Az elhurcoltak nagy része nem élte túl a lágerek borzalmait

Az első világháború után, Kárpátalja a trianoni békediktátum értelmében, az anyaországtól elszakítva közel húsz évig Csehszlovákiához tartozott. Majd az 1938. november 2-án megszületett az első bécsi döntés, és Magyarország visszakapta ezt a területet, majd a magyar csapatok 1939. március 15–18-án katonai erővel visszafoglalták egész Kárpátalját.

Malenkij robot

A málenkij robot kifejezés eredete az orosz malenkaja rabota, ami „kis munkát” jelent. A második világháború során Magyarország területére érkező megszálló szovjet fegyveres szervek többnyire ennek a kifejezésnek használatával hurcolták el a polgári lakosság tízezreit a 13 évestől a 62 évesig több éves szovjetunióbeli kényszermunkára. Ezekkel a hazugságokkal csapták be az ártatlan civilek százezreit, hogy az esetleges tiltakozásoknak, valamint a szökési kísérleteknek elejét vegyék. Ezért vált ez a két szó Magyarországon a közgondolkodásban, a polgári lakosság tömeges elhurcolásának és több éves szovjetunióbeli kényszermunkájának a kifejezésévé. Sokáig tilos volt róla beszélni, a megszegők súlyos büntetést kockáztattak.

A második világháború végén, a szovjet csapatok Kárpátaljára érkezését követően került sor a kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb tragédiájára. 1944 novemberében a szovjetek három napig tartó „kis munka” ürügyén, jelentkezésre szólították fel a régió valamennyi hadköteles magyar és német nemzetiségű, 18 és 50 év közötti férfilakosát. A megjelent férfiakat azonban a háromnapos jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba hajtották, ahol a járványok, az embertelen bánásmód és a borzalmas körülmények miatt a foglyok ezerszámra haltak meg. A szolyvai megpróbáltatásokat túlélőket pedig továbbszállították a Szovjetunió különböző lágereibe. Többen közülük soha nem tértek haza, aki pedig hazatért, élete végéig viselte annak terhét.

A 0036. számú szigorúan titkos határozat

Kárpátalja szovjet korszaka 1944 őszén, a Vörös Hadsereg általi megszállással vette kezdetét. A IV. Ukrán Front katonái 1944. szeptember 27-én keltek át a Tatár-hágón, és október 27-én elfoglalták a régió központjának számító Ungvár városát is. Ezzel gyakorlatilag megtörtént a vidék teljes katonai birtokbavétele.

A magát felszabadítóként bemutató 4. Ukrán Front valódi feladata azonban a terület teljes megszállása és a szovjetrendszer bevezetése volt. Az oroszok bejövetele egy gyökeresen új politikai, társadalmi és gazdasági helyzetet teremtett az itt élők számára, és a kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb tragédiáját jelentette.

1944. november 12-én ülésezett a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa, ahol meghozták a szigorúan titkos 0036. számú határozatot. Ebben elrendelték a területen élő 18 és 50 év közötti német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek összeírását, illetve külön listák szerinti hadifogoly- és gyűjtőhelyekre történő irányítását.

A szovjet parancs

Másnap, november 13-án minden nagyobb településen kifüggesztették a „Városparancsnokság 2. számú parancsa” című falragaszt. Ez kihirdette a 18–50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfilakosság jelentkezési kötelezettségét, továbbá leszögezte, hogy abban az esetben, ha valaki nem teljesíti a parancsot, akkor haditörvényszék elé kerül. A jelentkezés utolsó napjaként november 16-át jelölték meg. A falragaszokon kívül a községekben dobszóval is kihirdették a felszólítást. Azt is közhírré tették, hogy annak a személynek, aki a kijelölt korhatárok közé tartozik, de nem jelentkezik, felkoncolják az egész családját.

Ezután megkezdődött az emberek tömeges összegyűjtése. Nem a 0036. számú parancs alapján levezényelt deportálási hullám volt az egyetlen Kárpátalján. Az elhurcolások második szakasza a régió német lakosságát sújtotta. Ennek előzménye a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottságának 7161. számú parancsa volt, amely a Kelet-Európában élő németség egészét érintve elrendelte a Vörös Hadsereg által elfoglalt kelet-európai területek német etnikumú lakosainak nyilvántartásba vételét. Azzal a szándékkal, hogy a Szovjetunió világháború utáni munkaerő-szükségletére hivatkozva, munkatáborokba vigyék a német nemzetiségű, munkaképes lakosokat.

A deportálás

A szovjetek a következő megtévesztést alkalmazták, egyes helyeken igazolás átvételének ürügyével gyűjtötték össze az embereket, amely igazolás feljogosítaná őket a szabad közlekedésre a Vörös Hadsereg által felszabadított területen. A november 16-ig magukat regisztráltató személyek abban a hitben voltak, hogy csak egyszerű nyilvántartásba vételről van szó, november 18-án azért mentek el újra a jelentkezési helyükre, hogy visszavegyék igazolványukat. Azonban ekkor már fegyveres őrök várták a megjelenteket, akik nem mehettek haza, és nem hagyhatták el a helyi gyűjtőpontokat. Az emberekkel elhitették, hogy ott helyben legfeljebb három napig tartó helyreállítási munkára viszik őket. Megtörtént az emberek nemzetiségi alapon történő szétválogatása. Aki ukránnak, szlováknak vagy ruszinnak vallotta magát, az hazamehetett. Nem egyszer elég volt, ha valaki el tudta mondani ruszinul, vagy szlovákul a iatyánkot, már szabad is volt.

Mivel a front már elvonult, az összegyűjtött férfiak eleinte a Munkács körüli hidakat és utakat, valamint a repülőteret hozták rendbe. Azonban 1944. november közepén a szovjetek parancsot adtak, hogy a 18–50 év közötti férfiaknak három napra elegendő élelemmel egy megadott helyen kell jelentkezniük, helyreállítási munkákban való részvétel végett. Ekkor már csak a németek és magyarok maradtak. Az összegyűjtött embereket szigorú, fegyveres katonai kísérettel gyalog indították útnak a szolyvai gyűjtőtáborba, amit a szovjet hatóságok alakítottak ki a magyar honvédség korábbi kaszárnyájából, és ami annak a lágerrendszernek lett a része, amelynek központja Sztarij Szamborban működött. Hasonló gyűjtőtábor működött még Huszton és Perecsenyben is, ide is hoztak kárpátaljai lakosokat.

A haláltábor

Az első gyalogos menetoszlopokat 1944. november 18-án indították el. A foglyok számára szigorúan tilos volt a sorból való kilépés. Nem kaptak enni, étlen-szomjan meneteltek, ha útközben a helybeli lakosok megpróbáltak vizet vagy élelmet adni, az őrök kegyetlenül megtorolták a próbálkozást. Az éjszakákat a foglyok különböző fűtetlen épületekben vagy a szabad ég alatt töltötték a novemberi hidegben, aminek következtében sokan már megfázva, betegen értek Szolyvára. A helyzetet súlyosbította, hogy a szovjet katonák elkobozták az internáltaktól a jó állapotban lévő lábbelijüket, kabátjukat. Szolyván az embertelen körülmények, az éhezés, a járvány és a hideg következtében sokan meghaltak. Itt már kemény munkára is fogták az elhurcoltakat, a szovjetek ezt az ingyenmunkát próbálták maximálisan kihasználni birodalmuk újjáépítésénél. A szolyvai táborból egyeseket néhány nap, amíg másokat több hónap múlva szállítottak át különböző szovjet munkatáborokba. 1944 végén és 1945 elején a táborban súlyos vérhas- és flekktífuszjárvány ütötte fel a fejét, sokan akkor is életüket vesztették, ezért karantén alatt volt a tábor. A foglyokat, akikről hozzátartozóik éveken keresztül szinte semmit sem tudtak, folyamatosan szállították el a hírhedt haláltáborból. Az utolsó csoport 1945 márciusában ment el, majd ezt követően a tábort felszámolták. Akik a szolyvai megpróbáltatásokat túlélték, őket kiéheztetve, megalázva, átfagyva továbbhajtották az Uzsoki-hágón keresztül Sztarij vagy Novij Szamborba, ahol bevagonírozva szállították őket a Szovjetunió különböző lágereibe, ahonnan nagy részük soha nem tért vissza.

1945 nyarán tehát a kárpátaljai honosságú, szovjet fogságban tartózkodó személyek jegyzéke valamennyi településen elkészült, amely szerint 28 098 kárpátaljai lakos raboskodott hadifogoly-, illetve munkatáborban. Ezt támasztja alá az, hogy 1945 júliusában az akkori helyi kommunista vezetés, Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa körlevelet adott ki a körzeti bizottságok és a közigazgatásuk alá tartozó települések néptanácsi elnökeinek a hadifogoly és munkatáborokban tartózkodó személyek összeírására vonatkozóan.

A tábor utáni élet

Az elhurcolt magyar nemzetiségű férfiakat 1946 végétől kezdték el fokozatosan hazaengedni. A túlélőket azonban megfenyegették és megfélemlítették, így hallgatniuk kellett arról, ami velük történt. A visszatérőket Kárpátalján, egy kommunista mintára átalakított környezet fogadta, ami csak fokozta bennük az addig kialakult traumát. A származásuk miatt a köztörvényeseknél is nagyobb büntetést kapott elhurcoltak rehabilitációja máig nem történt meg teljes mértékben.

Vittek mindenkit, akit tudtak

A történészek megállapították, hogy a deportáltak születési évét vizsgálva elmondható, hogy a szovjet fegyveres erők Kárpátalja esetében nem tartották be a parancsban szereplő alsó és felső korhatárt. Nagy számban vittek el ugyanis a 18. életévüket be nem töltött fiatalokat és 50 éven felüli személyeket is. Adatok bizonyítják, hogy a legidősebb elhurcolt személy 1944-ben már betöltötte a 76-ik életévét. Az elhurcoltak nagy része soha nem tért vissza szülőföldjére, nem élte túl az embertelen körülményeket és bánásmódot.

Felhasznált irodalom

https://felvidek.ma

Dupka György: „Málenkij robot”-ra hurcolás Kárpátaljáról.

https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/malenkij_robot/pages/004_Malenkij_robot.htm

https://nemetkor.hu/level-az-emlekbizottsaghoz-kronologia/

Dupka György: Egyetlen bűnünk magyarságunk volt

Bognár Zalán: A polgári lakosság tömeges elhurcolása szovjetunióbeli kényszermunkára a Kárpát-medencéből

http://www.archivnet.hu/az egesz haboru nem kivant kozsegunkbol annyi eletaldozatot mint a szolyvai fogolytabor a malenkij robot

http://www.beszedesmult.hu