Júniusi gondolatok

Az utcáról vidám gyerekzsivaj hallatszik: mennek a strandra. A tanév utolsó napjait egy kis csobbanással teszik elviselhetővé.

Közben helikopter zúg a Duna felett. Az utóbbi héten naponta többször. S beleborzongok mindahányszor. Még mindig keresik a hajószerencsétlenség eltűnt áldozatait.

Mennyire átalakítja egy-egy esemény az asszociációinkat! Korábban nemigen figyeltem fel egy helikopterre vagy repülőre. Nem kapcsolódott hozzá semmi élmény. Eszembe jut, hogy pár évtizeddel ezelőtt, amikor Radnótit tanítottam a gimnazistáknak, szóba került, hogy a háború után született generáció számára mennyire mást jelent egy repülőgép. Nem feltételezünk rosszat, nincs bennünk félelem. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj – idézzük a Radnóti-vers sorait. Igen, értjük, hogy a háborús pilóta föntről pusztítandó vasutat vagy gyárüzemet látott. Lent pedig emberek, gyermekek és idősek. Milyen jó, hogy mi békében élünk már – fogalmaztak a diákok. A délszláv háború idején aztán még az ország közepén is kicsit összeszorult a gyomrunk, amikor a háborús területekre húzó katonai gépeket láttunk a fejünk felett. A határközeli szülővárosomban élők pedig a robbanások rettenetes hangját is hallották.

Elhessegetem az emlékeket. Béke van. Csöndes a világ körülöttem, csak a rigók dalolnak vidáman a diófán. Kinyitom a számítógépet. A hírfolyamban aztán elém ugrik az első hír: „A Dunai Vízirendészeti Kapitányság munkatársai június 12-én késő délután a Duna Bölcske és Madocsa közötti szakaszán a vízből egy férfi holttestét emelték ki. A holttest azonosítása megtörtént. Az eddig eltűntként keresett férfi a 2019. május 29-én történt dunai hajóbaleset áldozata.”

Még három embert keresnek.