Az emberben marad valami belső vibrálás, ami most a vásznon jelenik meg

A művészetet kedvelők Smuk Imre neve hallatán talán először nem a képzőművészetre gondolnak, sokkal inkább a színházra. A Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza egykori művészeti vezetőjét azonban megragadták a vásznon táncoló színek is. Festményeiből többször rendeztek már kiállítást, alkotásai ezúttal Barangolások címmel a kiskunhalasi Közösségek Házában tekinthetők meg.

Vele készült interjúnk mottója stílszerűen az is lehetne: egy Smuk a jóból.

– Színházi emberként sok mindenhez kellett értenie. Előfordult, hogy az előadásokhoz díszletet is készített. Innen jött az érdeklődés a festészet iránt? Mióta foglalkozik ezzel a művészeti ággal?

– Első képemet 18 éves koromban festettem. Aztán később, a család és munka mellett is festegettem, ha volt időm. Akkoriban szinte kizárólag akvarell technikával dolgoztam. 1994-ben volt az első kiállításom, itt Dunaújvárosban, az Intercisa Múzeumban. Később több alkalommal állítottam ki a Bartókban, volt, amikor Anita lányommal közösen. Az elmúlt 25 évben 16 egyéni és közös kiállításom volt Dunaföldvártól Budapesten át Csornáig. Ha belegondolok a festészet, festőművészet iránti érdeklődés szinte ugyanakkor kezdődött, mint a színház és az előadóművészet iránti kötődésem. Képesítés nélküli pedagógusként 19 évesen már irodalmi színpadot szerveztem a korombeliekből. Valóban a későbbiekben több mint negyven színpadi produkció díszletét terveztem, általában a saját rendezéseimhez.

– Számomra a képei egyszerre árasztanak nyugalmat, vibrálást és gyakran nyüzsgést is. Személyiségének jegyei ezek, vagy amikor fest, más emberré válik?

– Azt hiszem jól látja. A színházban szerettem a nyüzsgést, az alkotómunkával járó feszültséget és vibrálást. Ugyanakkor sokszor szeretek félrevonulni, magamba zárkózni. A nyüzsgés után szerettem a csendet, sokszor a magányt. A hosszabb csend után újra kívántam a vibrálást. Az is igaz, hogy most, idős koromban már abszolút nyugalompárti vagyok. Ennek ellenére az emberben marad valami belső vibrálás, keresés, feszültség is, ami most elsősorban a vásznon jelenik meg és nem a színpadon.

– Milyen alkotói közegben szeret dolgozni? Csendben, zenét hallgatva, vagy el tud mélyülni a készülő művében, kizárva a környezetét?

– Festés közben szinte mindig zenét hallgatok, főleg klasszikusokat. A képzőművészet, így a festés is, magányos alkotási folyamat, szemben a színpadival. Itt nincs kit hibáztatni, ha valami roszszul sikerül. Csak én és a fehér vászon nézünk farkasszemet egymással. Az ember – a színházzal ellentétben – itt egyedül viszi el az esetleges bukást, de egyedül aratja le a babérokat is.

– Kiskunhalashoz mi fűzi, hogy ott van kiállítása?

– Kiskunhalasra Brindza László barátom ajánlása révén – aki a kiállítás megnyitását is vállalta – kerültem. Vittem egy rövid videóajánlást a képekről. Megnézték és néhány nap múlva felkértek a kiállításra.

Tárlatának címe: Barangolások. Jól sejtem, hogy az úti élményei alapján készült képeket gyűjtötte össze?

– A cím a képek három aspektusát takarja. Először „barangolás” témákban: város, erdő, folyópart, csendélet vagy enteriőr. Másodszor „barangolás” a stílusokban: realista, impresszionista, vagy a kettő sajátos keveréke. Harmadszor „barangolás” a technikában: klasszikus módon ecsettel, festőkéssel vagy közönséges spaklival, a festék mellett madzagot, fapálcikát, netán szövetdarabokat is felhasználva. Ezen variációk alapján kapta a kiállítás a Barangolások „fantáziacímet”.

– Dunaújvárosban mikor láthatjuk újra az alkotásait?

– Rohóval, Rohonczi Istvánnal van egy elképzelésünk arról, hogy ősszel a Bartók aula- galériájában sor kerülne erre is.

– Nem hiányzik a színház? Figyelemmel kíséri az új előadásokat?

– Egy kicsit még mindig hiányzik. Harminchét évnyi színházi jelenlét soha nem tud kimosódni az emberből. Én nagyon szerettem, mint ahogy a festést is. Az utolsó bemutatón is ott voltam. A Twist Oliver egy kitűnő előadás, valódi profi munka.