organikus egységének iskolapéldája kristálytiszta, fénylő szájharmonika-szólói, és koszos, karcos, mégis lebegő, szimfonikus gazdagságú akkordjainak buja halmaza kápráztatta el a hallgatót. A magyar zenei életben mindenki Gyurikája, akinél nagyobb kísérletező zenész nemcsak, hogy nem létezik, de ahhoz, hogy magyar pentaton hangzású népzenét tudjon játszani szájharmonikán, építtetett egy szintén őrült fazonnal egy olyan szájherflit, ami már alkalmas volt a népzenék átiratának megszólaltatására. Hát ennyit a blues gyökerének átültetéséről – messze van ide New Orleans, közel van a Kárpát-medence zenei népköltészete.

Egy rövid apropó: valamikor réges-régen Gyurika hallotta, hogy szájherfliverseny lesz Amerikában, nevezetesen a fent említett New Orleansban. Megérkezvén egy klub elé, be akart menni, jelentkezni versenyzőnek, de kiderült, hogy a nevezési díj annyi lenne, amennyi pénze összesen nem volt. Bánatában a klub előtt leült egy lépcsőre, és elkezdte a maga blueszenéjét nyomatni.

Az ajtónálló fekete cerberus bement a klub irodájába, és mondta a főnökének, hogy itt van egy szivar, nincs pénze arra, hogy benevezzen, de fantasztikusan játszik. Gyurikát behívták, majd elődöntő, középdöntő, döntő, és megnyerte az akkori világ legjobb bluesharmonikása címet. Népmesei történet, akárcsak Kukorica Jancsi és Juliskáé.

No de tovább, „Mókus” olyan zenét komponált, ami lám-lám autentikus a tánchoz, a mese története jól követhető, viszont oly erős és félelmetesen katartikus, hogy mi, nézők kapkodtuk a fejünket, hol a zenészeket, hol a táncosokat néztük, hiszen az őrület egyre fokozódott, nem lehetett látni, mikor robban fel a színpad.

Úgy gondolom, a zene vitte a prímet, talán Kacsóh Pongrác ezt is akarta. Bődületes, amikor kiszakad az emberből valami sohasem tapasztalt érzés, innentől kezdve bármi történhet, ezt nem lehet felülmúlni, ezt nemcsak jelen sorok írója mondja, hanem az előadás végén a 15 perces folyamatos vastaps is. A színház a pillanatok művészete, nem megismételhető egy előadás, mindig más lesz, az aktuális, esetleges felvétel persze segít, de a „pillanat” a csoda.

Végül dicséret illeti azt a fény- és sikerlátót, aki összehozta ezt a fantasztikus csodát, a rendező-koreográfust, Vári Bertalant, a Varidance és a dunaújvárosi Bartók Táncszínház táncművészeit, a bátor, bevállalós Bartók színházat, Őze Áron igazgatót, aki be merte a költségvetésbe emelni a darabot, hiszen az élőzene a táncosokkal előadásonként égeti a forintokat, de megérte, olyat alkottak mindannyian, ami még egyszer: világszínvonal, bárhol megállná a helyét a világban.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában