Az emlékérme tervezése olyan, mintha a spájzban táncolnánk

– Van érmegyűjteményük? 
E. Z.: – Azokból, amiket mi csináltunk biztosan, mert amikor elkészül egy érem, kibocsátáskor kapunk egy tiszteletpéldányt. Korábban gyűjtöttem, az egyetemen. A diplomatémám a magyar euró-sorozat elkészítése volt. Azelőtt kellett kutatni a témát, hogy Magyarországon az érmeverésnek milyen története van. Láttam, hogy milyen szépek ezek a pénzek, és azonnal beléjük szerettem. 

– Mi szépet lát egy pénzben? 
E. Z.: – Egyrészt a kompozíciója, ami zárt egység: egy érme körbe van kerítve egy kerettel. Eleve vonzó, hogy a forma szabályos és kerek. A dolgok, amik szinte kötelező elemként mindig benne vannak, azok mögött egy tervezettség van, így fel tudod kutatni, hogy aki csinálta, milyen tervezői gondolkodással élt. Jó ezt a fajta tervezettséget felfedezni egy kis pénzecskében, ami végül is egy használati eszköz, sokszor nem is nagyon figyel oda az ember rá, de lehet látni, hogy a grafikus sokat dolgozott-e rajta, hogy szép-e a rajzolat, hogy mennyire szép a domborműje, finoman fogalmaztak-e rajta, vagy nagyon nyers, modern-e. Sok elem van, amit lehet kreatívan variálni. Ez az, ami megfogja az embert. 
E. O.: – Én akkor találkoztam az érmékkel, amikor Zoli az euró-érmesorozatot tervezte, mert mi már akkor is együtt voltunk, és mindig minden munkafolyamatot, ezt is együtt csináltuk. 

– Miért maradt ennyire szoros kapcsolata az érmékkel? 
E. Z.: – Véletlen. Jött egy lehetőség, gondolom annak kapcsán, hogy tudták, hogy érmével kapcsolatos diplomamunkát csináltam. A Nemzeti Banknál igyekeznek új tervezőket bevonni az emlékérmes sorozatokhoz. De volt egy olyan kritérium, hogy vert érméből kellett volna referenciát felmutatni. Szerencsém volt, annak ellenére, hogy nem a szobrászati vonalból jöttem. Az euró sorozat akkor még létező kétcentes változatát megcsináltam kézi műhely körülmények között, egy vert éremként, és ezt be tudtam mutatni. Bekerültem végül is a pikszisbe, és onnantól már a meghívásos pályázatokra engem is hívtak. De viszonylag sokára sikerült az elsőt megnyerni. Mindig legalább három embert meghívnak, a közforgalmi fizetőeszközöknél ötöt, hatot is. Szeretnénk egyszer fizetőeszközt is tervezni. Többször nagyon közel voltunk hozzá. 

– A Szent István-terem emlék­érmére ketten pályáztak? 
E. O.: – Igazából az összes munkát együtt csináljuk. Általában én készítem a grafikai terveket, Zoli pedig a gipszfaragást. Ő a plasztikai felelőse a projekteknek. Amikor a grafikai tervet készítem, akkor Zoli a szemem, amikor ő a gipszet csinálja, akkor pedig én nézem őt, és mondom neki, hogyha valamiben nagyon elmélyed. Zolinak volt az ötlete, hogy most már kerüljön nyilvánosságra, hogy én is a tervezők között vagyok. 

– Mennyire fajsúlyos szakmailag ez a feladat? 
E. Z.: – Én fontosnak érzem, és érzem ennek a súlyát is. Ez egy értékelt dolog, de nem forog közszájon. Olyan két tucat művész szokott ebben indulni. De egyébként a plasztikának ez egy teljesen elfogadott és élő ága, a szobrászok és az ötvösművészek, egyáltalán a formával foglalkozó képzőművészek szeretnek ebben gondolkodni. Ez a spájzban táncolás tipikus esete, hogy kicsi helyen, tömören és jelentőségteljesen kell megfogalmazni valamit. 

– Hány részes a sorozat? 
E. O.: – Hét részből áll ez a sorozat, a Szent István-termi a sorozat középső elemét alkotja. Hatszögletű érmék, és minden egyes oldalához fog kapcsolódni egy-egy újabb érme, amin a Nemzeti Hauszmann Program egy-egy már megépült épülete lesz látható. 

– A teremben annyi gyönyörű motívum van, miért ez? 
E. O.: – Pont ezért, mert rengeteg sok gyönyörű motívum van. Hogyha egyet kell választani, annak a teremnek a legmeghatározóbb eleme ez a Zsolnay kerámia kandalló, egy Szent István portréval. Eléggé adta magát, hogy ezzel a kis részlettel mutassuk meg. Abban a kandallóban, azokban a mázas kerámiákban szerintem benne van az egész teremnek a lelke. Gyönyörűen díszített, és a szecesszió minden szépsége benne van. 

– Foglalkoztak gyermekbútorral is. Miért? 
E. Z.: – Igen, volt korábban egy ilyen kirándulás. Cél volt az egyetemen, hogy az emberek számára jól használható, szép tárgyakat tervezzünk. Gondolkodtunk, és rájöttünk, hogy a sámli, egy ilyen régi eszköz, megújítható, akár formailag, akár használati gondolkodásban. Hagyományos anyaghoz, a fához nyúltunk miattam, mert nekem faműves végzettségem is van. Végigjártam egy ilyen iskolát, de ez főleg népi, népművészeti vonalhoz tartozott, bár mindig is a szobrászat, vagy a letisztultabb tárgy­alkotás irányába voltam elkötelezve. 

– Tévéstúdió háttereket is készítettek főzős műsorokhoz. Abban mi a kihívás? 
E. Z.: – Nagyon kevés anyagi lehetősége volt a stúdiónak arra, hogy megújítsa a díszleteket. És ebben a műfajban nem is annyira a háttér az érdekes. Mindig megpróbáltuk, hogy a témához szinesztézia szinten mi illik. Milyen színek illenek jobban a leveshez, vagy a fűszerhez. Ezeket próbáltuk formai megfogalmazásban kibontani. Az egyetemtől kaptuk ezt a gondolkodásmódot. Teljesen mindegy, hogy milyen feladatot kapsz. A lényeg, hogy valamilyen problémára neked egy esztétikailag haladó választ kell adnod, egy megoldást, ami a megfelelő használathoz hozzá van igazítva. Nekem egyébként is ez egy ilyen kedves vonalam, és megpróbálom mindig a dolgokat a lehető legjobban lecsupaszítani egy gondolati magra, és aztán azt kezdem el újra kibontani és újra fölépíteni. Megkeresni, hogyan lehet az általam szeretett, vagy megfogalmazott módon tárgyiasult formába önteni. 

– Volt egy kirándulásuk a sörök világába. Mi volt ez? 
E. Z.: – Igen, ez az én bűnöm. Nem azért, mert szeretem a sört, egyáltalán nem iszom. Engem időszakosan hirtelen elkezd érdekelni sok minden, nagyon tág érdeklődési körű ember vagyok. Orsi­tól kaptam egy Hogyan főzzünk házi sört? című könyvet karácsonyra. Elolvastam, és kiderült, milyen jó kis dolgok ezek, úgy gondoltam, kipróbálom otthon, konyhaszinten. Nagyon jó sörök lettek belőle. Elvégeztem egy iskolát, úgyhogy végül sörfőző szakmával is rendelkezem. El is mentem főzdébe dolgozni. Csináltunk pár féle sört, ami megint közös munka lehetett, mert a sört én főztem, de Orsi tervezte a címkéket, a gyerekekkel együtt palackoztuk, és így teljes lett a családi sztori, amit azóta emlegetnek a gyerekek. 

– Sörfőző szakmája is van. Miért, még mi? 
E. Z.: – A gimnáziumban már egy külkereskedelmi bonyolító végzettséget szereztem, utána a fafaragó volt, és van a sörfőző. Papírjaim ezekről vannak, meg van a szőnyegszövő. Szeretek elsajátítani ilyen jártasságokat. A fémmel kapcsolatban nem lettem ötvös, de jártas lettem benne. A tanár szakot is elvégeztem az egyetem mellett. 

– Mindig egyetértenek? Nem húznák a lovak kétfelé a szekeret? 
E. O.: – Hasonlóan gondolkodunk. Nyilván nem mindenben értünk egyet, de meg­győzhetőek vagyunk mind a ketten. 
E. Z.: – Ugyanazoktól a tanároktól tanultunk, ugyanazon az útvonalon mentünk végig, a tervezési gondolkodásmódot ugyanúgy tanultuk. Emiatt van egy közös nyelv, amivel nagyon jól értjük egymást, de nincs közöttünk olyan nagy eszmei, vagy akarati különbség sem. Valahogy egy irányba akarjuk tolni a dolgot. 
E. O.: – Inkább inspiráljuk, nem akadályozzuk egymást a tervezésben. Ha valakinek eszébe jut valami, akkor a másik azt gondolja tovább, és nem akarja mindenáron a saját igazát érvényesíteni. 
E. Z.: – Engem igazából soha nem az motivál elsősorban, hogy milyen pályázaton indulhatok, hogy ez a szakmai hírnévben mit hoz, hanem mindig az van mögötte, hogy akkor együtt dolgozhatok Orsival. Ez szentimentálisan hangzik, de tényleg ez van. Én nagyon szeretek vele együtt dolgozni, és hogyha nem dolgozom vele együtt, akkor úgy érzem, hogy kevesebbet tudok létrehozni. Egyedül nem vagyok olyan jó. 

– Hogy képzelik el a közös jövőt? Marad ez a vonal? 
E. O.: – Én nagyon szeretném, ha az érme vonal erősödne jobban. Annyira szeretjük mindketten csinálni, hogy ha főállású érmetervezők lehetnénk, akkor lennénk a legboldogabbak. 
E. Z.: – Valószínűleg mindent meg fogunk tenni, hogy ez megmaradjon. Talán most, hogy a gyerekek felnőnek, több időnk is lesz.