Kerek évforduló

2023.03.24. 14:00

László Istvánné Tóth Vera néni kilencvenesztendős lett

Ebből az alkalomból a közösség nevében Scheier Zsolt, Nagykarácsony polgármestere és Takács-Csaba Erika kirendeltségvezető köszöntötte, és átadták ajándékaikat, valamint a miniszterelnök emléklapját.

Balogh Tamás

Takács-Csaba Erika, Gergics Ferencné Zsuzsa, László Istvánné Tóth Vera néni és Scheier Zsolt polgármester

Fotó: Balogh Tamás

Látogatásunkkor a remélt kép fogadott bennünket. Vera nénit egy szép, rendezett házban, jókedvűen, a lánya társaságában találtuk. Az udvaron egy méretes, kemény hangú házőrző kutya, inkább bosszankodott, mintsem mérgeskedett amiatt, hogy ő ezúttal lemaradt a vendégfogadásról. Az apró kollégája rendben helyettesítette: mindenkit körbefutkározva ismerkedett meg kiabált, és terelt befelé bennünket a konyhába. A ház macskája csalódottan fordította el a fejét, ahogy kiderült: ő sem hivatalos a találkozóra. Az ünnepelt olyan őszinte örömmel fogadott bennünket, ami talán csak a rég látott kedves ismerősöknek dukál. A köszöntő szavakat érdeklődéssel hallgatta, és a szép ajándékoknak azonnal helyet talált. Rengeteg mesélnivalója volt. A hallottakat most megosztjuk mindenkivel. 

Gyermekként új településre költöztek 
László Istvánné Tóth Vera néni a Heves vármegyei Viszneken született 1933-ban. 1947-ben, tizennégy éves korában más családokkal együtt a jobb élet reményében települt Nagykarácsonyba. Az odaköltözésük nem volt egy álomutazás, hiszen az ingóságaikkal együtt tehervagonokban érkeztek. A továbbiakról ezt mesélte nekünk. – Az apukámék már előbb itt voltak, mert az itteni földeken dolgoztak. Ők egy itteni szérűskertben (ahol a szálas takarmányokat, szalmát kaz­lakban, boglyákban raktározták) tanyáztak le, és mi is hozzájuk költöztünk. Ott a sarkon laktam velük, amíg férjhez nem mentem. Akkor elköltöztünk a Bem utcába, mert ott építettünk egy házat magunknak. Szerettem ott lakni – mondta. 
A családról a következőket osztotta meg velünk: – Három gyermekem született, az egyik korán meghalt. Tizenhárom unokám van, nagyon szeretem őket, és örülök, ha el tudnak jönni hozzám a születés- és nőnapot, meg a többi ünnepeket köszönteni. 

Munkát a városban talált 
– Elmentem a vasműbe, a Kohászati Gyárépítő Vállalathoz dolgozni. Mivel a férjem is ott volt kőművesként, én meg három másik nővel együtt, melléjük kerültem segítségnek. Akkor volt még a martinkemence. Föl kellett rá mászni, mert nem volt ám hozzá létra! A daru felrakta a tizenhat kilós téglákat, aztán a vasakon keresztül azokat kellett odavinni a kőműveseknek. Ahogy a kemence teteje beszakadt, azt kellett kifalazni, megjavítani. Nehéz munka volt az mindenkinek. Az uram cipőtalpa többször is megolvadt, mert olyan forró volt a kemence fala. A művezető nem akart kivételezni, ezért egyik héten az egyikőnk, aztán a másik volt a vízhordó. Fölvettem a ballont a vállamra és napi huszonegyet kellett vinni az embereknek. Az sem volt ám könnyű munka… 
Arra a kérdésünkre, hogy otthon mi volt, így válaszolt Vera néni: – Na hát ott sem ölbe tett kézzel üldögéltünk. Egy falusi ház körül, pláne, ha bejárt az ember a városba dolgozni, soha nem volt igazi szabadnap. Mindig volt mit csinálni. 

Korkedvezménnyel nyugdíjba 
– Ötvenegy éves koromban melegüzemi korkedvezménnyel mentem nyugdíjba. 1984 óta nyugdíjas vagyok. Először kétezer-ötszáz forintot kaptam – tette hozzá nevetve. – Szerencsére az mellett elmehettem dolgozni a szigetre, a ruhagyárba. Ott már könnyebb volt, mert szálakat szedtem a kész ruhákból. Három évig maradtam náluk. Öregségemre már nem bírtam el a kerttel, ezért odaadtuk a szomszédoknak művelésre, vessenek bele, amit akarnak. Aztán amikor már egyedül nem tudtam ellátni magamat úgy, ahogy szerettem volna, a régi házunkat sajnos el kellett adnunk. A Zsuzsi lányomék idefogadtak magukhoz. Itt most megint nagyon jó helyem és sorom lett. 

Semmit nem engednek neki csinálni 
– Kímélnek, vigyáznak rám. Csak üldögélek, és a sok újságot olvasgatom. Azt nagyon szeretem, mert a hallásom már nem az igazi, csak a hangos beszédet értem, úgy pedig beszélgetni is nehéz, ezért a tévét is csak este nézem. Az okostelefont viszont szívesen veszem a kezembe. Nem telefonálni, hanem játszani szoktam. Jól telik vele az időm. Aztán ha valahová el kell mennem, elvisznek, és figyelnek rám. Amikor orvoshoz megyünk, a hallásom miatt mondom neki, hogy „doktor úr, mondja el a lányomnak, majd ő visszamondja nekem”! 
Kérdeztük Vera nénit az egészségéről, a kedvenc állatokról és a tavaszi terveiről is. Ő a következőket válaszolta: – Hát megvagyok, legtöbbször jókedvem van, lehajolni le tudok, csak a lábam nagyon odavan. Már az utcáig sem tudok kimenni. Mindent megennék, de hát sajnos cukros vagyok. Amióta nyugdíjas lettem, inzulinozom magamat. Van egy benti kutyánk meg egy nagy, igazi házőrző. Macska is van, jól bánunk vele, de a lakásba nem jöhet be, mert nagyon torkos, és mindig figyelni kellene, hogy mit akar csinálni. A nyitott ajtóban megáll, és nézelődik befelé, de nem bátorítjuk. Zsuzsi figyel rám, mindent észrevesz, és segít nekem. Amikor jó az idő, kiülök a teraszra, és elnézelődök. Szerencsére sokan beköszönnek az utcáról, megkérdezik, hogy vagyok, és ha van egy kis idejük, el is beszélgetünk. Szeretem az embereket, békességben élek. 
 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában