A hívő szerzet tudja, mit ér az emberi élet

Családjának ősi magyar gyökereit az első világháborút lezáró békekötés még nem tudta kiszakítani a szülőföldből. Nagyszülei nem éltek a felkínált lehetőséggel, hogy Nagyváradról az alig 40 kilométerre lévő Debrecenbe költözzenek. Szülei Nagyváradon nőttek fel.

Édesapja matematika-fizika tanárként Érmihályfalván tanított a mezőgazdasági líceumban. Elismert tanár volt, a diákjai szerették. Generációkat juttatott be Románia neves egyetemeire, de ez mind kevés volt ahhoz, hogy a hatóság méltányolja az erőfeszítéseit. Végül engedett az anyaországi rokonok unszolásának, és a család a Fejér megyei Soponyára települt át. Csaba már a fehérvári József Attila Gimnáziumba (jelenleg Ciszterci Szent István Gimnázium) fejezte be a középiskolát.

Először programozó matematikus akart lenni, majd két, sikertelen felvételije után meggondolta magát, és a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolára jelentkezett. Hittanári képesítést szerzett, és ezzel párhuzamosan elvégezte az Államigazgatási Főiskolán a közigazgatás-szervező szakot is.

Székesfehérváron azonnal kapott volna hittanári állást, de inkább felesége lakóhelyére, Nagyvenyimre kötelezte el magát. Örömmel költözött Venyimre a családi okok mellett azért is, mert a ciszterci szerzetesek akkoriban kezdték el újra a működésüket az ottani, több mint kétszázéves rendházukban.

Clairvauxi-i Szent Bernátot még gyermekként választotta élete útmutatójának. A ciszter rend 3. apátját, a 12. század szellemi vezére, a békesség, a szerető jóság példaképeként tiszteli az utókor. Csaba úgy érezte, hogy a rend és a szerzetesek szellemisége nem merülhet feledésbe, ezért katekétaként (hittanár), majd akolitusként önkéntes feladatokat vállalt. A rendház és az arborétum elkötelezett szolgája, a Szent Bernát Arborétum Alapítvány kuratóriumi elnöke.

Az egyetem elvégzését követően különböző államigazgatási munkakörökben dolgozott, majd felkérésre elvállalta, és immár tíz éve vezeti a Ferences Szegénygondozó Nővérek által alapított idősek otthonát Nagyvenyimen. Az otthonban csaknem 50 idős ember jólétéről gondoskodik. A jólét talán ebben az esetben nem a legjobb kifejezés, hiszen ki gondolhatja, hogy egy ilyen otthonban jólétről lehet beszélni?

A fiatal korosztály azt képzeli, hogy itt már csak a gondozás, a fizikai, orvosi ellátás a fontos. Gyakran még az idősebbek is úgy gondolkoznak, hogy amíg el tudják látni magukat, nem változtatnak a megszokott helyzetükön. Még azok sem, akik magányosak, társtalanok, és nyomasztónak tartják az egyedüllétet, a család, a társaság hiányát.

Kiss Csaba másképp áll hozzá a feladathoz. Azt mondja, egy jó szellemű, az emberek között kapcsolatot építő, közösséget formáló otthon lelki kiegyensúlyozottságot nyújt, kellemessé teszi és meghosszabbítja az ember életét. Több 90 év feletti lakójuk is van. Az ember, amíg létezik, szükségét érzi a teljes életnek! Az aktívan töltött napok idősebb korban éppúgy szükségesek a lelki békéhez, miként a fiataloknál. Az otthonban élők fizikai ellátásáról természetesen gondoskodni kell, azonban nem ez az elsődleges feladata az idősgondozással foglalkozóknak. Még csak nem is a szórakoztatás, sokkal inkább a napi értelmes foglalkozás, a mozgás, a különböző fejlesztések, a szellemi frissesség megőrzését szolgáló, mentálhigiénés programok teszik teljessé az életet. Nem véletlen, hogy ilyen a szemlélete! A hívő ember tudja, mit ér az emberi élet, és tisztelettel tekint a feladatára.

Szent Bernát életfilozófiáját vallja: „Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.”