A város mindvégig mögöttem, a munkánk mögött állt

-Mennyi munka áll a pályázat mögött?

- Megközelítőleg fél éves munka. Illetve, öt és fél év. Nehéz, mert ha öt évet már végigvitt az ember egy intézmény élén, akkor egy komplex pályázatot ír. Ez persze nem arról szól, hogy saját dicsőségünket fényezzük, akkor sem lesz jó, ha figyelmen kívül hagyja az eltelt öt évet, és nem abból építkezik. Mindenféle szempontból összegzés egy ilyen pályázat, de belülről pályázni egy nagyon komplex összegzés, építve az elmúlt öt évre, az elvégzett munkákra, a belső szerkezeti felépítésre, a tapasztalatokra, a kudarcokra, sikerekre. Ennek még egy kis fűszert, pikantériát ad a pandémia, hiszen elég speciális időszakot élünk mindenféle szempontból bő egy éve. Utána pedig egy folytatásnak kell jelen lennie egy pályázatban, hogyan képzeli el, ha öt évre – ami nem kevés idő – egy alternatívát akar vázolni, hogyan folytatná, mi felé haladna. Ez egy komplex, sűrű, kemény munka. A munkatársaimmal pályáztam, mert nem egyedül ültem éjszakáról éjszakára és írtam, hanem mindenkinek megvolt a maga dolga. Bár az én pályázatom, egyes szám első személyben adtam be, de ettől függetlenül csapatmunkáról van szó. Mindig lényeges volt önmagunk miatt, az elvégzett munkánk miatt, a saját hitelességünk és szakmaiságunk miatt, hogy olyan pályázatot tegyünk le a nevem égisze alatt, ami méltó egy intézményhez, méltó a Bartók színházhoz, méltó Dunaújvároshoz, az ötéves munkához.

- Mennyire befolyásolta a város visszajelzése azokat az elképzeléseket, amivel nekiindult?

- Csiszolja és alakítja, de hát ez természetes. Nekünk tényleg ebben a városban van dolgunk, ebben a városban is volt. A fél idegrendszerünk, a fél szemünk, a fél fülünk a városon van. El kell kerülni a merev álláspontokat, fúzióban a várossal, a közönséggel, a befogadó készségével, érzékenységével, igényeivel, egy csomó mindennel. Az ötéves tevékenységből levonva a tapasztalatokat, a következő öt év elképzelései is rugalmasak, az sem egy kőbe vésett Mózes-tábla. Ennek fényében építettünk fel egy alternatívát a folytatásra.

- Mire számíthat a néző? Arra, amire eddig, vagy valamiben megújul a színház?

- A színházi működésre sem lehet azt mondani, hogy kész, tudjuk, megvan. Mindig mindent elölről kezdünk. Egy évad felépítését is, egy szerep próbáját is akár színészként, akár rendezőként. A színház vezetése pedig egy folyamatos, állandó edzés, amiben mindig meg kell tudni újulni. Ebben a megújulásban van a titok. A nézőkkel együtt, de előttük kell egy, vagy két lépéssel járni, nem lehagyni, elrohanni előlük. Nem szabad hülyének nézni a nézőt, ugyanakkor kicsit irányítani kell, a kezét fogva vezetni. Levonva a következtetést, azok után, amilyen időszakot mindenki átél, a következő évek hangulata mindenképpen vidámabb lesz, ami a nagyszínpadot illeti, viszont a stúdióban folytatjuk a kísérletező, bátrabb formanyelvű előadások szerepeltetését. Ebben sok újat nem fog látni a néző. Abban, hogy mindig lehet jobbnak lenni, abban remélem, hogy fog. Mert ez így van, ennek a munkának sosincs vége. Nem fogunk annyi bemutatót tartani, mint eddig. Levontam azt a következtetést, hogy a Bartók infrastruktúrájához képest néha egy picit „túltoltuk a biciklit”, és néha már majdnem átbillentünk a mennyiség és a minőség egyensúlyában. Ugyanakkor jobban szeretnék az elkészült előadásokra koncentrálni minőségi szempontból, és előadás-kezelés szempontjából. Menedzsment, marketing, értékesítés, kilépve a város határain túlra is. Az előadások kezelése, megőrzése, felnevelése nagyobb hangsúlyt fog kapni a következő években.

- Nyilvánossá teszi a pályázatát?

- Igen, szeretném, hogy az legyen. Nagyon szeretném, hogy rengeteg ember – nem csak szakmai – olvassa el.

- Nem egyedül pályázott, és a szakmai grémium egyenlően voksolt mindkét pályázóra. Ezt hogy élte meg?

- Ez egy versenyhelyzet ilyen szempontból. Az elejétől a végéig lényegében nem foglalkoztam ezzel, és sose foglalkozom igazán ezzel. Én alapvetően azt éltem meg, hogy a város mindvégig – és ezt éreztem az első perctől kezdve – a mi munkánk és mögöttem állt, és az utolsó percig nem is tágított. Éppúgy a város közönsége, mint a város vezetése, a döntéshozók. Ezt a bizalmat szeretném megszolgálni a következő öt évben. Hogy kialakult egy egészséges versenyhelyzet? Talán jobb is így, mintha egyedül pályáztam volna, mert az egy veszélyes játék. A versenyektől és a versenyhelyzettől sohasem féltem. De soha nem a versenytársakkal foglalkozunk, hanem saját magunk csiszolásával. Illetve ezt a helyzetet kell tudni kihasználni arra, hogy még alaposabbak, még hitelesebbek, még szakmaibbak legyünk, még inkább a maximumra törekedjünk.

- Volt azért B-terve?

- Az mindig van. Én a B-tervvel együtt születtem. Megmagyarázom. Nekem a színház igazgatása nem a hivatásom, nekem az a munkám. Egy szent, nagyon felelősségteljes játék, ami nagyon izgalmas része az életemnek. Ha ez a ciklus is beteljesedik, ami most vár ránk, akkor tizenöt éven keresztül, ami azért nem kis idő. Nagyon bele is lehet fáradni nyilvánvalóan, mert nem egyszerű. A munkatársakkal együtt egy előadást létrehozni, a közönség reakcióit figyelni, érezni az angyalt, ami elrepül a színpad fölött, amit már együtt élünk meg, ezek szent és csodálatos dolgok. Olyan, mint a gyermek születése. De utána fel kell tudnunk nevelni. Nekem a hivatásom a színházcsinálás, színpadon lenni, játszani és rendezni. Erre mondom, hogy a B-tervvel együtt születtem, így vagyok kódolva. Ha velem bármi történik, és lesz olyan, amikor nem igazgatok, akkor is biztos, hogy színházat fogok csinálni.

- A kinevezés után nagyon sokszor csörgött a telefonja? Örültek a kollégák?

- Igen. Szerda este óta se a családomra, se a borotválkozásomra, az étkezésemre, se a kutyasétáltatásra, semmire és senkire nincs időm. Ahogy most utaztam a színházba, az autóban is folyamatosan csörgött, szerencsére nagyon jó kihangosítóm van. Nagyon jó érzés a város bizalmát ennyire élvezni, ezt tényleg meg kell szolgálni. Ez volt az egész pályázati időszak alatt a fő stratégiai pont, az egyik legerősebb. Ugyanakkor a belsős kollégák támogatása, jelenléte, részvétele a „kampányidőszakban”, ez is rengeteget jelentett. Bőven van mit fejleszteni, rendbe tenni a működésben a házon belül, ez a mi dolgunk, ezt el is fogjuk végezni. Akkor lenne baj, ha a nézőnek ehhez lenne köze, mert akkor látna valamit, ami nem stimmel. A színház csapatmunka, és emberek csinálják, ebbe minden gyarlóság belefér. Az, hogy ezt hogy kezeljük, és küszöböljük ki, az már a mi dolgunk. Az nagyon jó érzés, hogy felhívtak, gratuláltak nagyon komoly, és általam is nagyra becsült szakmai emberek. Néha még ismeretlenül is. Olyan telefonokat is kaptam tömegével, akiknek a véleménye nagyon számít, és jólesik, ez mindenképpen azt jelzi, hogy figyelik a Bartók eddigi működését, valamire tartják, és most nagyon örülnek egy folytatásnak.

Őze Áron Jászai Mari-díjas színész

Őze Áron Jászai Mari-díjas színész, rendező, színházigazgató öt évvel ezelőtt Csadi Zoltán színművésszel és Sipos Imre színész, rendezővel közösen vette át a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatói székét, sikerrel. Elsőre fölvették a Színházés Filmművészeti Főiskolára, 1993-ban végzett Iglódi István tanítványaként. 1992-től tagja volt a Nemzeti Színháznak, majd 1998–2001 között szabadfoglalkozású művészként dolgozott, majd 2000-től tért vissza (Pesti Magyar Színház). Színészi munkája mellett rendez is. 2010-től 2014-ig volt a Pesti Magyar Színház igazgatója. Díjai: Rajz János-díj, Őze Lajos-díj, Mensáros László-díj, Sík Ferenc-emlékgyűrű, Jászai Mari-díj, Főnix-díj, Súgó Csiga-díj, Ivánka Csaba-díj, Pantalone-díj, Iglódi István-emlékgyűrű.