Mitől jó egy szüreti mulatság? – mi már megtudtuk a választ

A szüreti felvonulók különleges emberekké válnak erre a napra. Lovas kocsikkal és lóháton járnak, népviseletbe öltöznek. Nótaszóval és tánccal telik a napjuk. A település lakói mosolyogva integetnek nekik, sőt minden fontosabb utcasarkon megállítják őket egy táncra, majd vendégül látják valamennyi résztvvőt. Közös ebédre várják őket, és ilyenkor nem a modern konyha vívmányai szerint főznek. Néhány óra pihenőt kapnak, hogy hazatérhessenek. Egy kicsit kifújják magukat, és az esti bálban már újra büszkélkednek a kifogyhatatlan táncos energiájukkal.

Előszálláson Tábiné Nyúl Gabriella volt ez a fáradhatatlan személy, civilben a művelődési ház és könyvtár vezetője.

– A tennivalókat több segítő között osztottuk meg, akik már járatosak voltak a dolgukban. A szüreti bálos napunk mindig jól szokott sikerülni. Hogy mitől jó? Vidám fiatalokkal jártuk a falut, és végigtáncoltuk a napot, sokat beszélgettünk, barátságban töltöttük el az időnket. A huszonnégy csikós és a tucatnyi lovas kocsi tekintélyes felvonulást mutatott. Az utcák tele voltak jókedvű érdeklődőkkel, akik roskadásig megterített asztalokkal vártak bennünket. Egymásra találtunk. Reggel kilenckor indultunk és délután öt óra körül érkeztünk vissza. A bál hajnalig tartott.

Az idén egy titokban előkészített, ragyogó eseményünk is volt: a főszerepet vivő bíró, Régi Zoltán megkérte a párja, Újhegyi Alexandra kezét! Mindenki örömére a hölgy igent mondott. Azt gondolom, hogy ez egy példa értékű, bátor lépés volt.

A szüreti felvonulások leghangosabbja a kisbíró szokott lenni, aki nem biztos, hogy jó dobos, de a hivatalánál fogva akár azt is kezelésbe veszi. Az előszállási emberünk a folklór show világából érkezett, aki amellett, hogy kiváló táncos, hasonlóan képzett adomázó, és ha kell, még nótára is fakad. Mészáros Bálint bár sok mindenre hivatkozott az interjú alóli fölmentésért, de végül csak beadta a derekát.

– Eltértem a szokásos rigmusoktól, és egy kicsit aktualizáltam a mondanivalómat. Lassan közeledik az év vége, és egy kicsit visszatekintettem a mögöttünk álló hónapokra. Valóban úgy szőttem a mondókámat, mint az egykori igazi kisbíró. A valóságos híreket összefoglalva mondtam el a közönségek, és ahol csak lehetett elkerültem a sablonokat. Visszatekintve a menetünkre, azt mondhatom, hogy elegen jöttünk össze, hogy jól mutassunk az érdeklődők szemében. A hangulat pedig egészen kiválóra kerekedett.

A gazdaboltba is elmentek, pontosabban az udvarát szállták meg a felvonulók. Közülük ezúttal senki sem vásárolt, de itt is jó szívvel, terített asztallal várták őket. Az üzletvezető elmondása szerint évről évre szívesen várják őket. A táncba nem szoktak beállni, de örömmel és tapssal bátorítják a már délelőtt is vígan mulatozókat. Az üzletben rekedt vásárlók is türelmesen várnak ilyenkor, ők is élvezik a műsort, ami majd szétvetette az erre az alkalomra szűkösnek bizonyult udvart.

Bor György egyike volt azoknak az előszállásiaknak, akik egyedül, vagy a szomszédokkal együttműködve, megállították a felvonulókat egy táncra, és egy kis kóstolóra.

– Ezt minden évben így csinálom, ha táncolok velük, ha nem, és nagy örömre szolgál. Az idén felkért az egyik lány, ezért nagy nehezen egy szóra, én is velük együtt jártam! Frissítőket, szendvicseket, süteményeket raktunk az asztalra. Na jó, volt közte bor és pálinka is! – mondta nevetve. – Nagy kedvet kaptunk a mulatságra, ezért a bálba is elmegyünk.

Amikor a Vas megyei Telekesről érkezett vendégek első alkalommal kipróbálták az itteni szüreti felvonulást és a bált, attól kezdve szinte előszállásiként érzik magukat ezen a hagyományosan ismétlődő eseményen, tudtuk meg Ferenczi Leventétől. A házigazdájuk és kedves helyi rokonuk, Bor Gábor is úgy érezte, hogy nélkülük nem lenne az igazi az idei program, ezért az elejétől a végéig kivették a részüket belőle.

Senkit sem kell győzködni

Horváth István mindenféle jókedvű dolgokban nagymesternek számít. Ilyenek a mezőgazdasági, köztük az állatok körüli tevékenységek, a böllérkedés, a Mikulás, vagy éppen a szüreti táncosok kocsikáztatása, pláne a lovas emberek toborzása. – Az elmúlt években már én szervezem össze a lovasokat, akár nyeregben ülnek, akár egy kocsival járják a falut. Úgy gondolom, hogy ezen a környéken mindenkit ismerek, és jó viszonyban is vagyok azokkal, akik ebben a körben számítanak. Szerencsére jó hangulatúak a rendezvényeink, ezért senkit sem kell győzködni, mindenki készül rá, és egy szóra eljön hozzánk. A lovas nyilván nem ihat alkoholt, de szerencsére a lovak még ettől is fegyelmezettebbek, mert követik a menetet, és ha kell, haza is találnak. Az én lovaim nyugodtak, már megszokták ezt a nagy zenebonát, hiszen négy-öt héten át mindig ezt csinálják. Lesz idejük kipihenni a következő szezonig. Az esti bálba már gyalogosan megyünk, és ott már nyugodtan koccinthatunk.