Ami őt is foglalkoztatja

2018.04.21. 12:00

Séta Szemán Béla színművésszel

Dunaújváros „Igazából azokat a darabokat szeretem, amik mondanak valamit” – egyebek között ezt és más gondolatokat is kifejt Szemán Béla színművész és rendező a vele készített interjúban.

duol.hu

Mikor döntötte el, hogy színész akar lenni?

– Én nem emlékszem rá, de anyáméktól tudom. 5 éves voltam, amikor is ők néztek egy filmet a tv-ben, amelynek az volt a címe: „A tetovált nő”, Inke László, kiváló színész és Schütz Ila játszották a főszerepet. Persze én úgy néztem ezt este, hogy anyámék nézték a filmet, én meg elbújtam az ajtó mögé, mert este nem lehetett tv-t nézni gyereknek. Aztán valahogy elköhögtem magam, és akkor csak azt kérdeztem állítólag anyáméktól: „Ők kik?”, akkor mondták, hogy színészek, mondtam azonnal, hogy én is az akarok lenni. A filmre emlékszem érdekes módon, de erre a momentumra nem, viszont 6 évesen már úgy mondtam A walesi bárdokat, mintha muszáj lett volna. Szóval szerintem így születtem.

Rendezőként a kevés vagy sok szereplős darabokat kedveli jobban?

– Változó. Igazából azokat a darabokat szeretem, amik mondanak valamit, amelyek valamit akarnak közölni, amik éppen megegyeznek azzal, ami engem is foglalkoztat. Az, hogy hány szereplője van, ilyen értelemben szinte mindegy, az a lényeg, hogy egy nyelvet beszéljünk, egy szándékunk legyen. Mikor kevés szereplő van, akkor nyilván nagyobb a lehetőség az elmélyültebb munkára, a sok szereplőnél pedig kevésbé. De igazából ez nem szeretet kérdése ilyen értelemben, hanem amit megkövetel a darab.

A Lélekharang előadásban volt olyan, ami nehézséget okozott?

– Azt hittem, hogy lesz, de aztán nem lett. Az ezredest is és Samuel Mayert is játszom benne, és féltem attól, hogy hogyan tud ez a kettő nagyon elválni. Van benne egy olyan rész, hogy ezredesként beszélek, és szinte egy másodperccel később már be kell lépnem, mint Samuel Mayer. Tényleg féltem ettől, de a rendezés adott erre kapaszkodót, így végül is nem volt nehéz, és ettől egy izgalmas dolog is egyébként.

Szemán Béla: „Néha furcsa, mert nem veszem észre, hogy tanulom meg a szöveget…” Fotó: internet

Milyen érzés volt először kiállni a színpadra?

– Hatéves voltam, mivel én évvesztes vagyok, ezért az óvoda utolsó évében jártam. Volt egy műsor a szülőknek, ott volt mindenki, elég nagy óvoda volt. Előadtunk egy mesét, a címére már nem emlékszem, de én, mint sas a kiscsibéket kinéztem magamnak, hogy elraboljam az anyukájuktól, és emlékszem nagyon jó érzés volt, hogy utána tapsolnak, és jön oda mindenki gratulálni.

Hol szokott szöveget tanulni?

– Útközben, olyankor sokat járatom az agyam miközben autózok vagy utazok valahová. De néha furcsa, mert nem veszem észre, hogy tanulom meg a szöveget, tehát a próba alatt belejön, hogyha megvan a figura sokkal könnyebben tanulok. Külön, hogy szövegtanulás, hogy leülök és akkor most így tanulom, az a legritkább esetben van.

Kolbert Zoltán Márió 9/a Pannon Oktatási Központ

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában