Ferenc József tárgyalni akart a magyarok képviselőivel

Elsősorban Deák Ferenc személye volt a döntő, de meghatározó tényező volt még e kérdésben gróf Andrássy Gyula is. Deák számára fontos volt Andrássy diplomáciai és politikai tehetsége, a bécsi udvar által iránta tanúsított elfogadottságára szükség volt ahhoz, hogy a császár is rugalmasan álljon a kiegyezéshez. A „szép akasztott embert” Deák Ferenc javaslatára, 1867. február 17-én miniszterelnökké nevezte ki Ferenc József császár, így megalakult a szabadságharc utáni első magyar kormány. Gróf Andrássy Gyula és kabinetjének tagjai február 20-án tették le esküjüket, és ezzel létrejött a dualisztikus államszerkezetű Osztrák–Magyar Monarchia.

621 538 négyzetkilométeres területével Európa második legnagyobb méretű állama lett Oroszország után, 51 milliós népességét tekintve pedig Európa harmadik országa lett az Orosz Birodalom és a Német Császárság után. A létrejött európai nagyhatalom 1910-től Franciaországot is megelőzte a gépgyártás terén, sőt a világ negyedik legnagyobb gépgyártójává és gépipari exportőrévé vált az Egyesült Államok, Németország és Nagy-Britannia után. Elektrotechnikai és villamosipari termékek piacán pedig a világ harmadik legnagyobb gyártója és exportőre volt az Egyesült Államok és Németország után. Talán ez is közrejátszott abban, hogy az első világháború után az országot szétdarabolták, és főleg Magyarországot egy igazságtalan trianoni döntéssel ellehetetlenítették.

A Cassandra levél

Az emigrációban élő Kossuth Lajos 1867. május 22-én Párizsban írta meg a híres Cassandra levelet, amelyben bírálta a készülő kiegyezési törvénytervezetet, s Deák Ferenc politikáját. Kossuth és Deák merőben másképpen gondolkodott a bukott szabadságharc utáni magyar politikáról. A volt kormányzó egy Duna mentén létrejövő új államszövetséget szeretett volna létrehozni, amely mint a térség nagyhatalma játszana fontos szerepet Európa életében. Ezzel szemben Deák Ferenc egy szuverén magyar államban gondolkodott, de egy idő után kereste a bécsi udvarral a kiegyezés lehetőségét. Azzal érvelt, hogy a magyar szabadságharc nem a nemzetiségekkel való konfliktusokon, hanem az orosz beavatkozáson bukott el. A cári politikának viszont nem volt érdeke Ausztria meggyengítése, ezért Deák szerint a magyar politikai elit csak az osztrákokkal tárgyalhat egy új állam megalakításáról. E tárgyalások eredményezték az 1867. évi XII. törvénycikk tervezetét, amely úgy teremtette meg a dualista államrendszert, hogy közösnek nyilvánították az Osztrák–Magyar Monarchia pénzügyét, hadügyét és külügyét. Deák itt feladta az 1848-as áprilisi törvényekben foglaltakat, miszerint a pénzügy és a hadügy a magyar kormány hatáskörébe tartozik, a Cassandra levél éppen ezt az engedményt bírálta. A levélben Kossuth felrója Deáknak, hogy feladta a nemzeti önrendelkezést, és kockára tette Magyarország jövőjét. Szerinte a megkötött alku Magyarország pusztulását készíti elő, hiszen ezzel a nemzetiségi követelések súlya alatt hamarosan összeroppanó birodalom fennmaradását támogatta. (A Cassandra elnevezés egy görög mitológiai királylányra utal, kinek jóslatait figyelmen kívül hagyták, ezért állítják ma is sokan, hogy a levélben Kossuth előre megjósolta a trianoni katasztrófát.)

Az Osztrák–Magyar Monarchia

A Monarchia egy többnemzetiségű államszövetség volt, a németeken és a magyarokon kívül az országban jelentős szláv kisebbség is élt. Szerbek, horvátok, szlovákok, szlovénok, bosnyákok, ukránok és csehek mellett még jelentős számú román és olasz nemzetiségű polgára is volt a létrejött új államnak. Hiba volt, hogy a nemzetiségeket, valamint azok mozgalmait a kiegyezés politikai és közjogi építményéből teljes egészében kihagyták. Ennek ellenére egyedinek számított az akkori Európában, hogy a kisebbségeket képviselő politikai pártok indulhattak az ország­gyűlési választásokon, sőt gyakran be is jutottak a magyar parlamentbe. A kiegyezés értelmében az osztrák és a magyar felek összeegyeztették a bécsi udvar nagyhatalmi törekvéseit a magyar vezető rétegnek azzal az érdekével, hogy Magyarország belső berendezkedését teljes egészében maguk a magyarok határozhassák meg. Ez a kompromisszum belső politikai fejlődéshez is vezetett a két államban. Mivel közjogi értelemben a kiegyezés nem egyszerűen a közös uralkodó és a magyar vezető réteg, hanem éppen annyira két birodalmi fél között is létrejött, ezért a konstrukció elengedhetetlenné tette, hogy Ausztriában is alkotmányos berendezkedés jöjjön létre. Ennek eredménye lett a dualista államszövetség.

A politikai kiegyezést a közös ügyek költségeinek megosztásáról, a vámunióról és más gazdasági kérdésekről szóló kiegyezés egészítette ki, amit tízévenként meg kellett újítani. Mindezek részét képezte, hogy az osztrák császár egyben magyar király is lesz. Ezért 1867. június 8-án a budavári Nagyboldogasszony-templomban, I. Ferenc József néven magyar királlyá koronázták az osztrák uralkodót. Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogi értelemben így két önálló államból állt, amelyeket a közös uralkodó személye, valamint a közös külügy, had­ügy és pénzügy kapcsolt össze.

A dualista állam működése

Az Osztrák–Magyar Monarchiában a legfőbb hatalom mindvégig a közös uralkodó – Ferenc József – kezében összpontosult. Így az Osztrák–Magyar Monarchia politikai rendszerét – két állam perszonálunióját – a dualizmus rendszerének, vagy korszakának is nevezzük. (A perszonálunió két vagy több független állam olyan szövetsége, amelyet a közös uralkodó személye kapcsol össze.)

A közös ügyek vitele a közös külügyminisztérium és a közös hadügyminisztérium feladata volt. Ezek költségeinek fedezésére a két állam tízévenként megújított szerződésben meghatározott arányban járult hozzá, az általuk így átengedett pénzeszközök kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt. A közös pénzügyminisztérium később néhány más, a két állam által átengedett feladatot is megkapott, mint például az 1908-ban a Monarchia által annektált Bosznia-Hercegovina közigazgatásának irányítását is. Az uralkodón és a három közös minisztériumon kívül a Monarchiának nem volt más közös szerve.

A két állam törvényhozása – osztrák Birodalmi Tanács és magyar Országgyűlés – nem alkottak közös törvényhozó testületet, csak a rájuk ruházott hatáskörben járhattak el, korlátozott eljárási rend szerint. Ezeket a testületeket csak az uralkodó hívhatta össze, így évente felváltva Budapesten vagy Bécsben ülésezhettek. A delegációk nem tárgyaltak együttesen, mindig külön-külön alakították ki saját álláspontjukat, mégpedig többségi szavazással, egymással pedig csak írásban érintkeztek. Amennyiben nem tudtak közös álláspontot kialakítani, úgy a delegációk együttes ülést tartottak, de csakis szavazás céljából.

A korszakot hatalmas fejlődés jellemezte

A közös hadsereg, 1889-től Császári és Királyi Hadsereg élén a császár és király, mint legfőbb hadúr állt, az ő kezében összpontosult a legfelsőbb főparancsnokság. A közös had­ügyminisztérium felett is az uralkodó rendelkezett, háború és békekötés kérdésében is kizárólag ő dönthetett. Az Osztrák–Magyar Monarchiának a közös hadseregen kívül nem volt saját területi közigazgatása. A két állam egymástól függetlenül alakította ki közigazgatási rendszerét és beosztását. Az akkori kor szellemének és követelményeinek megfelelő, viszonylag korszerű közigazgatási és önkormányzati rendszer alakult ki, ami tekintettel volt a történelmi hagyományokra is. Mint autonóm társország Magyarországhoz tartozott Horvát-Szlavónország, valamint Fiume (ma Rijeka) városa és annak kerülete. Az egész országban egységes szervezetű és jogállású területi önkormányzatok alakultak ki, ez a rendszer nemcsak demokratikus, hanem ilyen formában páratlan volt az egész ókontinensen. 1868-ban kötötték meg a horvát–magyar kiegyezést, amelyben Horvátország kivívta autonómiáját. A törvény a közös államban teljes autonómiát biztosított a horvátok számára, saját zágrábi törvényhozással és kormánnyal, valamint közigazgatással.

A sikertörténetnek az első világháború befejezése vetett véget

A kiegyezéstől egészen 1918-ig terjedő időszak a magyar gazdaság sikertörténete volt, az elmaradt agrár országból egy fejlett élelmiszeriparral rendelkező állam lett. Erre az időszaka nagy ipari és gazdasági fejlődés volt jellemző, így régiók és települések gazdagodásával egyre több pénz jutott a fejlesztésekre és a művészetekre. Akkor épültek ki Közép-Európa legnagyobb és legfejlettebb vasúthálózatai. 1914-ig összesen 114 község és város polgárai számára vált elérhetővé a villamosenergia-szolgáltatás. Az építészetre is nagy hatást gyakorolt az akkori gazdasági fellendülés, a tudatos városrendezés számos település központját átalakította át, így a dualizmus időszakában alakult ki Bécs és Budapest jellegzetes városképe.

A sikertörténetnek az első világháború befejezése vetett véget, amikor is végleg megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia.

Felhasznált irodalom

Szávai Ferenc: Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának következményei.

Alexander Sixtus von Reden: Az Osztrák–Magyar Monarchia – Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Budapest / Salzburg: Széchenyi Kiadó / Druckhaus Nonntal Bücherdienst. 1989.

Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. 21 kötetben, 1886-1889.

Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria–Magyarország szétrombolása, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1997.

Szente Zoltán: Kormányzás a dualizmus korában. A XIX. századi európai parlamentarizmus és Magyarország kormányformája a kiegyezés után 1867-1918, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2011.