Van min vitatkozni – ezúttal a genderről

Az európai társadalmak fejlődése az elmúlt kétezer évben nagyjából azonos pályán haladt, viszont a második világháborút követő fél évszázadban kialakult ­folyamatok látványosan kettéosztották a kontinenst: Nyugaton a kapitalizmus, Keleten a szocialista blokk rendszere szerint alakult a társadalmak berendezkedése. E kétféle gazdasági modell jelentős különbségeket idézett elő az addig egységesnek mondható fejlődési folyamatban. Keleten az ideológiai rendszer értékrendjéből következően a férfiak és nők egyenjogúságát sajátosan értelmező elvárásoknak tulajdoníthatóan felbomlott a társadalmi munkamegosztás hagyományos rendszere. Megszűnt a nemek szerinti megkülönböztetés. Mindkét nem számára jogilag biztosított volt a munkavállalás, az oktatás, a karrier lehetősége. 

A nők is részt vállalhattak olyan szakmai képzésekben, munkakörökben, amelyekben korábban csak férfiaknak volt lehetőségük. Talán a bányászatot kivéve, még a nehéz fizikai munkakörökben is alkalmaztak nőket, pl. kohászat, építőipar. A család ellátásából kiesett nők háztartási, gondozói feladatait pótlandó kialakult a gyermekek nevelését támogató bölcsődei, óvodai rendszer, az iskolai gyermekfelügyelet, gyermekélelmezés stb. A változás nem kevés problémát idézett elő a hagyományos családi élet felbomlása, a válások számának növekedése, a népességszám csökkenése terén. Magyarországon az aggasztó, negatív tendenciákat a rendszer már az 1970-es évek közepétől népesedéspolitikai határozatokkal igyekezett korrigálni. 

A probléma megoldásán ­kitűnő demográfusok dolgoztak, mint S. Molnár Edit, Pong­rácz Tiborné, Wukovich György, Surányi Bálint és mások. Ekkor jelentek meg – Európában először – a nők családba történő visszahelyezését elősegítő gyermekgondozási juttatások, eszközök. Már ekkor alkalmazták a kvótarendszert a nők hátrányának, a különböző társadalmi, munkaköri, nota bene! politikai szerepvállalás terén megmutatkozó férfidominancia csökkentése érdekében. Mindezek ellenére a korabeli szociológiai vizsgálatok azt mutatták, hogy a politikai beavatkozások – bár enyhítettek a társadalmi problémák egy részén –nem mindenben hoztak kedvező változást. A nők továbbra sem tudtak olyan fizetési és karrierlehetőségeket produkálni, mint a férfiak, a férfiak pedig továbbra sem vállaltak komolyabb szerepet a családi, háztartási feladatokban. 

Az egyenjogúság megvolt ugyan, de az esélyek nem lettek egyenlőek. A társadalom konzervatívan állt a ráerőltetett helyzethez: a lehetőségeket elfogadta, de lelkében megmaradt a hagyományos nemi szerepek mellett. A „fejlett Nyugat” viszont nagyjából a ´90-es évek végén kezdett erőteljesen nyitni a férfiak–nők esélyegyenlősége felé, közel egyidőben a gyereket nevelő nők teljes munkaidőben történő tömeges foglalkoztatásával, és annak családra gyakorolt hatásaival. Az EU-csatlakozást megelőző felkészülési szakaszban több olyan konferencián volt módunk részt venni, ahol a problémával akkor szembesülő, „élenjáró” országok igyekeztek frissen szerzett tapasztalataikat átadni a tagjelölteknek. A holland szakértők a családon belüli munkamegosztás számukra új módszereit erőltették, pl., hogy a férfi úgy vállaljon részt a házimunkákban, hogy iskolába viszi a gyerekeket, bevásárol, esetleg mosogat vacsora után. A dán szakemberek az éppen akkor elindított szenzációs projektjükkel kérkedtek: a nők esélyegyenlőségét a kohászatban történő alkalmazásukkal tervezték megoldani. A hallgatóság, akinek ezekben a témákban már több évtizedes jó/rossz tapasztalata volt, hiába próbálkozott, nem kapott szót. Magyarán, a belépni akarók tanuljanak a befogadóktól. Így voltak kiosztva a szerepek (már akkor is). Felvetettük egy közös szakértői csapat felállításának szükségességét, amely a felek tapasztalatainak elemzéséből kiindulva kialakíthatná a legkedvezőbb módszereket, de nem volt fogadókészség. 

A frissen megjelent, ám nálunk már ismert, és részben megoldott problémákra a ­különböző nőmozgalmi követelések felkarolásában látták a megoldást. Nagy kár, mert sok felesleges próbálkozástól, idő- és pénzpocsékló projekttől kímélhettük volna meg egymást. Például az angol rendszerben a kiskorú gyermeket nevelő anya akkor még csak részmunkaidős elfoglaltságot vállalhatott, amit nagyon jól lehetett volna kombinálni a magyar rendszerekkel. Minthogy egyeztetésről szó sem lehetett, így sajnos, nálunk a részmunkaidő csak évtizedekkel később került bevezetésre, ők pedig nekiállhattak feltalálni a „spanyolviaszt”. Akkor még bőven lett volna min vitatkozni! Egy 2003-ban készült, 12 tagországot összehasonlító vizsgálat tanulsága szerint „a nemi szerepekkel, a társadalmi munkamegosztásban való részvétellel kapcsolatos nézetek erőteljes különbségeket mutatnak Európa keleti és nyugati régiója (…) között” (Pongrácz Tiborné), ami egyáltalán nem meglepő. Sőt, nagyon is természetes szociológiai jelenség! A problémák ugyanazok voltak, de a kétféle múltból eredően ki előbb, ki később találkozott azokkal. 
A nyugati nyűgökre nekünk lehettek volna tapasztalati megoldásaink, a mieinkre pedig nekik, de nem így alakult! A kelet-európai társadalmak a nemi és a családi szerepek megítélésében a nyugatiaknál konzervatívabbak voltak, annak ellenére (vagy éppen azért), hogy már hosszabb tapasztalattal rendelkeztek a kétkeresős családi életformáról. A felmérés során a magyar lakosság többsége – nemtől függetlenül – ellenszenvesnek találta a hagyományos férfi/női szerepek felcserélését. A nyugati országokban a két nem felfogása között nagyobb volt az eltérés: a nők sokkal többen támogatták a munkába állást, a férfiak bevonását a háztartási munkákba, a férfiak zöme a hagyományos rend hívének vallotta magát. Komoly különbségek voltak a nemi szerepek megítélésében nemcsak Kelet és Nyugat, hanem a közösség tagjai között is. 

A különféle felfogások összehangolása még el sem kezdődött, amikor a ´90-es évek közepétől világszerte beindult a gender mainstreaming, (nincs magyar megfelelője), ami nem más, mint egy nemzetközi méreteket öltött, erőltetett nőpolitika, amely rendre figyelmen kívül hagyva az egyes országok helyzetét, szemléletét, szokásait, közös irányelvek elfogadását, végrehajtó intézmények alakítását tette követelménnyé. Erre természetesen minden ország a maga helyzetének megfelelően reagált. A közösség az 1999-ben ratifikált, tetszetős, bár sok vonatkozásban populista amszterdami szerződésben a férfiak és nők egyenlőségét központi feladatként deklarálta. Ezzel komoly zűrzavart és tanácstalanságot idézett elő mind a helyi nőpolitikákban, mind az azt képviselő szervezetekben. Ettől kezdve az Európai Unió minden jogszabályában és előírásában érvényesíteni kellett a nemek egyenlőségének újszerű felfogását, a gender mainstreaminget. E szerint nem elegendő csupán a biológiai (szex) nemi szerepekkel foglalkozni, a társadalmi nemre (gender) is ki kell terjeszteni az ellenőrzést és a figyelmet. Sylvia Kontos, a frankfurti Goethe Egyetem professzora erre így reagált: „A neoliberalizmus megérkezett a nőpolitikába, és vele együtt egy olyan szisztematikus privatizációs és individualizációs politika is, amely egyáltalán nem kíván nyitott lenni a nők mozgalmai vagy civil hálózatai és igényei iránt.” Arról, ami ezután történt, majd a következő írásunkban lesz szó.