Ismét lázba estünk a vásárban

A többség tehetetlen vele szemben. Szerencsére ez a tömegkényszer a déli órákra alább hagy, majd később egy időre megszűnik. Nem nyomtalanul. Emlékeztetőül ott maradnak az egészen odáig nélkülözhetetlennek gondolt eszközök, viseletek, és egyéb kincsek. Némi szerencsével a kevésbé szeretetteknek nagyon szép (és drága!) ajándékokká nemesednek.

Bármilyen hihetetlen, egyszer csak mindenki talál egy parkolóhelyet, aztán beáll a sorba és beküzdi magát a sokat ígérő küzdőtérre. Ahogy mint a trendi fesztiválokon szoktuk, csigatempóban csoszogunk, és az árusok két oldalról érkező szinte kihagyhatatlan ajánlatcunamiján edződünk. 

Az árulkodó jelek

Már az első résztávon kiderül, hogy kik a profi vásárlátogatók és kik a másik kategóriába sorolhatók. Az utóbbiak már itt beállnak a kürtőskalács sorba (ezek a helyek az időérzéküket pillanatnyilag elvesztőké) valamint a pecsenyésekhez (a profibb sütögetők beljebb vannak és többnyire le is ülhetsz náluk). Illetve ők azok, akik egy gyufás skatulya méretűnél és súlyúnál nagyobb és nehezebb cuccnak sem bírnak ellenállni, hogy aztán az egész gyalogtúrájuk alatt előbb győztesen, aztán az idő múltával egyre inkább átkozódva, de hősiesen cipeljék magukkal.

Miklós nem mérgelődik. Most. Apró, jókedvű baromfik futkároznak a ketreceiben. Kevesen tudják róluk, hogy különleges madárkák. Ezek itt például fürjek. A gazdának mindjárt van egy kérdése is. Aztán még sok. Igaz nekem is. – Ismered őket? Nem csak arra jó, amit mesélnek róla. Van egy öreg, aki idejár és elmondja: mindennap bevág kettőt a tojásukból, csak úgy magában. Nem nagy kaland, kicsik a tojások. Amióta ezzel él, nem fájnak az ízületei. Ennyi. Figyelted azt a Komát a karkosárral? Amelyik a tojást válogatta! Kacsatojást. Egy tálcával vitt belőle. Sokáig piszmogott. A legnagyobbakat akarta. Nem keltetni fogja. Megeszi. Ne húzd a szádat! Persze, hogy azt mondják a kacsatojásra. de aki megkóstolja, nem fog benne csalódni. Én is azt fogyasztom. A csirkék? Már mind elvitték. Én keltettem. Itt a fotó róla. Én nem permetezem vízzel a tojásokat. Szerinted a kotlós igen? 95% fölött kikelnek. Elmúltam ötven éves, három nagyon jó állásom van, napi három – négy órát alszom. Megszoktam, jól bírom. A madarak a hobbimat jelentik. A gazdaságban a természetes módszerekhez ragaszkodok. Ezer évekig beváltak. Én is kihúzom velük.

Sándor nem gatyázik

Kitűnő fizikummal, robbanékony stílussal, tűpontos üzleti tervvel, és a vásárlók ezer százalékos ismeretével érkezett. Na és persze jó pár malaccal. Darabját negyvenötért kínálja. Igaz nem annyit akarnak adni érte. Az első szóra lespannoltunk vele. Jó vele beszélgetni, azonnal nekiállnék róla könyvet írni.

– Egész életemben ezekkel foglalkoztam. Mindent tudok róluk. Tudom, hogy mennyit érnek. Annyit is kérek. Egyet nem igen vesznek, én sem akarom magában adni. Nézd meg: tiszták, jó kondiban vannak, összebújnak a napon, a fülükön a címke. Ez nem játék. Hallottad az öregasszonyt? Sokallja. Átmegy a másikhoz. Ha az jó neki vigye. Ne is lássam többet. Láttad? Most meg idejöttek a futóval. Hogy egy pillanat alatt belevágtam neki őket? Nem is visítottak? Miért tennék? Úgy fogtam meg, ahogy kell. Mi lett a pénzzel? Kitette. Meg is van. Nyugodt lehet, jókat vitt magával. Hogy ennek miért nem csaptam a kezébe? Hülyének nézel? Megegyeztünk, Most meg idejött, hogy engedjek még ötöt, aztán legalább a felét Én? Nem! Ezret sem. Kimondtuk, az nem változik. Ezekkel jól járt volna. Most meg bemérgesedett aztán elszáguldott. Már most megbánta. Tudod mi lesz otthon? Megeszik a levest, aztán megkérdezi az asszony: „mi a baj”? Azt mondja rá: „az hogy ott hagytam azt a három malacot”!