Cipőgyári aljakör – nagy találkozások napja volt a szombat (képgalériával)

Egy kis múltidézés a cipőgyárral kapcsolatban. Története 1959-ben kezdődött az akkori Vegyesipari Vállalat égisze alatt. Azután a gyár lett a Dunai Cipőgyár egyik alegysége, majd Junior Cipőgyár néven működött egészen az 1993-as felszámolásáig.

Szombaton délután hamar kiderült a külső szemlélődő számára, hogy az egykori cipőgyáriak igen jó társaságot alkothattak. (Ezt az is bizonyítja, több mint hetvenen jöttek el a találkozóra.) Nagy örömmel ölelgették egymást a megjelentek, és gyorsan elkezdődött a múltidézés. 

Keszler Jánosné például szinte az egész életét a cipőgyárban töltötte.

– 1962-ben itt kezdtem tanulóként, és itt dolgoztam a gyár megszűnéséig. Ugyanazon a kapun jöttem be, amin a végén távoztam. Szinte minden területen megfordultam a gyárban. Tóth Gyurinak nagy köszönet, hogy összehozta ezt az eseményt. Jó volt látni a régieket, igaz, egy-két arc megváltozott, de mindenkit megismertem, és a neveket sem felejtettem el.

Farkas Árpád kitűzővel érkezett az eseményre, a neve mellett ez állt: III. aljakör. Tehát adódott a kérdés, mi is az az aljakör? Elsőre arra gondoltunk, hogy valamilyen baráti társaság volt a cipőgyárban, de nem.

– Az aljakör – tudtuk meg Farkas Árpádtól – azt jelentette, hogy itt rakták össze a talprészt a felsőrésszel – majd így folytatta. – Harmincegy évet húztam le a gyárban a termelési osztálytól kezdve mindenhol. Hivatalosan beugró voltam, ami annyit jelent, ha valahol munkaerőhiány volt, akkor én ugrottam be a hiányzó helyére, vagyis amolyan mindenes voltam, mindenhez értenem kellett. Amikor a gyárba kerültem, még kézzel készítettük a cipőket, csak később jött szalagmunka. A vállalat megszűnése előtt pár hónappal váltottam munkahelyet.

Említettük, hogy Keszler Jánosné büszkén mondta, mindenkit megismert. Ez utóbbival azonban nem volt mindenki így, a főszervező, Tóth György sem, aki megnyitóbeszédében elmondta, nem mindenkit ismert meg, és úgy látta, ez másokkal is előfordult.

– Nagyon jó újra látni benneteket. Harminc év telt el azóta, hogy bezárt a cipőgyár. Sajnos vannak, akik nem jöhettek el, legjobban a Covid tizedelt meg bennünket. 

Az elhunytak emlékére egy perces gyászszünetet tartottak a megjelentek. Tóth György ezután köszönetet mondott Puskás Andrásnak, a terület tulajdonosának, hogy lehetőséget teremtett arra, hogy végigjárhassák az egykori gyár területét, és azt, amilyen szívélyesen fogadta őket.

A cipőgyáriak azután közös fotók készítésébe kezdtek, kisebb-nagyobb csoportokban, üzemenként leosztva. Volt, aki meg is jegyezte, ő hova álljon, hiszen négy üzemrészben is dolgozott. Az egykori dolgozók meghatottan tapasztalták, hogy az aljakör szinte eredeti állapotban van, sőt, a női mosdók is szinte ugyanolyanok, mint régen, a tükrök azért mások, de csak amiatt, mert más arc tekint vissza rájuk, mint harminc évvel ezelőtt.

A társaság a „gyárlátogatás” után a Táncsics Mihály utcai Csibefalodában – ide negyvenöten jöttek át – nosztalgiázott tovább, azért ott, mert annak helyén volt a gyár központi irodája. Ettek-ittak, beszélgettek, jókat nevettek, sőt, előkerültek olyan fényképek is, amelyek igazi ritkaságoknak számítanak. A végkövetkeztetés az volt, gyakrabban is találkozhatnának a zárt Facebook-csoportjuk (most több mint kétszázan vannak) tagjai.