Ígéretes alap, de vajon milyen a vásznon? – Filmkritika

Alexandra Bracken Sötét elmék című regénye ígéretes alapot nyújtott, hogy a történetet filmvászonra vigye a rendező. A könyv a young adult irodalomhoz sorolható, vagyis „ifjúsági kalandregény”, tinédzserirodalom, megtűzdelve sci-fi- és fantasyelemekkel, szerelmi szállal, mindazzal, ami a 16–17 éves fiatalokat érdekelheti egyáltalán. A könyv nagy siker lett, sorozattá érik a folytatása.

A történet egy világméretű járvány kitörése után játszódik, a fertőzés a gyermekek 98 százalékát elpusztította. Azok, akik túlélték a betegséget, különleges és emberfeletti képességekre tesznek szert. Őket próbálják a föld hatalmasságai összeterelni, hogy kontrollt gyakorolhassanak fölöttük. A főhősnek, a tizenhat éves Rubynak, aki az egyik legerősebb fiatal mind közül, sikerül megszöknie, s csatlakozik a hozzá hasonló fiatalokból álló csapathoz. A kis közösség a biztonságos menedék felé tart. Ám Ruby rövidesen ráébred újdonsült családjával együtt, hogy egy olyan világban, ahol az irányító felnőttek elárulták a gyerekeket, menekülni nem elég. Ellenállást kell szítaniuk, együttesen használva erőiket, hogy visszaszerezzék jövőjüket.

A film igyekszik szorosan a könyvbeli történet nyomában haladni, ám óhatatlanul is nyesni kell a leírásokból, párbeszédekből, részletekből. Így aztán a „sztori” kedvéért a hatévnyi, koncentrációs táborhoz hasonló fogságot kurtán-furcsán lezavarja a rendező, gyorsan kiszabadítja a főhőst, hogy az nekiláthasson végre beteljesíteni a „műfaja: kalandfilm” funkciót.

Kicsit vérszegényre sikeredett a filmes adaptáció, a tinitörténetek franchise-ja, amiben persze, hogy tudjuk, mi fog történni, de azért szurkolunk.

A film a kritikusoktól kapott hideget-meleget, ettől még biztos sikere lesz a 16-16 (!) évesek körében. Aggodalomra adhat okot, hogy meglehetősen sok az elvarratlan szál, pont úgy van vége, mint amikor várható a második rész…