A város csupa szív pedagógusával beszélgettünk

– Melyik általános iskolába járt annak idején? 
– A Ságvári Endre Általános Iskolába jártam, méghozzá abba az évfolyamba, amelyikben a legtöbb osztály volt. Az egyik szárny első tantermében elkezdődött az „a” – oda jártam én –, és a másik szárny utolsó tantermében volt az „i”. Ez összesen kilenc osztályt jelentett egyetlen évfolyamon. A felső szinten csak nyolcadik osztályok voltak. 

– Általános iskola után hol tanult tovább? 
– A Dr. Münnich Ferenc Gimnáziumba jártam, ahol latin tagozatosként az első „C” osztályba kerültem. A gimnáziumi éveimre is szívesen emlékszem, mert remek közösségünk volt, és a városban is ismert és elismert kiváló tanáraim voltak. Gyerekkorom óta a pedagógiai vagy a művészi pálya érdekelt. Nagyon jól döntöttem, hogy a pedagógusi pályát választottam. 

– Milyen emlékei vannak az első munkahelyéről? 
– A főiskola befejezése után Ráckeresztúron kezdtem el dolgozni. Négy évig tartott az az időszakom, majd egy évre egy óvodába kerültem Dunaújvárosban. Ezt követően Adonyban tanítottam, utána kerültem az úttörőmozgalomba. Általános iskolában rajtitkár voltam, középiskolában ifivezető, Ráckeresztúron és Adonyban a tanítás mellett rajvezetőként segítettem a csapatok munkáját. Aztán a járási úttörőelnökségben kaptam feladatokat. Így kerültem még szorosabb kapcsolatba az úttörőmozgalommal. 

– Az úttörőelnöksége révén került Alsóörsre? 
– Nem, az még korábban kezdődött. Még elsős gimna­zista voltam, amikor karácsony környékén megkeresett az akkori úttörőelnök, hogy elmehetnék Zánkára ifiként táboroztatni. Igent mondtam, és a karácsonyt már Zánkán töltöttem. Ennek köszönhetően jött később Csillebérc, Bodajk és Alsóörs. A dolog érdekessége, hogy gyerekként egyszer sem voltam táborban. Úgy alakultak a nyaraim, hogy egyszer sem jött a képbe egy-egy nyári táborozás lehetősége. Alsóörsre már úttörővezetőként, ifiként, később vezetőként kerültem a táborba, ahová 1971-től a zárásig, azaz 2002-ig vihettem a gyerekeket. Az egykori Alsóörsi Úttörőtáborban töltöttem a nyaraimat a felépítésétől a teljes bezárásáig, mondhatni leépüléséig. Nagyon sok dunaújvárosi gyereknek évtizedeken át az alsóörsi táborozás jelentette az egyetlen balatoni nyaralási lehetőséget. Generációkat fűz sok-sok kedves emlék a Somlyó-hegy lábánál fekvő néhány hektáros területhez. Alsóörs mindig a szívem egyik csücske marad, amire mindig nosztalgiával és szeretettel gondolok. A rendszerváltás után kerültem a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába. Nagy iskola, nagy tantestület és sok gyerek járt annak idején a Kőrösibe, ahol nagyon szerettem tanítani. Később a Kőrösi iskola beolvadt az Arany János iskolába, és ott tanítottam tovább. 

– Több ezer gyermeket tanított meg írni és olvasni. Emlékszik még a legelső órára? 
– A legelső órámra nem nagyon emlékszem, de az elsők egyikére igen. Annyira izgultam, hogy még a szoknyám is remegett, és a nyolcadikos gyerekek megmosolyogtak. 

– Lelkes, a tanítást szívvel-lélekkel végző pedagógusként mi tartotta a pályán évtizedekig? 
– Sohasem jutott eszembe, hogy mással foglalkozzak. A sorsom jó helyre terelt, és nagyon szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Már az óvodában is látszott, ebből a gyerekből pedagógus lesz, akárki meglátja. 

– Bármikor beszélgettem önnel a pályájáról, mindig szeretettel mesélt a tanítványairól, köztük olyanokról, akikről mások már lemondtak, ön viszont felkarolta őket… 
– Az első igazgatóm az mondta: Figyelj ide Maruszka! Minden gyerekben meg kell találni a jót. Lehet, hogy csak technikából ötös, de dicsérd meg érte, mondd meg neki, van hozzá tehetséged, neked abba az irányba kell menned. Azóta én is azt vallom, hogy minden gyerekben van valami, amiben tehetséges, amiben lehet és kell őt fejleszteni, segíteni, támogatni. 

– Fontos üzenetet fogalmazott meg ezzel a gondolattal. A Z generációs gyerekeket nehéz kiráncigálni a virtuális világukból. 
– Így van. Táborokban sokszor közelharc ment. Van olyan fotó, hogy pihenünk Tapolcán, Balatonfüreden, és lefényképeztem a gyerekeket. A képen látszott, hogy néhány kivételével mindegyik a telefonját nyomkodta. Utána megmutattuk nekik, hogy lássák saját magukat, majd úgy szerveztük a programokat, hogy minél kevesebb igényük legyen a telefonhasználatra… 

– Más témára váltva, a városi énekkar egyik meghatározó, aktív tagja. 
– Szombathelyen kezdtem az énekkart. Másodikos voltam, és Mikola Gizella volt az énekkar vezetője, akit nagyon-nagyon szerettünk. A gimiben dr. Varga András vezetése mellett négy évig voltam énekkaros. Később Ráckeresztúron énekkart is vezettem, Adonyban segítettem az énekkarvezetőnek. Az úttörővezetői éveim alatt szünetelt az éneklés, de amikor kilencvenben visszamentem tanítani, beléptem a városi vegyes karba, amelynek azóta is tagja vagyok. Dunaújváros mellett hetente járok ki az adonyi kórusba is énekelni, és sok évvel ezelőtt a nagyvenyimi kórusnak is tagja lettem. 

– Mi volt a legnagyobb énekkari élménye? 
– A csúcsok csúcsa, amit lehetetlen felülmúlni, az a városi vegyes kar 2014. januári New York-i fellépése volt, amikor a Carnegie Hallban adtuk elő Karl Jenkins Arany János Walesi Bárdok című verséből írt művét. A fellépés mellett maga az utazás, a repülés, a közös programok, a közös próbák mind-mind életre szóló élményt adtak. Az amerikai út mellett szintén hatalmas élményt jelentett az 1997-es walesi Eisteddfod Gerddorol Ryngwladol LLangolen-ben tartott fesztiválon való fellépésünk, ahol többek között Kodály Zoltán Mátrai képek című művét adtuk elő. A több mint 50 országból érkezett kórusok és táncosok gáláján ötezer ember előtt léptünk fel hatalmas sikert aratva. E két emlékezetes fellépésünkön kívül sok száz vagy ezer alkalommal énekeltünk bel- és külföldön egyaránt, amelyekre mindig jó visszaemlékezni. Amikor több mint ezren léptünk fel a Müpa színpadára elénekelni a Carmina Buranát, arra ennyi év távlatából is nehéz szavakat találni. Május hetedikén Verdi Requiemjét nyolcszázan fogjuk énekelni a Művészetek Palotájában. 

– Nyugdíjas már, de nem úgy ismerjük, mint aki egy napig is képes lenne otthon ülni… 
– Amikor kolléganőm, Szabó Erzsi nyugdíjba ment, mondtam neki, nem értem őt, mert nyugdíjasként soha, semmire sincs ideje. Nyugdíjba vonulásom után nem sokkal bocsánatot kértem tőle. Hirtelen nekem is kevés lett a nap 24 órája. A három énekkarral ide megyünk, oda megyünk, próbálunk, készülünk a fellépéseinkre. A nyugdíj mellett még tanítok, ami csuda jó dolog. A mai napig készülök az óráimra, mert úgy nem lehet bemenni a gyerekekhez, hogy felkészületlen vagyok. A sok év gyakorlat ellenére sem lehet rutinból megtartani az órákat. Minden este leülök, megnézem a másnapi órarendemet, és végiggondolom az óráimat. Így kerek a világ, énekelek és tanítok, nem beszélve a kulturális és közösségi programokról. 

– Nagy túrázó hírében is áll. 
– Sajnos a térdeim miatt már nem járok túrázni, de sok-sok évig jártam a túraútvonalakat. Jeszenői Endre vitt el először túrázni még 1990-ben, és onnantól kezdve minden hónapban vittük a gyerekeket a természetbe. Később a rácalmásiakkal fogtunk össze, velük együtt indultunk útnak, nyaranta pedig túratábort szerveztünk a gyerekeknek. Egy helyen letáboroztunk, és onnan csillagszerűen jártuk be a túraútvonalakat. Volt olyan hét, hogy ötven kilométert is gyalogoltunk. E túrák keretében az ország összes nagyobb tájegységét bebarangoltuk a felnőttcsapatokkal, de a környező országokat is felkerestük. A jövőt illetően, továbbra is szeretnék tanítani, énekelni, kirándulni, színházba járni, a különböző közösségek életében részt venni. Életemben megadatott, hogy a munkám a hobbim, a hobbim a munkám – és ez fantasztikus.