Birtokba veszik a teret és az időt

Mi történik velük, akik egykor fontos szerepet töltöttek be az életünkben? Az idő múlásával elveszítjük, vagy – immár a hétköznapok hordalékain, a gyarlóságaikon s a gyarlóságainkon felülemelkedve – megtaláljuk őket?  
És mi történik velünk? Tegyük fel magunknak újra, másképpen a kérdést: kapcsolatban maradunk-e, miután eltávoznak a földi létből? Hol, milyen koordináta-rendszerben helyezhetjük el őket? Hol, milyen dimenzióban léteznek, ha léteznek?
Kinek-kinek egyedül, sőt: magányosan kell megküzdenie a válaszért. 

„Újra kell kezdeni”

Anyám abban a korszakban élt, amikor szinte mindegyik család sorsába beleszólt a történelem. Csallóközben, a régi magyar kisvárosban, Gútán (ma Kolárovo, Szlovákia) született. Anyai nagyszüleimet, gyermekeikkel és néhány bőrönddel, tehervagonban, egy Csongrád megyei kis faluba, Pitvarosra telepítették ki a Benes-dekrétum lelkes kiszolgálói, akik aztán a szép házukkal és a jó termőföldjeikkel, gyümölcsöseikkel örömmel rendelkeztek. A nagyszüleim példát mutattak: bármi történik, újra lehet, újra kell kezdeni az életünket.

Anyám Óföldeákon kezdett dolgozni, tanítónőként. Diplomát szerzett, magyar nyelvet és irodalmat, történelmet tanított Dunaföldváron, majd évtizedekig Dunaújvárosban, a Ságvári Endre Általános Iskolában. Sok száz tanítványa volt. Akikkel találkoztam, tisztelettel emlegették. Megadatott neki 94 esztendő, s ebből 92 évet fizikailag és szellemileg frissen, aktívan töltött. Hárman vagyunk testvérek, hét unokája és egy dédunokája is sokat gondol rá ezekben a napokban.  

„…immár kész a leltár”

Vannak róla, vannak vele vidám történeteink, igyekszünk azokat felidézni. Mennyire szeretett élni, és milyen jó humora volt!  
Majd derűsen megkérdezem: emlékszel? A hatvanadik születésnapomon, abban a Velencei-tó parti hangulatos étteremben, a vacsora vége felé óvatos udvariassággal próbált érdeklődni a pincér srác, tölthet-e vörös bort a poharába. Anyám ránézett, és mosolyogva, jó hangosan (hogy mindenki hallja), azt válaszolta neki: sokat töltsön!  
A lányom szerette emlegetni, kisgyermekként, három évtizede, mit kért tőle (gyakran szóba hoztuk vidám, családi összejöveteleken).  
– „Mama, a Dédi 94 évet élt. Annyit csak Te is kibírsz!”
Ez a kérés (vagy inkább felszólítás) önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. Anyám megígérte, és betartotta a szavát.  És nemcsak kibírt kilenc évtizedet, hanem minőségi életet élt. Idős korában is sütött, főzött, vendéget fogadott, sétált, úszott a Balatonban, túrázott szép hazai tájakon…
Néhány éve azt mondta: elégedetten búcsúzik majd az élettől, mert igaz, hogy csak nyugdíjazása előtt, de láthatta saját szemével Athént (amelynek történelmét azt megelőzően négy évtizedig tanította). Korábban a 10-14 éves tanítványai meséltek neki a mai görög városokról. Ilyen a tanárok sorsa, mondta akkor. Aztán inkább a pedagógus nyugdíjas klub kirándulásaira, túráira terelte a szót…  És 91 éves korában, az egyik unokájával elutazott Londonba.

Idősíkokat váltunk, történeteket mesélünk egymásnak. Közben az sem titkoljuk el: mint mindannyiunknak, neki is voltak erényei és hibái, neki is voltak jó és rossz döntései. Én ma már azt gondolom, hogy – az ellentmondásokkal, tévedéseivel együtt is – teljes életet élt.
... immár kész a leltár...
A csend ideje jött el, és az emlékezésé.

 „Bármikor, bárhová”

Két hónapja, augusztus végén, egy szombati napon, abban a dunaföldvári református templomban búcsúztunk tőle, ahol apámmal 1950-ben összeházasodtak. Apám bátyja, Kálmán bácsi református lelkészként szolgált, előtte fogadtak örök hűséget, ő áldotta meg házasságukat. S most már mindhárman ott fenn, a felhők fölött...  
Mi pedig itt lenn, a kopár Földön.  
Mi történt?  
Először azt hittem, egyszerű a válasz: elfogyott számára az idő, elfogyott előtte a tér, Aztán rájöttem, valószínűleg tévedtem.  
Anyám boldog lehet. Visszanyeri a látását, végre ismét olvashatja kedves költőit, íróit. S az évtizedek súlya, a test fájdalmai már nem akadályozzák, végre ismét szabadon utazhat.  
Bármikor, bárhová. 
Elindult hát (követve a végtelen úton előtte járókat), hogy birtokba vegye a teret és az időt.
Várja Őt – Tóth Krisztina verse –. „a világ minden országa”.