A Kék Duna Áruház kirakatától a Velencei Biennálé sikeréig

– Kezdésként egy évszám és egy helyszín: 1990, Óbudai Társaskör.

– Ez volt az első önálló kiállításom, úgymond „profiként”, hiszen ekkor már tagja voltam a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának és a Művészeti Alapnak is. Amire azonban igazán büszke vagyok, hogy a ténylegesen első önálló kiállításom a Kék Duna Áruház kirakatában volt, úgy a múlt század ’70-’80-as éveinek fordulóján. Akkor még úgy működött, hogy mindenféle dekorációs iskolák futottak a városban, és valakinek eszébe jutott, hogy a kirakat hátterében elhelyezhetnének képeket is. Az első pasztellmunkáimat itt tettem először közszemlére. Nagyon örültem a lehetőségnek, szüleimnél még mindig ott lógnak a falon ezek a korai csendéletek.

– A Kék Dunához köthető debütálás után az 1980-as évek második felében már külföldön is kapott lehetőséget.

– Nagy előrelépés volt, hogy a csatlakoztam a Fiatal Képzőművészek Stúdiójához. Ez egy komoly szűrőt jelentett, és a stúdió szervezett tagjainak külföldi kiállításokat. Általában a munkáim utaztak, de egyszer-egyszer én is ott lehettem ezeken a tárlatokon.

– A művészeti felsőoktatási képzés azonban hiányzik az életrajzból. Próbálkozott?

– Naná, vagy hétszer is a Képzőművészeti Főiskolára. Akkoriban talán még nehezebb volt bekerülni, mint ma, hiszen az országban mindössze egy ilyen karakterű főiskola működött. Bár ez nem jött össze, pozitív visszaigazolásokat azonban kaptam, kisebb díjak, ösztöndíjak, kiállítási lehetőségek formájában. El tudtam magam helyezni ebben a kis szcénában, így fel sem merült bennem, hogy hosszabb távon én mással szeretnék foglalkozni. Volt próbálkozásom a természettudományok felé, fel is vettek matek-fizika szakra, Szegedre. Egy félév után rájöttem, hogy ez mégsem az én világom. Az alapvető természettudományos érdeklődés azonban a mai napig megmaradt.

– A szegedi kitérőt követően aztán itthon találta meg mesterét. Miként emlékszik vissza a számos dunaújvárosi alkotó pályáját elindító Birkás Istvánra?

– Mind sokaknak, nekem is a mesterem volt. Álszerénység nélkül mondhatom, a Dunaújváros Díszpolgára cím inkább őt illetné meg, hiszen korszakos hatása volt és van Dunaújváros művészeti életére. A Birkás-féle műhely nagyon pezsgő, pulzáló közegként működött. Olyan technikai és szakmai dolgokat próbálhattunk ki, amelyekre még a felsőoktatásban sem lett volna lehetőségünk. Emellett egy igazán nyüzsgő kulturális élet jellemezte ezt a világot. Irodalmárok, zenészek, több irányból érkezők jártak itt össze, és termékenyítően hatottak egymásra.

– A ’90-es évek elejétől Várnai Gyula története egybeforrt az épp születőben lévő Kortárs Művészeti Intézet életével is. A fiatal alkotóból miként lesz kiállításrendező?

– Ezt már akkor is egy különleges, szinte forradalmi lehetőségként éltem meg. Fiatal képzőművészként az volt a feladatom, hogy a kortárs képzőművészet legjavából válogassak, szervezzek és kivitelezzek kiállításokat. A kiállításrendezés és építés során technikai problémák sorát kellett megoldani, plusz alkalmazkodni az adott művész karakteréhez, gondolatmenetéhez. Már akkor szembesültünk vele, hogy oké, itt van a kortárs művészet, de ezt miként mutatjuk be, adjuk át a dunaújvárosiaknak. Ezért próbáltuk összekapcsolni folyamatosan más műfajokkal: komolyzene, irodalom, minőségi popkultúra, egészen a divatbemutatókig. Az ötlet alapvetően működött. Mindig is voltak drukkerek és ellendrukkerek, de úgy vélem, az intézet az elmúlt harminc évben bőven bebizonyította a létjogosultságát.

– Hatéves kora óta él Dunaújvárosban, munkáiban is sokszor feltűnik e „csinált város” egy-egy emblematikus lenyomata.

– Kisgyermekként Kazincbarcikáról költöztünk át az akkori Sztálinvárosba, kis túlzással nem is éltem máshol, csak olyan városban, amelyet tervezőasztalon álmodtak meg körzővel és vonalzóval. Jól érzem itt magam, nekem ez a teremtett kisvárosi lét egyben otthonosságot is jelent. Sok inspirációt, ötletet is merítek az újvárosi környezetből, ezeket szeretem beépíteni a munkáimba is. Leginkább úgy fogalmaznék: visszahatunk egymásra.

– Bár nincs messze a főváros, vidéki alkotóként nehezebb érvényesülni a hazai művészeti közegben?

– Nem egyszerű. Korábban említettem, nekem nagy lökést adott a stúdiós tagság, így könnyebb volt integrálódni, majd kiállításokat szervezni. Nagyon sok jó képzőművész él és dolgozik Budapesten, és az a fajta szakmai odafigyelés, amely minden tehetséges alkotót megilletne, az csak a fővárosban érhető el igazán. A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet ebből a szempontból is egy remek lehetőség a fiataloknak, hiszen az országos szakma is követi az itt zajló munkát. Némi iróniával és hálával vegyítve, úgy szoktuk mondani, ez az ország művészeti szív­csakrája…

– Az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé Magyar Pavilonjában bemutatott Peace on Earth / Békét a világnak című kiállítása kétségkívül gazdag pályafutásának eddig csúcspontja. Szűk három év távlatából hogyan emlékszik a velencei kalandra?

– Nekem is van egy saját lendkerekem, ám ezt akkor lehet lendületben tartani, ha néha érkeznek pozitív visszaigazolások. Velence számomra ilyen volt, jelezte: van létjogosultsága az eddigi pályámnak. Amúgy volt bennünk (Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora – a szerk.) egy jó értelemben vett ijedtség, egy bizonyítási vágy, de úgy érzem, a főbb szándékainkat sikerült megvalósítani, szóval jól sült el velencei kaland. Sajnos számos ok miatt nehezen kommunikálható a magyar kortárs művészet a világban. Ezért arra is koncentráltunk, hogy a nemzetközi közönségnek is át tudjuk adni a Peace on Earth/Békét a világnak üzenetét, koncepciójának lényegi elemeit. A visszajelzések azt mutatják, e célt sikerült elérnünk. Ami az utócsengést illeti, Velence hozott pár megtisztelő meghívást rangos művészeti eseményekre.

– Egy éve, tavaly októberben Velence után sikerült Rómát is bevenni.

– A One of the Few Moments II című fényinstallációt a RomaEuropa fesztivál keretében mutathattam be a római Chiesa di Santa Rita da Cascia in Campitelli templomban. Egyebek között e lehetőség is Velencei Bienálléval jött. Egy korábbi, a Kisceli Múzeum 2006-ban már bemutatott, átdolgozott ötletemmel pályáztam. Maga a közeg hasonló volt és e római templomtéren sikerült adoptálni, a fogadtatása is remek volt.

– Mivel foglalkozik manapság a város új díszpolgára?

– Megtisztelő és nagyon jólesett ez a kitüntetés, ám ha lehet, maradnék inkább Várnai Gyula, a képzőművész. A gratuláció mellett ugrattak is a barátok a legutóbbi focin. Sajnos a pandémia a művészeti életben is borított mindent. Tavasszal, április-májusban készülök egy kiállítással az acb Galériában, remélem, összejön.